Szöllősi Mátyás versei
Kötél volt, egyszerű kötél.
Fegyver nélkül az ember mintha néma
volna. Nem is hallotta senki,
ahogy talán perceken át keringett,
a saját testsúlyától fuldokolva.
Egész csontszínű volt, mikor levágták.
Akár a tenger lábnyoma a sziklák szélein.
Felgyűrődik a víz, lecsap
a nyugvó partra. Béke nincs.
[…]
A.-hoz
Hiába védted, hogyha mennie kellett.
Neki is mennie kellett, mint ahogyan ezrek enyésztek el
ott lent a hosszú parton.
Az elhalt testet, nézd csak, görgeti a víz,
az arcra vékony homokréteget von.
Neki is mennie kellett, ahogy az írnok tette tegnap, diktálás után.
Ha odapillantasz, még láthatod
a vérnyomot,
a néhány karcolást a mészkőoszlop déli oldalán.
Kötél volt, egyszerű kötél.
Fegyver nélkül az ember mintha néma
volna. Nem is hallotta senki,
ahogy talán perceken át keringett,
a saját testsúlyától fuldokolva.
Egész csontszínű volt, mikor levágták.
Akár a tenger lábnyoma a sziklák szélein.
Felgyűrődik a víz, lecsap
a nyugvó partra. Béke nincs.
Neki is mennie kellett, ahogy neked
is menned kell. Te sem lehetsz kivétel.
Sőt, szinte elvárjuk, hogy bukásod példa legyen,
már szinte ünnep.
Reményt nem ismerő, kemény jel.
Nekünk is mennünk kell, ahogy neki
is mennie kellett.
Nem is lehetne másképp.
Halálunk hosszú pillanat lesz,
akár a pestises tekintetében
zajongó furcsa tájkép.
Búcsúlevél C.-nek
Nagy voltam szónoklataimban.
Nem volt csatorna, miben bent ragadt
volna a legkönnyebb emberi nedv –
mely egyúttal a legfájdalmasabb is.
Ezzel teltek be napjaim.
A hangokra sokáig nem figyeltem.
A játék fontossága holmi frázis volt csupán.
A kéz csak eszközként előttem évekig –
biztos alap támaszkodáshoz.
Nem is a nyelv hozta meg a sikert,
inkább egy mozdulat egyszerűsége.
Közöny nem kergethetett el egyetlen egy tekintetet sem.
Szomorúság nem létezett, csak ráhagyatkozás
szavaimra. A szemek mereven,
a rögzítés kín. Döbbenet terül rá
az arcra, néha láthatod te is, ha
figyelsz.
Azt sem lehetne mondani;
hazudtam – legfeljebb, hogy hallgatásom jókor érkezett.
Sokan nem tudják, töprengésük mérgezett nyíl,
hegyes, akár a tekintet, amely
kikényszeríti.
Talán máshogy nem is;
negédes álom volt, amire vágytak,
de szikárságom elűzött minden manírt,
ami a kétkedésnek alapja lehet.
Brutális színházat emeltem.
Megtört kezet mutattam föl –
holott csak elbeszéltem
mindannyiunkra érvényes történeted.
Megjelent a Tiszatáj 2011/11. számában
