Sziránó és a Zárványok

SZENDI NÓRA: ZÁRVÁNYOK
NYERGES GÁBOR ÁDÁM: SZIRÁNÓ

Két fiatal író debütált, nem is olyan régen, és majdhogynem egyszerre, első prózakötetével. A kötetek az Apokrif Irodalmi Folyóirat és a Fiatal Írók Szövetsége gondozásában jelentek meg. Szendi Nóra Zárványok című regényéről van szó, illetve Nyerges Gábor Ádám Sziránó című kisregényéről. Úgy írtam, hogy „majdhogynem egyszerre”, és nem véletlenül, hiszen Nyerges Gábor Ádám Sziránója immáron a második kiadást érte meg, a 2013-as első kiadást követően. Azt ugyan nem lehet állítani, hogy manapság ez olyan megszokott dolog, esemény lenne, főleg nem első (próza)köteteseknél, de kétségtelen, hogy Nyerges Gábor Ádám költőként már ismert (és elismert) volt előtte is – „kb.” két verseskötetet jelentetett már meg a Sziránót megelőzően. Szendi Nórának viszont saját, és sajátosan nagyszerű borítóképe, valamint a regényében lévő illusztrációi, igen erőteljes képzőművészi vénájáról (is) tanúskodnak, természetesen a regényírói mellett. Akárha kép-regényt írt volna. Mert sok helyütt éppolyan „látványosak” a regény intenzív nyelvi vizualitást felmutató mondatai, mondatrészei is.

Mindkét regény bővelkedik életben, humorban, csak míg Szendi Nóra, úgymond, sötétebb típusú, enyhén (vagy nem is csak enyhén) szorongó mosolyt fakaszt az arcunkra, addig Nyerges Gábor Ádám – ha lehet mondani – jóval felhőtlenebb érzéseket, élményt generál az olvasóban. Ez a jó-kedélybeli kontraszt, a két könyv elolvasása után (és persze alatt is) „szemmel látható” – és érthető.

A Zárványok hősnőjének, Irénnek, mintha nem is lett volna gyermekkora (kevés szó esik az elején, a gyermek Irénről). Mintha rögvest kamaszként, fiatalként: „a dolgok centrumában” találta volna magát. Irén már nagyon korán magába szippantja az élet lényegét (vagy amit annak érez, bizonyos alkalmakkor): „… nyakamba liheg a június virág- és ondóillatú sziromszája, be lehet tőle szédülni”. Sok-sok oldalon át szállnak „mindenfélék”: emberi elmék, ilyen-olyan porok, és, érdekesebbnél érdekesebb mondatok: „… végigömlik rajtad a nap sárgája, villával kicsurgatott tükörtojás”; vagy: „Síppal, dobbal, nyárihegedűvel rontanak elő anyai ösztöneim”.

Folyamatos utazás az egész könyv, valósággal „be lehet tőle szédülni”. A regény eleje-felé, az „egyéb” utazást, utazásokat úgyszólván megkoronázva, egy hajnal-táji, bizarr (sőt, inkább horrorisztikus) buszutazásról olvashatunk. Ennek az utazásnak aztán, messzire-ható következményei lesznek. Maga a zord (vagy bunkó?) buszsofőr (buszsofőr?), a regény vége felé ismét előáll, és ott sem éppen a legmegnyugtatóbb körülmények közt. Az ő személyének újbóli megjelentetése, mintegy keretbe foglalja a Zárványokat. Szendi Nóra a jól megkomponált, és igen életszerű véletlenek elhelyezésével, a valóságosság illúziójával ajándékoz meg minket. Hogy talán nemcsak a szerfogyasztók élményeit érezhetjük át, mint például az ilyen mondatok elolvasásakor: „itt mindenki el van csúszva egymástól, mindenkiben más idő ketyeg”; hanem a színjózan, tiszta „embertípus” is azonosulhat az efféle gondolatokkal – már ha érti, miről van szó. „… ősz tincs hullik a homlokomra, emlék a buszútról” – írja a poklot járt író, mint aki jól (sőt, kitűnően) végezte dolgát – a dudatanfolyamot. Mert: „Vannak ezek a történetek, amelyek úgy kezdődnek, hogy de hát én nem csináltam semmit. Innen tudható, hogy csináltál, és elég sok mindent.” Szendi Nóra könyve új könyv, és az új könyveknek pedig mindig van (mondjuk, hogy nyomda-)bukéja. Ám, ha a regény elolvasása után ismét a könyv „matériájába” szippantunk: szereknek, életnek, művészetnek odőrje csapja meg orrunkat – és javarészt nem is a legkellemetlenebbül.

