Tiszatájonline | 2014. december 28.

Szántó T. Gábor: A pompeji katona

Azért se megy a Bárdihoz, akihez anya vitte eddig, mert már nagyfiú, ő dönti el, hol nyiratkozzon. Bárdi üzlete a korzón volt, Po­toczkié a körúton, de Bárdinál női fodrászat is működött, és sok gyereket vittek oda, Potoczkinál viszont csak férfiak nyiratkoztak. Nem járt még az üzletben, legfeljebb a járda fölé kilógó kerek réztárcsát, a borbélyok jelképét próbálták erre járva, felugorva megütni a srácokkal, ami hosszan rezgett és pengő hangot adott, ha a nagyobbaknak sikerült elérni […]

Jancsi elbizonytalanodva állt a fodrászüzlet előtt, és nézte a cégtáblát. Balra sréhen egy olló, jobbra egy fésű fogta közre két oldalról a barna alapon aranybetűkkel írt feliratot:

POTOCZKI KÁZMÉR FÉRFIFODRÁSZAT

Kihúzta magát a férfi szó olvastán. Azért se megy a Bárdihoz, akihez anya vitte eddig, mert már nagyfiú, ő dönti el, hol nyiratkozzon. Bárdi üzlete a korzón volt, Po­toczkié a körúton, de Bárdinál női fodrászat is működött, és sok gyereket vittek oda, Potoczkinál viszont csak férfiak nyiratkoztak.

Nem járt még az üzletben, legfeljebb a járda fölé kilógó kerek réztárcsát, a borbélyok jelképét próbálták erre járva, felugorva megütni a srácokkal, ami hosszan rezgett és pengő hangot adott, ha a nagyobbaknak sikerült elérni, de a kirakat mögött feltűnő magas ősz férfi látványára mindig elszeleltek.

Jancsi, minthogy első ízben kellett egyedül intézze a hajvágást, úgy döntött, másban is változtat, de ahogy ott állt a bejárattal szemben, kissé inába szállt a bátorsága. Ráadásul eszébe jutott, hogy ha a fodrászra szánt pénzt meg tudná spórolni, akkor kimehetne a mai meccsre is, amire különben nem volt pénze.

Hogy vágathatja le az ember ingyen a haját? – ez a kérdés tornyosult elé, és igyekeznie kellett a válasszal, mert négy elmúlt és a meccs hatkor kezdődött, ki is kellett még érnie a pályára.

Ha felhívná a Grószt vagy a Koltait, és megkérné őket, vajon levágnák? Igen, de akkor meg kellene nekik mondani azt is, miért szeretné, azt pedig nem akarja, mert nincs közük hozzá. Grószéknak pedig hajnyíró gépük is van, amivel nyárra az apja le szokta borotválni a fia fejét, merthogy az állítólag egészséges, serkenti a haj növekedését. Ha nekik lenne ilyen gépük, ő bizony mindig magának nyírná, így megspórolná a hajvágás árát. Egy hajnyírás egy meccs ára. Nekik viszont nincs is szükségük rá, hogy maguknak nyírják.

És ha nem nyíratná le, csak vizes fésűvel jól lefésülné? Aztán meg néhány napon belül valahogy megoldaná, hogy mégis le legyen vágva?

Ez nem jó ötlet, mert ha anya észrevenné, hogy becsapta, akkor jönne a pofon.

Nagyot sóhajtott, és elindult az üzlet felé. Az üvegben megpillantotta magát: kipirult kerek arcát, dús haját, aminek tincsei a homlokába lógtak, apró kockás ingét és bermuda sortját. A ruhájával elégedett volt, a fiúk is nagyjából ilyet hordtak, a frizurája azonban zavarta. Hosszú, mint egy lányé. Nincs mit tenni, le kell vágatni.

Nagy levegőt vett, határozottan lenyomta a kilincset, és belépett az üzletbe. Kis harang kondult az ajtó fölött, mire összerezzent.

– Jó napot! – köszönt felnőttesen, de halkan.

– Alászolgája! Mi tetszik? – mondta a fodrász, fel sem pillantva a munkából. Épp egy ősz férfi haját vágta, a tükörből látta csak az új vendéget.

– Egy hajnyírást szeretnék – nyelt nagyot Jancsi.

– És pénzed van-e?

– Van, persze – nyúlt a zsebébe.

