Tiszatájonline | 2012. június 18.

Szijj Ferenc: Fényleírás / Agyagfény

(1)

Túl korán ébredtem, mert a telefonom be volt

állítva a szokásos időre. Kinéztem az ablakon,

fátyolos volt ég, alig derengett át a nap. Akkor most

mit csináljak, utazzak rögtön haza? Az állomás

itt van nem messze, öt perc, és felszállhatnék

a vonatra, de az nem jó, hát én még akartam itt

egy kis időt magamnak. De a belvárosba se

szívesen mennék be a nehéz hátizsákommal,

viszont errefelé beülni valahová és olvasni,

ahhoz nincs elég pénzem. Nem kellett volna

este annyit költeni.

Volt egy újabb utolsó felolvasás, vagy legalábbis

lehetőség az önző kötelességben, hogy majd előadódik

mellesleg az elzárkózás végső, tán némileg irodalmi

kalandja, de most is csak a keserűség maradt reggelre,

hogy túl sok vagy túl kevés volt a szavakból, és még

a nap se süt, hogy az utazásnak valami értelme lenne.

Még jutott kávéra pénz a közeli cukrászdában

(sőt, maradt egy későbbi kávéra és egy újságra is),

aztán elindultam az állomás felé, de nem a sugárúton,

hanem a kertek alatt, ahol egykor tovább vezetett,

illetve elkanyarodott a vasút, de most már csak bozót

és telephelyek vannak, mert időközben vége lett

az országnak, felszedték a síneket. Legfeljebb felülök

a vonatra, gondoltam, úgyis haza kell érnem kora délutánig,

sok időm nem lenne itt amúgy sem. Az állomásig pedig,

gondoltam, sétálok egyet inkognitóban, bár a városnak

ezen a részén úgyse találkoznék ismerőssel.

Volt itt egy ismerősöm, nem tudom, él-e, hal-e,

s ha él, itt lakik-e még a városban, akinek fontos volt

a séta, a sétálás mint költészet-közeli tevékenység,

a nyugalmas szemlélődés, amibe nyilván bele van fojtva

sokféle izgalom, a létezés sokfelől szorító nyugtalansága

és megoldatlansága, de ahogy bele van fojtva, ki is bomlik

a járás ritmusától, a nézés szabadságától és a gondolkodás

önálló súlyától-súlytalanságától.

De én most nem úgy akartam sétálni, hanem konkrét

témát akartam keresni egy felvételhez, hátha mégis

sikerül valami ebben a gyér napsütésben is, vagy kitisztul

pár percre az ég még a vonat indulása előtt. Például a vasút

nekem pont jó lesz, gondoltam, egy vasúti épület

vagy nagyobb berendezés, sínek, oszlopok, táblák, netán

egy vagon, sőt, netán egy mozdony, de abból itt nem lehet

sok, hát hol van ez a pályaudvar nagyságban a szülővárosométól?

Vagy egy vonat, aminek ott áll a végében a kalauz, elmosódva,

mert nyilván azért mozog egy helyben is, kérdeznek tőle

valamit az utasok, ő meg válaszol, hogy igen, ez az,

de ma már csak ritkán állnak a kalauzok a vonat végében,

mert ott van az utasoknak mindjárt a vonat mellett

az elektromos kijelző a világító városnevekkel,

és legfeljebb még a vonaton meg kell kérdezni valakit,

aki korábban felszállt, hogy ezzel is csökkenjen

az emberiséget nyomasztó egyik nagy félelem:

rossz vonatra szállni.

Sétáltam keresve-nézegetve, de hamar eljutottam az állomáshoz,

maradt még időm a következő vonat indulásáig.

Az állomás innenső végében volt egy aluljáró a töltés alatt,

vagy inkább boltozatos, de rövid alagút, az jó lesz,

gondoltam, de inkább a túloldalról, mert onnan süt a nap,

amennyire süt. Ott még sohasem jártam, egyszer se mentem át

az aluljárón, amíg itt éltem, nem is tudom, mi van ott.

Sok minden nem lehet, mert nem egy forgalmas aluljáró,

azért is tetszett meg most.

Nem szeretek forgalmas helyen fényképezni a dobozommal,

mert a forgalom úgyse kerül rá a képre, s az már ettől elég

kísérteties lesz, ha pedig valaki vagy valami egy percre,

kettőre megáll a forgalomban, akkor áttetsző, elmosódó árnyalak

lesz belőle, nem kívánatos kísértet, megzavarja a tiszta

kompozíciót és az állandóságot, amely ezeknek a képeknek

a lényege volna, ha volna időm általában arra, hogy megtaláljam

a legjobb nézőpontot, és nem volna mindig valami baj

a fénnyel is, túl sok vagy túl kevés, de arról legalább nem én

tehetek, az az egy. Ugyanis ez nem olyan, hogy rátartom a gépet

a témára, és kattintok, azzal kész, hanem hosszú percekig kell

exponálni, ahhoz a dobozt állványra kell tenni, és minél több

az arra járó, annál nagyobb feltűnést keltek, csodálkoznak,

találgatnak, miféle bemérést végzek ilyen mérnöki vagy hatósági

alapossággal, valaki biztos odajön, kérdezősködik, el kell neki

magyarázni, és ebben a helyzetben óhatatlanul a fölényes

mindentudónak a szerepét kezdem játszani, pedig otthon

kiderülhet, hogy nem is sikerült a kép. Vagy ha valakinek

esetleg van fogalma a dologról, akkor ő néz rám fölényesen

vagy cinkosan, netán elnézően, mintha már az eredményt is tudná.

