(1)
Túl korán ébredtem, mert a telefonom be volt
állítva a szokásos időre. Kinéztem az ablakon,
fátyolos volt ég, alig derengett át a nap. Akkor most
mit csináljak, utazzak rögtön haza? Az állomás
itt van nem messze, öt perc, és felszállhatnék
a vonatra, de az nem jó, hát én még akartam itt
egy kis időt magamnak. De a belvárosba se
szívesen mennék be a nehéz hátizsákommal,
viszont errefelé beülni valahová és olvasni,
ahhoz nincs elég pénzem. Nem kellett volna
este annyit költeni.
Volt egy újabb utolsó felolvasás, vagy legalábbis
lehetőség az önző kötelességben, hogy majd előadódik
mellesleg az elzárkózás végső, tán némileg irodalmi
kalandja, de most is csak a keserűség maradt reggelre,
hogy túl sok vagy túl kevés volt a szavakból, és még
a nap se süt, hogy az utazásnak valami értelme lenne.
Még jutott kávéra pénz a közeli cukrászdában
(sőt, maradt egy későbbi kávéra és egy újságra is),
aztán elindultam az állomás felé, de nem a sugárúton,
hanem a kertek alatt, ahol egykor tovább vezetett,
illetve elkanyarodott a vasút, de most már csak bozót
és telephelyek vannak, mert időközben vége lett
az országnak, felszedték a síneket. Legfeljebb felülök
a vonatra, gondoltam, úgyis haza kell érnem kora délutánig,
sok időm nem lenne itt amúgy sem. Az állomásig pedig,
gondoltam, sétálok egyet inkognitóban, bár a városnak
ezen a részén úgyse találkoznék ismerőssel.
Volt itt egy ismerősöm, nem tudom, él-e, hal-e,
s ha él, itt lakik-e még a városban, akinek fontos volt
a séta, a sétálás mint költészet-közeli tevékenység,
a nyugalmas szemlélődés, amibe nyilván bele van fojtva
sokféle izgalom, a létezés sokfelől szorító nyugtalansága
és megoldatlansága, de ahogy bele van fojtva, ki is bomlik
a járás ritmusától, a nézés szabadságától és a gondolkodás
önálló súlyától-súlytalanságától.
De én most nem úgy akartam sétálni, hanem konkrét
témát akartam keresni egy felvételhez, hátha mégis
sikerül valami ebben a gyér napsütésben is, vagy kitisztul
pár percre az ég még a vonat indulása előtt. Például a vasút
nekem pont jó lesz, gondoltam, egy vasúti épület
vagy nagyobb berendezés, sínek, oszlopok, táblák, netán
egy vagon, sőt, netán egy mozdony, de abból itt nem lehet
sok, hát hol van ez a pályaudvar nagyságban a szülővárosométól?
Vagy egy vonat, aminek ott áll a végében a kalauz, elmosódva,
mert nyilván azért mozog egy helyben is, kérdeznek tőle
valamit az utasok, ő meg válaszol, hogy igen, ez az,
de ma már csak ritkán állnak a kalauzok a vonat végében,
mert ott van az utasoknak mindjárt a vonat mellett
az elektromos kijelző a világító városnevekkel,
és legfeljebb még a vonaton meg kell kérdezni valakit,
aki korábban felszállt, hogy ezzel is csökkenjen
az emberiséget nyomasztó egyik nagy félelem:
rossz vonatra szállni.
Sétáltam keresve-nézegetve, de hamar eljutottam az állomáshoz,
maradt még időm a következő vonat indulásáig.
Az állomás innenső végében volt egy aluljáró a töltés alatt,
vagy inkább boltozatos, de rövid alagút, az jó lesz,
gondoltam, de inkább a túloldalról, mert onnan süt a nap,
amennyire süt. Ott még sohasem jártam, egyszer se mentem át
az aluljárón, amíg itt éltem, nem is tudom, mi van ott.
Sok minden nem lehet, mert nem egy forgalmas aluljáró,
azért is tetszett meg most.
Nem szeretek forgalmas helyen fényképezni a dobozommal,
mert a forgalom úgyse kerül rá a képre, s az már ettől elég
kísérteties lesz, ha pedig valaki vagy valami egy percre,
kettőre megáll a forgalomban, akkor áttetsző, elmosódó árnyalak
lesz belőle, nem kívánatos kísértet, megzavarja a tiszta
kompozíciót és az állandóságot, amely ezeknek a képeknek
a lényege volna, ha volna időm általában arra, hogy megtaláljam
a legjobb nézőpontot, és nem volna mindig valami baj
a fénnyel is, túl sok vagy túl kevés, de arról legalább nem én
tehetek, az az egy. Ugyanis ez nem olyan, hogy rátartom a gépet
a témára, és kattintok, azzal kész, hanem hosszú percekig kell
exponálni, ahhoz a dobozt állványra kell tenni, és minél több
az arra járó, annál nagyobb feltűnést keltek, csodálkoznak,
találgatnak, miféle bemérést végzek ilyen mérnöki vagy hatósági
alapossággal, valaki biztos odajön, kérdezősködik, el kell neki
magyarázni, és ebben a helyzetben óhatatlanul a fölényes
mindentudónak a szerepét kezdem játszani, pedig otthon
kiderülhet, hogy nem is sikerült a kép. Vagy ha valakinek
esetleg van fogalma a dologról, akkor ő néz rám fölényesen
vagy cinkosan, netán elnézően, mintha már az eredményt is tudná.