Sziránót egészen más dimenzióból emelte ki, és egészen más világba emelte be „teremtője”, alkotója, mint Szendi Nóra, az ő Irénét. „Most persze mindenki a felhozatalt nézi” – kezdi el, ezzel a mókás-ravasz mondattal, vagy, ha úgy tetszik, felütéssel, kisregény-színfóniáját, Nyerges Gábor Ádám, és többnyire ebben a hangnemben is „komponáltaték” (méghozzá dúrban, határozottan dúrban!) tovább a mű. Ez a kijelentés, persze, így nem teljesen állja meg a helyét: a vége felé a regény elkomorul, Sziránó ismerkedik a szuiciditással. „Sziránónak mostanában volt egy olyan sanda érzése, hogy itt már minden mindegy” – írja is egy helyütt Nyerges Gábor Ádám. És az „élet drámáitól” még Sziránó sem mentesül(hetett), sőt, mintha maga hívná elő azokat, vagy, egyszerűen csak szükségszerű, hogy aki él, az árnyékot vet, illetve haláláig hurcolja is azt – napos és borús időben egyaránt. Némileg (ha csak nyelvileg is, és talán nem is kicsit) azért „kificamítja” a végzet hatalmát, úgymond, eljátszik vele. Akár ily-módon: „A sors, mit fintora, egyenesen arcátlan nyelvöltése, középső ujjának nyílt felmutatása volt, hogy…”.

Sziránó kevéssé veszi komolyan az életet magát (vagy, hogy ilyen „patetikus” szóval éljek: a világot), és egyáltalán – saját magát. Ez a távolság (közte és az élet, közte és az emberek közt), ez a távolságtartás, sokkal erősebben van meg Sziránóban, mint Szendi Nóra Irénében. Ennek a távolból-való-ságnak köszönhetően, kevésbé sérül, és ezáltal még kevésbé „sározódik be”. Éppen ezért tehet(ett) szert a dolgoknak véresen komolytalan, de filozófiai látásmódjára – a (nagyrészt bölcs) humorra.

Alapálláspont(ja), persze, a szkepszis: ha már semmi sincs a (régi) helyén, helyezzünk ezt-azt (vagy mindent), másfelé, miért ne, nem tiltja senki… „Miután három (és fél) nap és három éjjel (többé-kevésbé) böjtölt, végül megéhezett. Ekkor odament hozzá a kísértő és ezt mondta: „Kisfiam, mondd, hogy ezek a kenyerek változzanak pirítóssá!’ Ő így válaszolt: ’Jó, basszameg, legyen!’”.

Végül is mindkét könyv a „fiatalság regénye” – ha szabad így fogalmaznom. Azé a fiatalságé, amely egy olyan korban érett (érik) fiatalsággá, ahol élni – szinte – már nem is lehet. Vagy, ha mégis, hát éppen így. Ahogy Irén, ahogy Sziránó: páncélokkal együtt merülve.

A két szerző közel egyidős (csak egy év van köztük) – mindketten huszonévesek. Vagyis: fiatalok. De még érésben vannak – regényírói szempontból: a (kristály)szerkezetben vannak „zárványok”. Ám tehetségesek. Nagyon is azok. Nem kell őket bemutatni: évek óta publikálnak, szerkesztéssel foglalkoznak – ismertek.

Egyszer majd a jövő (elnézést a kifejezésért) „nagy öregjei” lesznek, és – véleményem szerint – akkor sem fogják megtagadni, elsőszülöttjüket. További sok sikert kívánok nekik!

Jahoda Sándor

(Megjelent a Tiszatáj 2017/9. számában)

Apokrif–FISZ