Szijj Ferenc versei

Fényleírás / Napfény

BIZTOS TUDAT

Vissza kellett volna mennem apámhoz

a kórterembe, miután beszéltem az orvossal,

elmondani neki, hogy mit mondott: túléli,

meg fog gyógyulni, de azt gondoltam,

holnap úgyis jövök megint, majd akkor

elmondom, legalább lesz egy téma, amiről tudunk

beszélni, nemcsak a „hogy aludtál?”, „rosszul”,

és a hallgatás a nyilvánvaló halálfélelemről,

mert elmondhatta neki is az orvos,

és talán nem olyan tárgyilagosan, mint nekem,

hogy rossz állapotban van a mája, „pedig –

magyarázta nekem apám, amikor egyszer

megszólalt önként – ő nem is ivott annyit,

mint”, és mondott egy nevet, valaki a faluból,

de erre se tudtam mit mondani,

csak gondolhattam, hogy az a valaki

nem esett le részegen a bicikliről.

Hazafelé menet még büszke is voltam magamra,

hogy lám, most az egyszer mindent jól csinálok,

beszélek az orvossal, pénzt adok neki,

és jó hírt viszek majd a betegágyhoz. Másnap

azonban apám már nem volt magánál. Pedig

mennyire más lett volna, ha ő is a gyógyulás

biztos tudatában veszti el végleg az eszméletét,

mint négy évvel korábban anyám.

Amikor beléptem a kórterembe,

először a szomszédasszonyt ismertem fel,

és csak utána, mondhatnám, róla,

amikor, eléggé bizonytalanul, már odamentem

hozzájuk, anyámat. Összetört a protézise,

szája, arca beesett, a haja kócos volt,

úgy feküdt az ablak felőli ágyon,

deréktól lefelé lebénulva. Nehéz volt elhinni,

hogy ő, aki régebben elöl is, hátul is vitt

egy-egy gyereket a biciklin, most nem tud

bevenni egy kanyart, vagy nem tud lefékezni,

megállni, ha kell. És hogy hová igyekezett

éppen, annak sem volt semmi értelme,

egyik dombról le, fel a másikra,

hogy neki ott dolga van, pedig ennyi idősen

már mi dolga lehetne? Persze tudtam,

hogy nem lehet változtatni a megszokáson.

Másnap még megkért, hogy simogassam

a lábát, mert mondták neki, hogy az jót tesz,

simogassam csak végig, mindenhol,

fel egészen a combok tövéig,

ne szégyelljem magam, mondta derűsen,

mintha örülne neki, hogy ilyesmire engem

senki más nem biztathat. S hogy a bénulás miatt

majd utókezelésre is szüksége lesz,

felhozzák Pestre. Némileg megnyugodva,

a további törődést az otthon élőkre hagyva

visszautaztam, de alig értem haza,

jött a telefon.

Fényleírás / Napfény

HAJNAL

Várom a hajnalt. Mitől ébredtem meg,

nem tudom, de visszaaludni, ahhoz

egy meleg, állati test kellene mellém

vagy egy lassú gép nagy, olajozott

fogaskerékkel, vagy csak álmodtam,

mi kellene. Most még előtte vagyok a napnak,

tisztább és pontosabb vagyok, mint a tárgyak

a házban, a ház körül, messzebbre pedig

nem gondolok, bár tudom, hogy van,

ahol naponta elszántan tisztogatnak,

és mindent ugyanoda tesznek vissza,

és le van írva az összes emberi tévedés.

Mikor oltottak be a többiekkel –

talán megitattak, lefektettek a fűre,

néztem az eget, de egyszer csak elvakított,

és akkor –

Amíg nem ér el a hasam aljáig, a fülem belsejéig

és hátul a fejemben a tegnapi emlékekig

a szükség, és nem nyúlok semmihez,

és a dolgok neve magától adódik,

és igazi név vagy nem igazi, mindegy,

mert úgyis csak egyféleképpen fordulhat

a történet, addig jó helyen vagyok.

Pedig jobb lett volna, ha egyedül,

a magam erejéből gyarapszom,

mint egy lámpás rádió egy szomorú konyhában,

amely tucatnyi nyelvet és zenét tud behozni

a benne mozgó, fehér pálcikával.

Az első fény, még a sötétség

saját szürkesége rögtön elbuktat majd

a kövér mutatóujjával, pedig hogyan

menekülök, irányt váltva minden pillanatban,

ez már volt, meg ez is, az összes kalapot

fel kell próbálnom, végül ott állok eggyel,

fegyvertelen vadász vagyok, egészen közelről

néznek a vadak.

Hogy az ő félelmük nyissa ki a szemem,

ha látni akarok, de én nem akartam látni,

se egy arcot először, se egy tágra nyitott szájat

az utolsó feladattal, se a combok közét

a végső intelemmel, hanem mindenkit vakon

eltaszítva csak átkerülni ide.

Megjelent a Tiszatáj 2014/9. számában