Tiszatájonline | 2022. november 18.

100 éve hunyt el Marcel Proust

Szerelem, féltékenység, szenvedés Marcel Proust regényében

MARCEL PROUST (1871. JÚLIUS 10. − 1922. NOVEMBER 18.)

MAGYAR MIKLÓS TANULMÁNYA
Marcel Proust halálának századik évfordulóján idézzük fel Az eltűnt idő nyomában című regényének egyik központi témáját.

A prousti hősök szenvedélyeinek elsődleges mozgatója a szerelem. Nem csoda, ha a személyiség fejlődésében, változásaiban is a szerelem játssza a főszerepet. Ugyanakkor Proust esztétikájának, művészi céljainak, az introspektív vizsgálódásoknak is par excellence területe lehet a szerelem, a szerelmesek lelkivilágának atomjaira boncolása, betekintést nyújtva a személyiség legapróbb lelki rezdüléseibe. A lélektani regény hagyományait, a klasszikus pszichológia alapvető felfedezéseit Proust eredeti módon, saját céljainak megfelelően átalakítja, s koncepciója a szerelem lélektanáról végeredményben merőben különbözik mind a hagyományos lélektan nézeteitől, mind a lélektani regény hagyományaitól.

A szerelem pszichológiájának klasszikus felfogása szerint a szerelem a szeretett lény fizikai vagy erkölcsi (vagy mindkettő) tulajdonságainak hatására jön létre. Ezek valóságos tulajdonságok. Proustnál a szerelem nem jelenti két szerelmes vágyódásának, egymásra találásának vagy az egymásra találás lehetetlenségének, szenvedélyek lelkesítő vagy lélekromboló erejének kivetítését egy történetbe. A szerelem mint szubjektív érzés közhelye Proustnál abszolutizálódik olyannyira, hogy nála a szerelem nem más, mint a másiktól függetlenül bennünk meglévő jelenség kivetítése a másikra. A szeretett lényt mi magunk alkotjuk többnyire önmagunkban meglévő vonásokból, ezeket a jellemvonásokat ruházzuk át valakire. Minthogy saját lelkiállapotunkat vetítjük ki arra, akit szeretünk, nem a szeretett lény értéke a fontos, hanem lelkiállapotunk mélysége. Gilberte-tel kapcsolatban írja Proust: „szomorúan gondoltam arra, hogy szerelmünk, mint egy bizonyos lény iránt érzett szerelem talán nem is olyan valóságos valami, mert ha igaz is, hogy kellemes vagy fájdalmas álmodozások szőtte asszociációk a szerelmet egy ideig egy nőhöz kötik, mígnem azt gondoljuk, hogy szükségszerűen ez a nő inspirálta, ha szándékosan vagy akaratlanul megszabadulunk ezektől az asszociációktól, ez a szerelem, mintha csak ellenkezőleg spontán és önmagunktól jövő lenne, újjászületik, hogy egy másik asszonyé legyen.

Ebből következően a szerelem alanya lényegtelen, csak maga a szerelem számít: „Sokat szenvedtem egymás után Gilberte-ért, Guermantes asszonyért, Albertine-ért. Ugyanígy egymásután el is feledtem őket, s csupán e különböző személyeknek címzett szerelmem volt tartós.” – olvassuk A megtalált időben.


A szerelem iménti vonásaiból számos kritikus arra a téves, sőt abszurd megállapításra jutott, hogy Proust tagadja a szerelmet, s egyfajta képzelgő, aki sohasem szeretett igazán.

A szerelem a szenvedés ikertestvére. Schopenhauer óta ez is közhely, akárcsak az, hogy szubjektív érzés. De ugyanúgy, mint a másik közhely, a szenvedés is sajátos színezetet kap a prousti világképben. Nem merül ki korántsem a vágyakozás-aggódás-szerelemféltés-féltékenység szenvedésörvényeiben. A művészi alkotásról írja Proust A megtalált időben: „A boldog évek elvesztett évek, szenvedésre várunk, hogy dolgozni tudjunk.” Ha az iménti idézet mellé tesszük Proust vallomását a szerelem és a művészi alkotás kapcsolatáról, evidenssé válik, hogy Proust számára a szerelmi szenvedés az alkotás egyfajta élesztője, motorja. Ugyancsak A megtalált időben írja: „az alkotás egyszerre tükrözi elmúlt szerelmeinket és jövendőbeli meg az elkövetkezőket.”.