– Nahát, nem kell megmutatnod, elhiszem én, ha azt mondod – nézett rá végre Potoczki. – Ülj le, befejezem az urat, aztán te jössz.

Jancsi leült a fal mellé, a kopott barna székek egyikére, és az újságokat nézte a dohányzóasztalon. Ott volt a Népsport, a Szabad Nép és a Délmagyarország előző és aznapi száma. Bár a sport jobban érdekelte, férfiasabbnak találta a politikai lapot, ezért a Szabad Népet vette a kezébe. Több cikkbe is beleolvasott, de kissé unalmasnak találta, hogy mindegyikben emlegetik Sztálint és Rákosit, akikről az iskolában is sokat hallott. Tudta, hogy egy ország vezetőiről gyakran esik szó, de anya otthon azt tanította, hogy társaságban ne ő vigye a prímet, és ha beszél, ne mindig magáról. Ez jutott eszébe, s hogy akkor vajon Sztálin és Rákosi – akiket bölcs embernek képzelt –, örülnek-e annak, hogy ilyen sokat beszélnek róluk? Sztálinról ráadásul külföldön, elvégre internacionalizmus ide vagy oda, ha szovjet, akkor mégiscsak külföldi, nem magyar.

Újra megszólalt az ajtó fölötti harang, Jancsi megint összerezzent. Új vendég érkezett, körülnézett, és kérdezte, mikor kerülhet sorra.

– Egy jó félóra – mondta Potoczki. – A fiatalúr után. Foglaljon addig helyet.

Jancsi szerette volna kijavítani, hogy ő nem úr, mert nincsenek már urak, se szolgák, de nem mert megszólalni. Büszkeség fogta el azonban, hogy hiába felnőtt az új vendég, ha ő érkezett előbb, ő is kerül sorra hamarabb. Előfordult, hogy a boltban, ha sorba kellett állni és várni, mert akkor érkezett az áru, vagy a jegesnél, míg darabolták a tömböket, félrelökték őt, és befurakodtak elé. Igazságtalannak érezte, és védekezni próbált, amennyire jólneveltsége engedte, de nem tudott mit tenni, hiába szólt, ha meg mert szólalni egyáltalán: többen voltak és erősebbek. Most elégedetten várakozott, mert tudta, biztos a helye. Mielőtt az újonnan érkezett vendég megkaparinthatta volna, lecsapott a sportújságra. A férfi egy másik lapot emelt fel.

– Aztán melyik sport a kedvenced? – kérdezte a fodrász, látva, mit olvas, miközben hegyes ollójának apró mozdulataival hátul vágta körbe az ősz úr haját.

– A foci.

A foci és a vízilabda érdekelte leginkább, meg az evezés, mert apa és anya annakidején állítólag együtt eveztek a Maros torokban, úgy ismerkedtek meg. De erről nem akart beszélni. Az úszást is szerette, mert ő is úszott. Hetente háromszor volt edzése a SZUE-ban.

– Hányadikos vagy?

– Negyedikes.

– Aztán hova jársz?

– A Tömörkénybe.

– És azt tudod-e, mennyi ötször öt? – szólt közbe a férfi a forgószékből, akin a fodrász dolgozott.

Jancsi fintort vágott. – Huszonöt. De tudok én többet is! – tette hozzá, és rátartian várta, hogy kérdezgessék. Jólesett neki a férfitársaság, s hogy szóba elegyednek vele. Az iskolában a többiek túlharsogták, nem tudott érvényesülni. Anya otthon gyakran fáradt és nem ér rá, az unokabátyjai meg nem játszanak vele, idősebb, gimnazista barátaik vannak. A Grósz és a Koltai pedig állandóan együtt töltik az időt, egyiküknek sem ő a legjobb barátja.

– Aztán mi érdekel? A sport, vagy a lányok?

Milyen dolgokat kérdez már? – háborgott Jancsi magában, de jól akart válaszolni, hogy értelmesnek találják, és tovább folytassák vele a beszélgetést.

– Mindent a maga idejében – mondta komolyan.

– Nézzenek oda, a kis bölcs! – nevette el magát a férfi a székben hátrafordulva, s még a térdét is csapkodta. A fodrász elkapta a nyakától az ollót, mert belevágott volna.

– Lesz szíves!

– Bocsánat! Elnézést! – pillantott rá a férfi.

