Szó szerint minden

SZEMÉLYES KÖNYVAJÁNLÓ

Nagyon is jól emlékszem, és időről-időre újra emlékeznem is kell arra a kényszerű megtorpanásra, amikor Báthori Csabát a piarista orosztanárunk visszaparancsolta a helyére. Második utáni nyáron Csaba lefordította Gogol Revizorját, mert nem volt megelégedve az ismert fordítással. Kezében a kockás füzettel a katedra felé indult, hogy tanárának átadja egész nyarának, minden erejének és tudásának summázatát, az újrafordított Revizort. De a tanár csak rászólt, megállította a padsor mellett félúton. „Magának nem volt ideje egész nyáron megnyiratkoznia? Üljön vissza a helyére!” Csabának minden izma megfeszült, arcára megdöbbenés és értetlen düh települt. Lassan megfordult, az osztályra nem nézett, leszegett fejjel visszaült a helyére, a leghátsó padba.

Nem tudom, hogy a rettegett orosztanár tudta, sejtette-e, hogy diákja milyen mélyszegény körülmények között él, és hogy könyvek, olvasmányok, a nyelv eleven lüktetése óvja meg attól, hogy belefulladjon a kádári proletárok mocsarába. Mi sem tudtuk, az osztálytársai, akik együtt kosaraztunk vele vagy röhögtünk vele szünetekben a folyosókon. Jelenits tudta, egyszer odaadta neki egész honoráriumát, amit egy művéért kapott.

Tavasszal jelent meg Báthori Csaba életrajzi beszélgető könyve Szó szerint minden címmel, két kötetben, 1163 oldalon. „A halálra készülsz” – kérdeztem tőle – „miért kell hatvanpár évesen azt írni ‘minden’, mintha már befejezted volna?” Kérdésemre a választ a beszélgetés nem adta meg, és a vaskos mű végigolvasása sem adja meg.

Minden. Miféle minden? Nem valami gyűjtemény minden egyes darabja, amelyből nincs és már nem is lehet egyetlen eggyel sem több. És nem is a lehetséges legnagyobb teljesítmény, amit túlszárnyalni már nem lehet. Szó szerint minden, a szavak tekintetében minden, a kimondott, leírt, lefordított, megalkotott szavak Báthori számára a minden, a mindenség, a teljesség távlata és az elrejtettség megóvó odúja.
Megdöbbentő mennyiségű és súlyú életműve állomásait, belátásait és kommentárjait találjuk a kötetekben, Füleki Gábor kérdései és fölvetései mentén elbeszélve. Sok száz mini esszét olyan szerzőkről, akikről a magyar olvasó először, gyakran utoljára, Báthoritól hallhatott. Töprengő, ám mindig szuverén értékelését olyan szerzőknek és műhelyeknek, amiket a magyar irodalom jelene az érinthetetlenség és megkérdőjelezhetetlenség oltárképévé emelt, s ezzel lényegében áthelyezett a tárgyalható eleven irodalmi történésekből a kultikus imádás holt tárgyai közé.

„… egy ponttól kezdve a Tandori nevű, fenoménnek elhírelt szövegköpő-masina elárasztotta a nyomtatott sajtót, a könyvkiadókat, a hírközlő eszközöket, mindent a maga erőltetett, átvehetetlen és mesterkélt műanyag műanyagaival.” Báthoriban egy szemernyi félelem sincsen, hogy amit állít, az állítható-e egyáltalán és milyen reakciókat vált ki. A két kötet meggyőzi az olvasót arról, hogy a maga mindenéből megalkotott eddigi művei feljogosítják arra, hogy értékeinek mérlegére helyezhessen minden szerzőt és minden szöveget.

Csaba egyik alapélménye a megtagadott befogadás. A kánonon kívüli mérce-mivolt kínját és feszültségét tematizálja sokszor, sokféle változatban. 1981-ben emigrált Ausztriába, ahol 15 évig élt. A megtanult, de nem gyakorolt németje eleven németté vált ebben a nyelvi közegben, ahol azt is megélte, hogy a német nyelv csak tartományi ízekben és szófordulatokban létezik és ezekben igazi. Kívülről tört befelé abba a nyelvbe, amit a beleszületettek a maguk természetes tudatlanságával használnak. Olyan szerzőket olvasott és fordított, akiket az osztrákok közül is csak az irodalomtörténészek ismernek. Másrészt be akarta léptetni a magyar költészetet a német nyelvbe, és később lefordította József Attila minden versét és verstöredékét. Ezt csak az lehetett képes elvégezni, aki nap mint nap fürdőzött az élő németben.