Átmentem az aluljárón, láttam, hogy odaát
az egyik oldalon családi házak vannak, a másik oldalon
valami telephely, akkor az nem érdekes, hanem marad
az aluljáró alagútszerű nyílása, azon át látszanak
az állomástér sarkának világos házai. Volt ott
épp megfelelő távolságra egy út széli villanyoszlop,
annak a betonlábára rá tudtam tenni a dobozt,
nem kellett felállítani az állványomat, Tíz perc,
gondoltam, legalább annyi kell, és néztem az eget,
fátyolfelhők vonultak el a nap előtt, hol ritkább,
hol sűrűbb szövésűek, talán több is kellene tíz percnél,
mondjuk tizenöt, de azt hiszem, tíz percnél nem fogok
többet várni, hát nekem indul a vonatom, és még újságot
is kell vennem, meg egy kávét is akarok inni,
és különben is, miért ácsorogjak negyed óráig
egy idegen helyen, ahol emberek vagy autók jöhetnek,
nézik, mit csinálok, de csak annyit látnak, hogy ácsorgok,
itt leülni sem lehet, a fű is nedves, át kellett lépnem
egy döglött békán, amikor a dobozt a betonlábra tettem.
És tényleg jöttek is autók, nem sok, de egy teherautó
még rám is dudált, hogy miért állok az úttesten.
Ő aztán, mármint a vezetője, biztosan nem értett
belőlem semmit, a dobozt nyilván meg se látta,
csak felháborodott, hogy miért állok én az útjában
értelmetlenül, amikor ő az aluljáró miatt amúgy se
nagyon tud kitérni, embereket kerülgetni, egy hátizsákos
ember, talán nem is idevaló, idejön messziről,
hogy akadályozza őt a munkájában, vagy talán csempész,
itt adja át az árut a cinkostársnak, hátizsákja is van,
éjjel átjött a határon, mostanra ért ide, szépen
összeáll a kép.
Kivártam a tíz percet, de sehogy sem akart
tisztulni az ég. Néztem, mi az, ami rajta lehet
majd a képen – legfőképpen az aluljáró sötétjének
és a túloldali boltozatos nyílás világosságának
a kontrasztja, és a nyílásban talán látható lesz
az állomás előtti tér sarka azzal a két fehérre festett
házzal. Parkolt a tér sarkán két autó is, az engem
egy kicsit zavart, mert a parkoló autókat se szeretem
a képeken, azok csak véletlenül vannak ott,
és ideiglenesen, én meg inkább az állandóságot szeretem,
vagy a tartósságot, a tárgyak súlyát, ahogy oda vannak
nehezedve a térbe, meg egymáshoz is, ha többen
vannak, vagy a külső felvételen egy egész struktúra
van belőlük. A súlyra és az egymáshoz nehezedésre
némileg a homályosság is rásegít, mert nem tudok
olyan kicsi lyukat fúrni a dobozra, hogy teljesen éles
legyen a kép, de nem is baj, a homályosságot
gyerekkorom óta ismerem. Meg a váltást élesség
és homályosság között, ha felteszem vagy leveszem
a szemüveget. Hogy minden nagyobb, ha nincs
rajtam szemüveg, ébredéskor, fürdéskor a kezem,
lábam, a közeli dolgok, nagyon jó érzés az egész napos
kicsinységhez képest, de melyik nagyságom az igazi?
Gondolhatnám, hogy amit lencse nélkül látok, de hát
a szemem is lencse, az is torzíthat, meg torzít az agyam is,
felnagyíthat valami kis elenyésző különbséget,
másrészt szemüveggel a többieket is látom,
a nap túlnyomó részében hozzájuk kell magamat
viszonyítanom.
Nem volt értelme tovább várni, eltettem a dobozt,
mentem az állomásra. Újság, kávé. Néztem lopva
az állomásépület vasúti oldalán, mit mulasztottam el,
de nem volt semmi érdekes, legfeljebb egy régi, szakadozott
óriásplakát a sínek mellett. Nagyon alaposan nem mertem
körülnézni, időm se lett volna rá, meg gyanús is lettem
volna: mit nézeget egy civil a vasúti épületeken, a műszaki
berendezéseken, netán a dolgára siető személyzeten?
Felszálltam a vonatra.
Virágzó gyomok a sínek között. Az utazás leltár,
mások tulajdonát leltározom gyorsított eljárással.
Vagy a látvány közös? Egy repceföld nagy kohója.
Virágzó fák sok népi kohója. Régen gyakran utaztam erre,
egy szűkebb, szegényebb világban. Más volt akkor
ugyanazt az utat végigutazni? Mi volt itt akkor –
Patyomkin-mezők, Patyomkin-állomások? Vagy most is
az van, és csak én számítottam régen is, meg magammal
küszködöm most is? De hát én nézek kifelé, nézem
a tájat önzetlenül. Kis parcellák végében méternyi,
leszúrt lécen sárga táblák. Mire érdemes figyelni, ha alig
változik valami? Az égből nem derül ki semmi.
Pályamunkások sárga mellényben. Sárgára festett
vágányrakó munkagép. Szalmagurigák, félig vízben.
Raklap-hegyek a betonoszlopos drótkerítés mellett.
Újabb raklap-hegyek egy részben vagy egészen elhagyott
konzervgyár udvarán. „Ítéletidő Amerikában” – olvasom
a szemben ülő újságjának felém fordított oldalán.
Lám, az utazással mégiscsak kinyílik a világ,
mert az én újságomban erről nem volt szó. Antennatorony
közvetlenül egy régi, már nem használt állomásépület
mellett, a torony árnyéka pár másodpercre megjelenik
a falon. Aztán egyszer csak felhullámzik a szántóföld.
Mi történhetett itt a geológiai őskorban, miféle
évszázadokig tartó katasztrófa?
Itthon előhívtam a képet. Az lett, amire számítottam.
Megjelent a Tiszatáj 2012/5. számában