– Semmi baj, már csak néhány perc.

A férfi visszadőlt, s a továbbiakban úgy beszélt, hogy a tükörből figyelte Jancsit.

– Aztán mondd, politikával is foglalkozol? – Kacsintott egyet a tükör felé, de ez Po­toczkinak szólt, aki nem reagált. Ahogy a férfi a másik várakozó vendégre nézett, elbizonytalanodott.

Jancsi nem tudta, mit feleljen. Anya azt mondta, senkivel ne beszéljen arról, amit otthon hall, mert bajuk lehet belőle, de ő sok mindenben nem értett vele egyet. Tudta, baja csak abból lehet, ha olyasmiket mond, amiket anya szokott mondani, meg Vera, anya testvére, vagy a nagypapa és a nagymama, akik kapitalisták, mert lámpaboltjuk van, és akik már nagyon öregek, ezért nem is értik az új világot.

– Én kommunista vagyok – jelentette ki határozottan.

– Ejha! – mondta a férfi. Mintha mosoly játszott volna az arcán.

Jancsi a tükörből a másik vendéget pásztázta, aki újságot olvasott. Mintha megrezdült volna kezében a lap, de nem látta az arcát, pedig az ő reakciójára is kíváncsi lett volna, azután megint Potoczki tekintetét kereste, de az az ollójára szegezte pillantását és dolgozott. Jancsi azonban élvezte, hogy komoly, férfias beszélgetés részese, és ki akart tenni magáért.

– Úgy gondolom – folytatta választékosan, ahogy az unokabátyjaitól hallotta, akik már gimnazisták voltak, nagyon felnőttesen tudtak beszélgetni, és latinul is tudtak, meg németül is, és ha nem akarták, hogy értse, akkor németül beszéltek előtte –, az az igazságos, hogy a gazdagoknak, akiknek van pénzük, adniuk kell azoknak, akiknek nincs. Mert a szegényeken segíteni kell, és igazságosan kell elosztani mindent. Ezért is van az államosítás – fűzte hozzá tudására büszkén.

– Nos, igen – köszörülte meg torkát a férfi, és ismét a másik vendéget figyelte. – A szegényeken tényleg segíteni kell – mondta, azután elhallgatott. A fodrász némán, szakavatott mozdulatokkal dolgozott tovább. Aprókat vágott már csak a fésű fogazatán átlógó egy-egy hosszabb hajszálból, azután távolabb lépett a klienstől, s előbb hátulról, majd elölről is megszemlélte művét. Fent néhányat borotváján a falra erősített bőrszíjon, és határozott húzással egyenlő hosszúságúra igazította a két pajesz végét. Hátul, a férfi nyakából, kis seprűjével eltávolította az ottmaradt rövidebb hajszálakat, végül kiborotválta. Lesöpörte a fejét is, körbe a nyakát, kis hintőport szórt rá, végül hajszeszes masszázs következett. A vendégnek le-lecsukódott a szeme, mintha kissé elálmosodott volna a hajában turkáló ujjak bizsergető nyomkodásától.

– Készen volnánk – mondta a fodrász, elkapta a terítőt vendége öléből, és lesöpörte a ruhájáról is az odahullott hajszálakat. A férfi sóhajtott, mint aki sajnálja, hogy véget ért a kellemes művelet, és felállt.

– Mennyivel tartozom?

– Uram, mindennel együtt kettő ötven lesz.

– Köszöntem – nyúlt a zsebébe a vendég, elővéve tárcáját, s kiszámolt belőle két egyforintost és egy ötvenfillérest. – Alászolgája! – biccentett s azzal ki is lépett a boltból.

Jancsi sértetten nézett utána. Sajnálta a félbe maradt beszélgetést, ráadásul a férfi tőle el se köszönt, pedig szívesen be is mutatkozott volna.

– Te jössz, öcskös! – intett neki a fodrász, s még rá is mosolygott. Jancsi viszonozta a mosolyt. Míg Potoczki arrébb ment, és a műszereit tisztogatta, Jancsi felült a forgószékbe. Kicsit magas volt neki, a lábtartóról sikerült fellendülnie. Kihúzta magát, de így is csak a feje búbját látta a tükörben. A karfára támaszkodva felemelkedett, közben Potoczki visszafordult, és megforgatta néhányszor a széket a tengelye körül. Jancsinak elállt a lélegzete, ahogy pörgött. Elszédült, de mire a szék megállt, nyakától felfelé látszott a tükörben.