Báthori költő és műfordító. Magyarra fordította Rilke levelezésének egy nagy részét, négy kötet, közel kétezer oldal. Vagy a svájci Robert Walser verseit és regényeit is nagy részben általa olvashatjuk magyarul. Ezek a fordítások sokban különböznek azokétól, akik nem éltek soha az eredeti nyelvi közegben és Báthori nem röstelli számos példán bemutatni, mennyi félreértés és félrefordítás keletkezett így – a legnagyobbaktól is.

1996-ban hazatelepült, majd 1997-ben második feleségével, Balla Zsófiával együtt alapító tagként csatlakozott a Szépírók társaságához. Olyan irodalmi közegbe érkezett, amiről szomorúan azt kell állítania: „Megfagyott nyelvek idejét éljük, hamis autonómiák bálványozásának, holtágak sokasodásának korszakát.” Báthori a „nagy irodalom” elkötelezettje, amelyet a műveltség, minőség és mélység jellemez. Ehhez törekszik illeszkedni és ezt kéri számon minden irodalomtól. Egyik legfontosabb támasza ebben Nemes Nagy Ágnes volt, akihez fiatalon kötődött, s akinek bátorító szigora végigzümmögi Báthori igyekezeteit, akár szonettekről van szó, akár meditatív-filozofikus sétákról, akár kritikai esszékről. Egy helyütt így jellemzi őt: „olyan férfinő, akinek már a pillantásait is csak szellemi súlyemelőpalánták tudták elviselni”.
Minden elkötelezettség kirekesztettséggel is jár. Aki számára a nagy irodalom válik vallássá, filozófiává és etikává, azt folyton a magára maradás veszélye fenyegeti. „Az ismeretlenségnek – a hiteles költői lépések szempontjából – előnye, hogy nem engedi be ajtódon a versengés gyorsító, méricskélő, önazonosságot esetleg meghamisító démonait. Hátránya azonban, nem tagadom az, hogy hiába érzed magad rejtett kincsnek vagy minek, vagy valami különös póknak, jottányit sem vagy képes javítani a világon.” Kirekesztettség-tudata, eddigi alig überelhető munkásságát tekintve, úgy lehet, energiaforrássá is vált. Drámai olvasni, hogyan keresi, követeli valami zsűri elismerését, miközben fájdalommal kénytelen tudomásul venni, hogy műve értékelhetetlen, mert más értékek szerint méltó minden elismerésre. „De hányszor és hányszor, a legutóbbi időkig is számtalanszor előfordult, hogy írásomat fektették, közlését halogatták, és én magam sem tudtam, él-e még az a pár sor, vagy már a tetszhalál valamelyik nemét választotta.”

A kép, ahogyan megdermed a katedra felé igyekezve, kezében mindenével, és ahogyan megfordul, hogy helyére üljön vissza, az utolsó padba, mára az egész osztálytermet tájolja újra. Padjából katedrát alkotott, melynek mi mind hátat fordítva ülünk.

Nem ajánlom a két vaskos kötetet azoknak, akik az egzotikus ételeket szeretik, s azoknak sem, akik igazolást keresnek saját irodalmi ízlésükre. Azoknak sem, akik sietnek, mert olvasmánylistájukon már ott türelmetlenkedik a következő könyv. Kifejezetten óvom a könyvtől azokat, akik a nagyok árnyékában keresnek enyhületet az átégető nap sugaraitól. A melankolikus töprengőknek ellenben, az önmagukkal szemben szkeptikusoknak, az alázattal művelődőknek nagyon is ajánlom. Olvasmánynak egész nyárra, aztán kézikönyvnek hosszú évekre.

Máté-Tóth András

Báthori Csaba – Füleki Gábor: Szó szerint minden I–II.

Cédrus Művészeti Alapítvány

Budapest, 2020.

1160 oldal, 4227 Ft