Tiszatájonline | 2019. április 9.

Szakács Réka: Lézengés

(RÉSZLET AZ ELMEOSZTÁLY CÍMŰ KÖTETBŐL)
A zöld szoba ablakából láttam meg először a szerencsétlen macskát, derékban mintha eltörték volna, az alsó végét egy furcsa szeszélyű alakszabász, mint nagyanyám nagymosáskor az összetekert ágynemű sarkait, megcsavarta, de csak félig-meddig, úgy tessék-lássék, majd egy hevenyészett mozdulattal visszatoldotta a felsőtestéhez. A mellső lábaival kecskeszerűen ugrott előre, csavarodó mozdulattal húzta-rándította magával a derék táján elkeskenyedett törzset, miközben vékony hátsó lábait oldalvást dobálta, e hátsó lábak úgy hatottak, mint homokórából kiálló szőrös karok. Nem tudtam levenni a tekintetemet a macskáról […]

(RÉSZLET AZ ELMEOSZTÁLY CÍMŰ KÖTETBŐL)

A zöld szoba ablakából láttam meg először a szerencsétlen macskát, derékban mintha eltörték volna, az alsó végét egy furcsa szeszélyű alakszabász, mint nagyanyám nagymosáskor az összetekert ágynemű sarkait, megcsavarta, de csak félig-meddig, úgy tessék-lássék, majd egy hevenyészett mozdulattal visszatoldotta a felsőtestéhez. A mellső lábaival kecskeszerűen ugrott előre, csavarodó mozdulattal húzta-rándította magával a derék táján elkeskenyedett törzset, miközben vékony hátsó lábait oldalvást dobálta, e hátsó lábak úgy hatottak, mint homokórából kiálló szőrös karok. Nem tudtam levenni a tekintetemet a macskáról, csak álltam az ablak előtt, az iszonyattal elegy szánalomtól elnyílt a szám, kezemben görcsösen szorongattam a rókavörös utazótáska velúr fülét. A rókatáskába gyömöszöltem a kórházi holmit a stroke osztályról hazajövet, mindig gondosan, szinte kényszeresen csomagoltam korábban, a kelet és nyugat közötti, szinte állandó utazás rászoktatott az évtizedek során, most azonban hevenyészve, minden rendszer nélkül dobáltam be a reggeli kávétól ragacsos poharat, szennyes törülközőt és bugyit összekeverve a tiszta pizsamával. Csak a telefontöltőt és a két könyvet tettem óvatosan a táska oldalsó zsebébe, minden egyéb zagyván, idegenül, céltalanul hevert el egymáson, alig tudtam a táska füleit összefogni, akkorára duzzadt és torzult az ömlesztett kórházi szennyes- és kacathalom. A fiam már várt a ház előtt, mikor a januári verőfényben kikászálódtam az autóból, elcsodálkoztam, hogy a napfény a fehér garázskapuról lemosta az összes fémes szennyeződést. Örökösen készültünk eltüntetni a garázs lapjai közti illesztések fémelemeiből kiszivárgott, fehér lapokon lefolyó szürkésfekete festéket, de soha nem került rá sor. A januári fény megtette. A kék lakkbőr kézitáska közben a földre esett, kissé megtántorodtam a koradélutáni ragyogásban, bele kellett kapaszkodnom a fiam karjába, ő vitte a csomagjaimat, emlékszem, hogy jobb kezében volt a rókavörös utazótáska, de mire a zöld szobába értünk, valahogy visszakerült hozzám. Ennek az utazótáskának a fülét szorongattam, miközben dermedt borzalommal néztem a szerencsétlen macskát, egy tébolyodott Pygmalion élő, mobil torzóját, ahogy az utcán átlósan áthalad, mint egy bonyolultan mozgó, rettenetes középkori óraszerkezet. Sírni kezdtem, nem volt mit tenni.