A szenvedést az öröm csak időszakosan tudja megszüntetni. Akárcsak a szenvedés, a féltékenység (ami lényegében a szenvedés egy fajtája) is alkotó szerepet kap a prousti műben. A féltékenységet, ugyanúgy, mint a szerelmet, betegségnek tekinti Proust: „A féltékenység egyébként azon időszaki betegségek közé tartozik, melyeknek kiváltója szeszélyes, kikerülhetetlen, az egyik betegnél mindig ugyanaz, egy másiknál néha egészen más.” – írja A fogoly lányban. 

A szerelemnek prousti sajátossága a hagyományos lélektan által ugyancsak sokat emlegetett felejtés is. Az előzmények után nem meglepő, hogy a felejtésnek is egészen sajátos szerepe lesz Proustnál. Olyan szerepe, amely ugyancsak a művészi alkotás egyik motiválója. A felejtés Proustnál kétarcú: egyrészt a szerelem ellensége, másrészt jótékony hatású. Lehetővé teszi, hogy új szerelem bontakozzék ki. A szerelem lényegében a felejtéssel szűnik meg. A szerelem is szakaszos, akárcsak az emlékezés. Amit Proust az emlékezés szakaszosságáról mond, s ami a bergsoni kontinuitással szemben a diszkontinuitásban fejeződik ki, a szerelemre éppúgy érvényes. Swann szerelméről írja Proust: „amit a szerelmünknek, a féltékenységünknek gondolunk, nem egyazon, folytonos, oszthatatlan szenvedély. Egymást követő szerelmek, mindenféle féltékenységek végtelen sorából állnak össze, tiszavirág-életűen, megszakítatlan sokaságukkal azonban a folyamatosság benyomását, az egység illúzióját keltik.” A személyiség megváltozása a szerelem megszűnésével jár együtt A megtalált időben olvassuk: „Márpedig nem szerettem már, nem az az ember voltam, aki szerette, hanem valaki más, aki nem szereti, s amint más ember lettem, megszűntem őt szeretni.”

A személyiségváltozás és a szerelem összefüggéseinek megértéséhez, valamint annak igazolására, miszerint a mellékszereplők személyisége lényegében változatlan, míg a főhősöké minden alkalommal más és más, relevánsak Proust sorai, ahol arról szól, amiért Marcelt nem érdekelték a könnyű nők. Mint ahogy hiába keresnénk morális meggondolásokat egész szerelemi koncepciójában, itt sem erkölcsi, hanem esztétikai okokra lelünk: „Azok a nők, akiket a kerítőknél ismerünk meg, érdektelenek, mert nem változnak.” – olvassuk a Guermantes-ék című kötetben.


Az eltűnt időben két nagy szerelmi ciklus egymással szoros kapcsolatban áll és egymásra épül: Swann és Odette szerelme, valamint Marcel szerelme Albertine-nel. 

Az eltűnt idő egyik központi témája az azonos neműek közti szerelem. „Marcel Proust bizonyára az első nagy francia író, aki az égő Szodoma kapuján belépett.” − írja Léon Pierre-Quint Proustról szóló könyvében. A szerző az előzményekre is utal. XIV. Lajos udvaráról szólva Saint-Simon többször is említi a király öccsével kapcsolatban, de nem részletezi a kérdést, diszkréten továbbsiklik. Balzac az Elveszett illúziókban és főként a Kurtizánok tündöklése és nyomorúsága című regényében Lucien Rubempré és Vautrin személyével kapcsolatosan ugyancsak megemlíti a homoszexualitás kérdését, ám a fennálló rendet tisztelő író csak célzásokkal beszélhet a Lajos-Fülöp korabeli Franciaországban a szerelem deviáns formáiról. Zola a Rougon-Macquart ciklusban érdeklődéssel fordul e nagy lélektani és társadalmi fontosságú probléma felé.

Proust − Saint-Simon szorgalmas olvasója, Balzac értő kritikusa, aki legsikerültebb stílusutánzatait pontosan ezekről az írókról készítette − maga mutatja ki Balzacnál a téma fontosságát. Először 1893-ban, a La Revue Blanche-ban megjelent Avant la nuit (Az éjszaka előtt) című írásában beszél Proust a női homoszexualitásról. 

