Szöllősi Mátyás: purgatórium

hely(rajz)

Mikor megnyílik a nagy feketeség, mint az űr,

méterenként lesz egyre hűvösebb. Itt még Isten

leheletét is érzed, ami sós. A nyugatról hozott tákolmány

halad befelé, míg a felmart vasrudakba kapaszkodva

nagyjából négytucatnyi ember zötykölődik

egy más világ felé. Az első turnus a tiéd.

Lábnyom sehol a poros talajon, nem járt itt

ma senki még. Oldalt a halovány lámpák pedig,

mint a hold, nagy lélegzetű, végtelen éjszakává

dermesztenek mindent. Sehol egy ugatás.

Csak könnyed só szitál a szem előtt,

és a suttogás egy nagy visszhangban oldódik fel:

itt szó nem hagy nyomot a falakon.

A falépcső szűkölő rácsa csupa bukdácsolás,

míg eléred a látogatók szintjét.

Szinte minden egyszínű és lágy. A fontos talán csak az,

hogy itt légy, még akkor is, ha percenként papír csörög

és jócskán zsibbaszt az ütemes harákolás,

miközben groteszk módon elmosódsz a tükörsima talajon.

A falat itt sokan úgy nyalják, mintha méz volna,

és egy tehéncsorda biztos halála lenne, ha ide leengednék.

Itt minden játék álca, hisz időleges.

Az ámulat helye ez, ahol elidőzöl, hogy aztán menj még.

(hely)rajz

Sápadt már a patak, a kövek sem csillognak,

hiába tűz a nap szikáran és rendületlenül.

Csontos könyökét vakarja, ütés

utáni kényszer, szorítás, ezer nyílhegy

most a délután, ahonnan menekülni nincs hová.

A többiek az árokparton ülnek. Lábat ingáztatva

izzadnak és várják az árnyék eljövetelét,

ahogy az általában lenni szokott mifelénk.

Macskák bagzása: sikoly ad hírt a szerelemről, ami fáj,

hosszan zihál, zihál a por, a város határában

vonat zakatol és fémes recsegés hasítja szét

a rádióból szüremlő dallam álmosító mintázatát.

Az ütés nem hagyja nyugodni. Sem a szája száraz

íznélkülisége. Szinte csak rándul, nem is lép

egyet-egyet arrébb ez a délutáni semmitmondó béke

a parton, és még mindig ülnek, mintha egy egész tonnát

nyomna rájuk az ég, olyan nehéz, hogy hallod

minden mozdulatát – amit csak akar vagy eltaszít.

Lent hatalmas, lapos kövek hevernek. Vakít, vakít

a nap és hiába terül egyre jobban szét,

mégsem ad árnyékot a falomb. Föláll. Arrébb megy,

minthogyha várna egy egyszeri alkalomra.

A szeme olyan mosolyt ölt, mintha ezreket

ölne halomra mindjárt. Lent a kövek. Rajtuk a lengő,

miniatűr tájak tobzódnak, szétesnek a felloccsanó víztől,

hisz ahol egy fűszál illik be fának, ott semmi sem

maradhat érintetlenül. Nem is marad. Szokatlan

pattogásra lesz figyelmes. Összeszorul a szája.

Az ínyére harap véletlenül, miközben a napszak

csak izzad, és makacs kitartása terhes

fényben úsztatja a patak menti tájat. Alul a mozgás

ütemes, mint a hőség, fel-fellobban. A szája vérzik,

bosszúsan törölget, de közben tág szemmel figyel,

hogy merre és mi mozdul, és pontosan honnan

ugrik elő az áldozat. Hirtelen sekély lesz a víz.

A lenti mozgás leáll. A kövön már csak egyetlenegy

zöld pont van. Körbenéz. Lapos követ keres. Talál is.

És huszonnégy fázisra bomlik, ahogy a nyugvó test

a partról szüremlő nevetés közben szerteloccsan.

(Megjelent a Tiszatáj 2016/7–8. számában)