Szöllősi Mátyás: Szégyenlős álmok

(21.)

                  Margitkának

Milyen különös, hogy a rád-ébredés

elsősorban szemlehunyást takar.

A szíved nehéz volt. Betegen jelensz

meg számomra először, abban az egykor

volt cselédlakásban, a kastély legalsó

szintjén, a lihegő-párás kert mélye

mögött, ami nemcsak számomra volt

dzsungel-gyerekkor, más tévelygők

számára is. Hányan vesztek el délutánokra

ott, s közülük hányan nem találják magukat

azóta sem. Örültél érkezésemnek, és én nem

értettem, mit jelent a találkozás, vagyis hogy

vagy még, és leszel, számomra is,

több mint két évtizeden át. Olyan, de nem is

csak olyan, hanem az, sőt, leginkább ő,

aki holdtalan éjszakákon sem téved el

sosem, s aki egy eltávozott iránti szerelmet

folytonosan ziháló mellkasban dédelget.

Titkokat bíztál rám, melyekhez már akkor

kevés voltam, mégis több annál, mint ami most,

nélküled vagyok. Mindig elejétől a végéig voltál,

újra és újra azokban az elbeszélt történetekben.

Láthattam szemedben a bizalom örökkévalóságát,

s hogy még a halál sem legyőzhetetlen.

Folyton számolni tanítottál. Metsző racionalitásod

kétségbeejtő volt hited mértékéhez mérten,

miközben arcod korán és gyorsan mélyülő

barázdái túl voltak a tökéletességen.

(22.)

Elhamvadt tested már az urnában pihen.

A műanyag gyertyák fénye hamis sötétséget

képez az oszlopok tövében, mintha a tömeg

tagjai mégiscsak összegyűlnének, akik valójában –

más elfoglaltság miatt, közülük hármat kivéve –

magukból csupán árnyékukat küldték el

a veled való utolsó találkozóra. Igaz, ha

eljönnének, akkor sem köszönnél rájuk ott

lent, ahol már csak bevésett neved idézi

utánozhatatlan mosolygásod, az altemplom

leghidegebb szegletében. Egy kőtábla mögött

újra össze vagytok zárva, és a halk ének alatt,

mely a búcsú idején pár hangszóró sajátja,

tisztán érzékelhető ötvenhét közös évetek holtig

imbolygó harmóniája. Nagyapa bosszús lenne

ennyi virág láttán – főleg, ha bármit miatta

téptek volna le. Fordítva semmiképp sem

zokogna, ahogy fiatok se tette, otthon fog majd,

egyedül, ha a nap sírjába süllyedt, és álomtalan

marad számára az este. Hátul, a tömjénfüst

fülledt bizonytalanságában vég nélkül

pislognak a márványangyalok.

A pap még mindig beszél. Magára öltve híven

a részvét kétségbeesett álarcát előre tekint,

majd széttárt karral állva örömkönnyek közt

hirdeti, hogy csakis földi létünk véges.

(Megjelent a Tiszatáj 2020. februári számában)