Ha Proust túlértékelte is Balzac merészségét, azt lehet mondani, hogy Balzac nélkül aligha nyúlt volna ilyen nyíltan a témához, mint ahogy Proust műve bizonyára nem kevés szerepet játszott abban, hogy Gide Corydonja megjelent.

Hogy mennyire központi témája Proustnak az azonos neműek közötti szerelem, arra mi sem jellemzőbb, mint hogy eredetileg Az eltűnt idő nyomában helyett az író az egész műnek a Szodoma és Gomorra címet szánta. Charlus, Jupien, Guermantes herceg, Morel, Legrandin, Cambremer márki, Nissim Bernard, Vaugoubert báró, Argencourt, Robert de Saint-Loup, valamennyien homoszexuálisak.

Vajon a homoszexuális kapcsolatok ábrázolásában is igazolódik a prousti regénynek az a sajátossága, hogy bár mindent átalakít az idő, az író semmit ki nem talál, s mindennek megvan az élményalapja? Ezt a kérdést sokan feltették maguknak, és sokféle válasz született a probléma elemzése során. Jeanine Huas mintegy azoknak válaszolva, akik Proust szemére vetik, hogy „az író oly sok hőséből csinál homoszexuálist,” azzal érvel, hogy nem lehet csodálni, ha Proust saját problémáit vetíti ki a műben. Más szóval azoknak a véleményéhez csatlakozik, akik egyértelműen azt vallják, hogy az író maga is homoszexuális volt. Nem így Henri Bonnet, aki miután felidézi Gide naplójának bejegyzését, amelyben Proust vall uranista hajlamairól, számos ellentmondást sorol fel, amelyek számára azt bizonyítják, hogy a homoszexualitás távol áll Prousttól, aki nagyon is érzékeny volt a női bájakra.

Abban kétségkívül igaza van Bonnet-nak, hogy Proust életében kimutathatóan voltak periódusok, amelyekben kizárólag a gyengébb nem iránt érdeklődött, így azok az elméletek, amelyek szerint valamennyi szerelmi kapcsolatban homoszexuális élmények alapjait kell keresnünk, semmiképpen sem állják meg helyüket. George D. Painter Marcel Proust. 1871-1903 című könyvében azt fejtegeti, hogy körülbelül húszéves koráig Proust talán nem is tudott a homoszexuális szerelem mibenlétéről. Ha voltak is kapcsolatai ifjú emberekkel, ezek „plátói” vonzalmak voltak.


1889 és 1892 között csupán nőkkel tartott kapcsolatokat; szerelmi érzések fűzték Jeanne Pouquet, Madame Straus, Laure Hayman, Chevigné hercegnő, valamint Marie Finaly személyéhez. Még a házasság gondolata sem volt tőle idegen. 

Proust korában egyébként nemcsak a homoszexualitást, a nőtlenséget is rossz szemmel nézték. Ezért a legtöbb homoszexuális nő és férfi házas életet élt, annál is inkább, mivel maguk a családok is erre ösztönözték a lányokat és a fiúkat. Nem volt ez másként Proustnál sem. Az katolikus hitű orvos apa a több kormányban miniszterként működő Edgar Faure Lucie nevű lányával akarta összeházasítani Marcelt, akit a lány szeretett, ám a házasságból semmi sem lett. Proust édesanyja Mary Nordlingert szemelte ki fia feleségéül. Maryval Proustnak bensőséges kapcsolata alakult ki. A lány Manchesterben született, német-olasz felmenőkkel családjában. Szülővárosában a Szépművészeti Iskola tanítványa. Húsz éves, amikor Párizsba érkezik festészetet és szobrászatot tanulni. A sor szeszélye révén Mary Reynaldo Hahn, Proust barátjának és szeretőjének unokahúga, így történt, hogy 1896 decemberében megismerkedik a fiatal Prousttal még annak irodalmi hírneve előtt. A mondénnel, aki néhány újságcikken kívül még csak a Gyönyörök és napokat publikálta. 1900 májusában Mary, Reynaldo, annak édesanyja és Proust Velencébe utazik, és itt nézi át Proust a lánnyal az író Ruskin-fordítását. Ezután rendszeresen leveleznek; Proust megkérdezi Marytől Ruskin művében lévő néhány nehéz mondat értelmét, de saját munkájáról, esztétikai nézeteiről is ír a lánynak. Mary pedig japán játékot küld Marcelnek, aminek emlékét Proust a híres madeleine epizódban örökíti meg: „S mint abban a játékban, amelyben a japánok szórakozásul egy vízzel teli porcelánszilkébe alaktalan kis papírdarabkákat dobnak, melyek amint elmerülnek, kibomlanak, határozott kontúrt, színt kapnak, mindegyikből más és más lesz,”. Édesanyja halála után Proust megható levelet ír a lánynak: „Kedves, kedves, kedves, kedves Mary, kedves barátném, mily közel áll szívemhez és hiánya mennyire kevéssé távolította el tőlem! Folyton magára gondolok sok gyöngédséggel és nem szűnő sajnálattal a múlt iránt. Feldúlt életemben, tönkretett szívemben ön egy meghitt helyet foglal el.” Proust Maryhoz címzett utolsó levele 1908. október 20-án íródott. A negyvenegy levél 1942-ben, Manchesterben jelent meg. 1957-ben a francia kormány a Becsületrend lovagi fokozatával tüntette ki Marie Nordlingert, aki nagy házában számos Proust-relikviát őrzött.  . 