– Na, és milyen frizurát szeretnél? – kérdezte a fodrász. Jancsi nem számított ilyen bonyolult kérdésre.

– Rövidet – felelte szűkszavúan.

– De nem nullásgéppel, ugye?

– Az meg mi? – kérdezte Jancsi.

– Ejnye, hát kopaszra! Még ennyit se tud a kedves vendég? Hát akkor én honnan tudjam, milyet óhajt?

– Legyen rövid, de ne nagyon rövid.

– Na, ezt jól megmondtad, fiam. Mindegy, valamit majdcsak kihozunk belőle.

Jancsi elkedvetlenedett. A fodrász most nem úgy beszélt vele, mint eddig, hanem úgy, ahogy anya szokott, vagy a tanárok az iskolában. Pedig itt vendég, ugyanúgy fizet, mint a többiek, akikkel udvariasabb. Haragosan nézte a tükörképét, aztán egyszer csak kibökte.

– Vagy inkább ne is olyat! Lehessen hátrafésülni és lesimítani. – Rudolf Valentino frizurája jutott az eszébe, anya kedvencéé, akit ő is látott egy régi filmben, A sejk fiában. Kicsit unta, mert némafilm volt, de örült, hogy anya elvitte moziba. Nagymama régi színházi újságjaiban is megmutatta a fotóit.

– Most már aztán döntsd el, fiacskám, milyet szeretnél! Látod, hogy más is várakozik – emelte fel a hangját Potoczki. Jancsinak eszébe jutott, hogy leugrik a székről, kiszalad, és meg sem áll Bárdi szalonjáig, ahol már nyírták a haját, és mondani se kell, a fodrász magától tudja, milyenre nyírja. Ehelyett azonban tűrte, hogy Potoczki ráterítse az előző vendégről imént levett köpenyt, betűrje és megkösse a nyakán. Kicsit szorította, de nem mert szólni. Várta, hogy hozzákezdjen.

Először a nyakánál fogva a mosdó fölé hajtotta a fejét, és alaposan megmosta samponnal. Jancsi csodálkozott, nem is kért hajmosást. Forró volt a víz, a sampon csípte a szemét, de az erős kéz úgy tartotta, hogy mozdulni se bírt. Azután megdörzsölte a fejét egy törülközővel, csak utána kezdett hozzá a hajnyíráshoz.

Jancsi mereven, sértetten ült, és a tükörből figyelte szaporán mozgó kezét. Előbb a sűrűjéből vágott, gyors és határozott mozdulatokkal ide-oda fordítva és megdöntve a fejét, azután elöl, majd oldalt, a füle körül, végül hátul. Erőteljesen irányította, hogy hozzáférjen a munkába vett területhez, és bár Jancsi magában dühöngött, igyekezett követni az utasításait, elvégre nem szerette volna, ha a fodrász belenyír és elrontja a fazont. Csend honolt az üzletben, senki nem szólt senkihez, így ő se mert megszólalni, ám ahogy a fésű és az olló siklott a hajában, és Potoczki ujjai beletúrtak, elandalodott. Fejbőrének jólesett a sűrű érintés. Akárha simogatnák. Szerette volna, hogy minél tovább tartson a művelet, de látta a tükörből, ahogy alakul a frizurája, és tudta, lassan a végére ér. A fodrász egy tégelyből krémet kent a tenyerére, majd a hajára, benedvesítette kicsit a fésűt, hátrafésülte a haját, ahogy kérte, és ujjaival igazgatta, hogy úgy maradjon.

– Készen vagyunk, fiatalúr. Megfelel?

– Meg, köszönöm – enyhült meg kissé, elégedetten látva az eredményt a tükörben. Csillogott a haja és a fejére simult. Olyan lett, mint amilyet szeretett volna.

– Kettő ötven lesz – mondta Potoczki.

Jancsi nagyot sóhajtott. Nehezen adott ki pénzt. Tudta, hogy anyja keveset keres, ezért szerény a zsebpénze is. Százszor fontosabb dolgokra is tudta volna költeni ezt az összeget, például az esti meccsre. Ráadásul mosást nem is kért, ezért kicsit becsapva érezte magát.

Megjelent a Tiszatáj 2014/10. számában