Átmentem az aluljárón, láttam, hogy odaát

az egyik oldalon családi házak vannak, a másik oldalon

valami telephely, akkor az nem érdekes, hanem marad

az aluljáró alagútszerű nyílása, azon át látszanak

az állomástér sarkának világos házai. Volt ott

épp megfelelő távolságra egy út széli villanyoszlop,

annak a betonlábára rá tudtam tenni a dobozt,

nem kellett felállítani az állványomat, Tíz perc,

gondoltam, legalább annyi kell, és néztem az eget,

fátyolfelhők vonultak el a nap előtt, hol ritkább,

hol sűrűbb szövésűek, talán több is kellene tíz percnél,

mondjuk tizenöt, de azt hiszem, tíz percnél nem fogok

többet várni, hát nekem indul a vonatom, és még újságot

is kell vennem, meg egy kávét is akarok inni,

és különben is, miért ácsorogjak negyed óráig

egy idegen helyen, ahol emberek vagy autók jöhetnek,

nézik, mit csinálok, de csak annyit látnak, hogy ácsorgok,

itt leülni sem lehet, a fű is nedves, át kellett lépnem

egy döglött békán, amikor a dobozt a betonlábra tettem.

És tényleg jöttek is autók, nem sok, de egy teherautó

még rám is dudált, hogy miért állok az úttesten.

Ő aztán, mármint a vezetője, biztosan nem értett

belőlem semmit, a dobozt nyilván meg se látta,

csak felháborodott, hogy miért állok én az útjában

értelmetlenül, amikor ő az aluljáró miatt amúgy se

nagyon tud kitérni, embereket kerülgetni, egy hátizsákos

ember, talán nem is idevaló, idejön messziről,

hogy akadályozza őt a munkájában, vagy talán csempész,

itt adja át az árut a cinkostársnak, hátizsákja is van,

éjjel átjött a határon, mostanra ért ide, szépen

összeáll a kép.

Kivártam a tíz percet, de sehogy sem akart

tisztulni az ég. Néztem, mi az, ami rajta lehet

majd a képen – legfőképpen az aluljáró sötétjének

és a túloldali boltozatos nyílás világosságának

a kontrasztja, és a nyílásban talán látható lesz

az állomás előtti tér sarka azzal a két fehérre festett

házzal. Parkolt a tér sarkán két autó is, az engem

egy kicsit zavart, mert a parkoló autókat se szeretem

a képeken, azok csak véletlenül vannak ott,

és ideiglenesen, én meg inkább az állandóságot szeretem,

vagy a tartósságot, a tárgyak súlyát, ahogy oda vannak

nehezedve a térbe, meg egymáshoz is, ha többen

vannak, vagy a külső felvételen egy egész struktúra

van belőlük. A súlyra és az egymáshoz nehezedésre

némileg a homályosság is rásegít, mert nem tudok

olyan kicsi lyukat fúrni a dobozra, hogy teljesen éles

legyen a kép, de nem is baj, a homályosságot

gyerekkorom óta ismerem. Meg a váltást élesség

és homályosság között, ha felteszem vagy leveszem

a szemüveget. Hogy minden nagyobb, ha nincs

rajtam szemüveg, ébredéskor, fürdéskor a kezem,

lábam, a közeli dolgok, nagyon jó érzés az egész napos

kicsinységhez képest, de melyik nagyságom az igazi?

Gondolhatnám, hogy amit lencse nélkül látok, de hát

a szemem is lencse, az is torzíthat, meg torzít az agyam is,

felnagyíthat valami kis elenyésző különbséget,

másrészt szemüveggel a többieket is látom,

a nap túlnyomó részében hozzájuk kell magamat

viszonyítanom.

Nem volt értelme tovább várni, eltettem a dobozt,

mentem az állomásra. Újság, kávé. Néztem lopva

az állomásépület vasúti oldalán, mit mulasztottam el,

de nem volt semmi érdekes, legfeljebb egy régi, szakadozott

óriásplakát a sínek mellett. Nagyon alaposan nem mertem

körülnézni, időm se lett volna rá, meg gyanús is lettem

volna: mit nézeget egy civil a vasúti épületeken, a műszaki

berendezéseken, netán a dolgára siető személyzeten?

Felszálltam a vonatra.

Virágzó gyomok a sínek között. Az utazás leltár,

mások tulajdonát leltározom gyorsított eljárással.

Vagy a látvány közös? Egy repceföld nagy kohója.

Virágzó fák sok népi kohója. Régen gyakran utaztam erre,

egy szűkebb, szegényebb világban. Más volt akkor

ugyanazt az utat végigutazni? Mi volt itt akkor –

Patyomkin-mezők, Patyomkin-állomások? Vagy most is

az van, és csak én számítottam régen is, meg magammal

küszködöm most is? De hát én nézek kifelé, nézem

a tájat önzetlenül. Kis parcellák végében méternyi,

leszúrt lécen sárga táblák. Mire érdemes figyelni, ha alig

változik valami? Az égből nem derül ki semmi.

Pályamunkások sárga mellényben. Sárgára festett

vágányrakó munkagép. Szalmagurigák, félig vízben.

Raklap-hegyek a betonoszlopos drótkerítés mellett.

Újabb raklap-hegyek egy részben vagy egészen elhagyott

konzervgyár udvarán. „Ítéletidő Amerikában” – olvasom

a szemben ülő újságjának felém fordított oldalán.

Lám, az utazással mégiscsak kinyílik a világ,

mert az én újságomban erről nem volt szó. Antennatorony

közvetlenül egy régi, már nem használt állomásépület

mellett, a torony árnyéka pár másodpercre megjelenik

a falon. Aztán egyszer csak felhullámzik a szántóföld.

Mi történhetett itt a geológiai őskorban, miféle

évszázadokig tartó katasztrófa?

Itthon előhívtam a képet. Az lett, amire számítottam.

Megjelent a Tiszatáj 2012/5. számában