Életrajzírói keveset beszélnek Proust nőkkel való kapcsolatairól, annál többet homoszexualitásáról. Georges Painter feltételezi, hogy Proust 1893 körül fedezi fel a homoszexualitást. Ekkor találkozik Charlus legfőbb modelljével is. Kétségkívüli homoszexuális kapcsolatokat pedig az író 1894-től folytat − mondja Painter. A kritikus magyarázata arra, hogy a homoszexuális hajlamú Proust „normális” kapcsolatokat is folytatott, Freud tanaitól átitatott forrásain alapul. Így az ifjú Proust vonzódását Marie de Benardakyhoz azzal magyarázza, hogy a homoszexuális hajlamú egyéneknél a pubertás korában gyakori heteroszexuális választás a tudatalatti működéséből fakad. A másik nemmel való kapcsolat eleve csődbe jutása szabadjára engedi az azonos nembeli választásának lehetőségét. „Marcel megpróbált normális lenni − így Painter −, ha ebben elbukik, az Marie hibája, aki visszautasítja.” Az is nyilvánvalóan freudista magyarázat, hogy Proust vonzódása az idősebb nők és a barátok feleségei iránt tipikusan az anyakomplexus kivetítődése és homoszexuális szimptóma.

Az író gyakran látogatott el a 20. század elején Párizsban divatos, férfiak számára fenntartott bordélyházakba, ám ott csupán szemlélője volt a szado-mazochista jeleneteknek. Csupán 2005-ben derült fény Proust egyik kínos ügyére. Egy rendőrségi akta szerint 1918. január 11-én egy feljelentés nyomán a rendőrség razziát tartott Párizs egyik legismertebb férfi bordélyházában, a Hôtel Marignyban. Nem azért, mintha abban az időben a homoszexualitás vagy a prostitúció tiltott dolog lett volna, hanem azért, mert tiltott szeszfogyasztás történt, kiskorúak részvételével. Nos, az erkölcsrendészet négy „pederaszta viselkedésű” egyénről tett jelentést, akik egy földszinti szalonban pezsgőt fogyasztottak. A bordélyház tulajdonosa, Albert Le Cuziat, két fiatal katona és „egy bizonyos Marcel Proust, 102 Boulevard Haussmann alatti lakos” szerepeltek a dokumentumban. Le Cuizat-t négy hónap börtönre és 200 frank pénzbüntetésre ítélték. Proustnak a nevét sem említették meg. Az író nem véletlenül volt jelen pontosan abban a bordélyházban. Le Cuziat-val baráti viszonyban volt, aki egyébként részben Az eltűnt idő egyik homoszexuális szereplője, Jupien modellje lett.

A fenti dokumentum azért is fontos, mert Proust testvére, Robert az író halála után megsemmisítette az intim levelek nagy részét, amik az író homoszexuális kapcsolatait igazolhatták volna. Ennek ellenére bizonyosság van arról, hogy a venezuelai származású zeneszerző, Reynaldo Hahn, a párizsi szalonok kedvelt muzsikusa, akit Proust „Reynaldo, kicsi mesterem”-nek szólított – Hahnak Proust „kis pónilovam” volt −, Proust két éven át szerelmi kapcsolatot ápolt az íróval. Proust szeretői között másokat is emlegetnek. Alphonse Daudet fiát, Lucien Daudet-t, és főként Alfred Agostinellit, aki tizenhét évvel volt fiatalabb Proustnál, és akinek halála után azt írja, hogy anyjával és apjával egyformán szerette. 

Sem annak, hogy mivel magyarázható Proust homoszexualitása, sem annak, hogy öröklött vagy szerzett hajlamról van szó (Proust maga azt mondta, hogy csupán felnőtt korában tudatosult benne homoszexuális hajlama), számunkra nincs sok jelentősége. Annál inkább annak, hogyan viseli az író a homoszexualitás tudatát. Rossz lelkiismeret, betegségtudat gyötri.


Ez az állandó bűntudat teszi, hogy Gide szereplőivel ellentétben, akik büszkén vállalják a homoszexualitást, Pierre de Boisdeffre szavaival „Proust átkozott és kiátkozott férfi- s nőalakjai lehajtott fejjel járnak”.

Itt a prousti mű egyik olyan sajátosságához érkeztünk el, ami feltétlenül megkíván néhány megjegyzést. Ismeretesek azok a felháborodott kritikák, amelyek Gide hasonló témáit fogadták. Nos, ha nem is üdvözli lelkesedéssel a kritika, nem ítéli el a Szodoma és Gomorra íróját. Arra a tényre, hogy a kritikusok tiltakozás helyett csupán agyonhallgatással sújtják Proust művének ezt a részét, csak kiegészítéssel fogadható el Léon Pierre-Quint magyarázata, aki egyszerűen Proust zsenialitásának tulajdonítja a bűnnek minősített uranizmus irodalmi elfogadtatását. A dolog magyarázata sokkal inkább abban a különbségben keresendő, ami Gide vallott és vállalt uranizmusa és Proust szégyellt és titkolt homoszexualitása között van, következésképpen a tartózkodó, inkább elítélő, mint magasztaló prousti ábrázolásban rejlik. Ezért nem tudok egyetérteni Henri Bonnet-val sem, aki azt tartja a legfontosabbnak, hogy Proust sohasem a moralista álláspontjából mutatja be a homoszexualitást. Nem ítélkezik, igyekszik megérteni hőseit. Szerinte csak a jelen társadalmi normái szerint abnormálisak: „Lényegében ugyanabban a szellemben tárgyalja Proust a kérdést, mind Gide: előítéletektől mentesen. Távol attól, hogy háborogjon a homoszexuálisok ellen, sajnálja őket.” − mondja Bonnet idézett művében. Bonnet-nak ez az értékelése alapvetően abból fakad, hogy tagadja Proust homoszexualitását. A homoszexualitás prousti ábrázolásának valóban meglévő vonása, hogy Proust nem ítélkezik, egyszerűen abból az általános esztétikai alapállásból következik, hogy a narrátor semmiben sem mond véleményt azonnal, a legképtelenebb állításokat is egyszerűen regisztrálja, s csupán a könyv végén áll össze az író véleménye itt is, mint valamennyi más kérdésben.

Proust a szerelem valamennyi formáját betegségnek tekinti. Ugyanúgy kezeli az egyneműek szerelmét, mint a „normálist”. Ugyanúgy féltékenység, beteljesületlen vágy kíséri, csak a homoszexuálisoknak még a társadalom megvetésével is dacolniuk kell. Proust szerelemről alkotott elméletének nyilvánvalóan ez az a vonása, ami miatt nem egy kritikus teljesen amorálisnak tartja, holott a kérdést esztétikai síkon kell megítélnünk. Ugyanúgy nem szabad összekeverni a műalkotást és az adott kor erkölcsi normáit megsértő magánéletet, mint ahogy felesleges lenne Proust homoszexuális szereplőinek kulcsait keresni Nahmias vagy Agostinelli személyében, jóllehet a modellek kimutathatók.

A kritika sokat foglalkozott azzal a kérdéssel is − pontosan a szereplők kulcsainak kapcsán −, mennyiben és melyik nőalakban ábrázol Proust valójában férfit. Ez különösen Albertine személyénél vetődik fel, aki egyes kritikusok szerint Albert, s nemének megváltoztatásával Proust csupán csökkenteni akarta a műben a férfi homoszexuális kapcsolatok számát. Ha ez így is van, s az író valóban így kívánta tompítani a szerelem homoszexuális jellegét, azért a szerelemről vallott nézetein mindez aligha változtat.