Furcsa dolog a sírás, a szememből sós víz folyik, s kimos a rémületből, amibe beleragadnék. Ritkán sírok, legtöbbször indok nélkül, kicsit szégyellem is persze, mert olyan, mint a rahát, török édesség, gyermekkoromban sokszor ettem Csíkban, ragad mindenre, arcra, fogakra, kézre, rahátos, ragacsos, könnyes minden. A fene a macskát, a fene engem, a fene a sírást, meg a rahátot, mondom, s fájdalmam kicifrázom. Lamentálás közben megszólal a telefon, csönget, csöng, csörömpöl, hullámzik, mint a víz alatti homok, végül elhallgat. Királykék szövet a csöngés utáni csend januárban, finomszövésű textúrája lágyan érinti a zöldszoba tárgyait, ahol semmi sem zöld, a sírástól ragacsos arcot, ami idegenül az enyém, a lappangva foltosodó kezet, ami a rókaszín táskát fogja, és az utcát, ahol keresztben átment a macska, e bonyolult, borzalmasan kalimpáló szerkezet. Ismét szól a telefon, ezúttal kitart, utálatos műanyag bojtorján, nem enged, tépázza a csend szövetét. Anyám hív. Eltartom kissé a készüléket a fülemtől, hadd szidjon, csak távolabbról halljam, megkönnyebbül tőle. Rosszul bánsz magaddal, egy bőregér vagy, mindent megvonsz magadtól, megfosztod magad, és mi végre, sírba viszed a címeidet, elől-hátul doktor vagy, de egy palacsintát nem tudsz megsütni a fiadnak, pedig minden hülye tud palacsintát sütni, ehhez nem kell palacsinta-doktorátus, legalább enned kellene, a kövér embernek a mosolya is kellemesebb, a tied a bőregér mosolya. Mosolyogtam mindeközben, nyilván bőregérszerűen, mert anyámnak igaza volt, mondtam is neki a telefonba, hogy telitalálat a denevér-hasonlat, most hulltam le a mennyezetről, mivel sötétben, fejjel lefelé lézengek, mióta létezem, és már jóval a szélütést megelőzően. Persze, mert te mindent elhülyéskedsz! – kiabálta haragosan, s a telefonból, mint a skorpió farka, kunkorodott ki az anyám mérge. Sajnáltam szegényt, hogy ennyire idegesítem.

Aztán elkezdett az eső cseperészni, de ez már egy másik napra esett, ami hasonlított a rókatáskás naphoz, mert ismét felhívott telefonon anyám, én ugyanúgy eltartottam a készüléket, miközben hosszasan, mérges farokkal bújtak elő a szavak, az eső közben nem tudott elállni, hiszen üvegtészta volt ég és föld között. Párizs egyik dél-keleti külvárosában ettem üvegtésztát, kedves, szomorú barátoknál, az emlék még elég friss, nincs húszéves, mégis vakulni kezd, fémesen és elmosottan látom magam benne, mint a vakfoltos tükörben az adorjáni budiban. Karcsú és nyakigláb volt a saint-mauri ház, bepréselődve az elég jónak számító párizsi külváros többszörösen csavarodó utcáinak hasonszőrű, képtelenül keskeny házai közé, amelyek egy fokkal talán elegánsabbak voltak, mint a szomszédos, kevésbé sikkes, kutyaszaros peremváros, Maison-Alford házacskái, ahol egy évet laktunk párizsi gyakornok koromban. Ebben az időben hívtak meg magukhoz több alkalommal Saint-Maurba a barátaim, ösztövér házuk emeleti ebédlőjébe, ahol az egymás fölötti keskeny szinteket összekötő nyikorgó csigalépcsőket átitatta valami időtlen szomorúság ódon, enyhén lakkszerű illata, ami minden lépésre kiszabadult a sötét fa repedéseiből. Valahogy angolos légköre volt a háznak, egyáltalán nem volt benne semmi franciás könnyedség, felszínesség vagy gondtalanság, sokkalta régebbinek mutatta magát, mint amilyen valójában volt, gyakorta képzeltem, a csigalépcsőn recsegve felfelé menet, hogy valami komor múlt enyvez össze itt mindent, az járja át a házat, lépcsőt, korlátot, padlót, mint egy észak-angliai sok évszázados kastélyban. Párizsban gyakran esik az eső, az ott töltött évet szakadatlan, kékesszürke esőfüggöny mögött látom, esett akkor is szünet nélkül, amikor Saint-Maurban üvegtészta volt az ebéd egyik fogásán a köret. Élénkzöld levélmintás tálban feküdt az áttetsző tészta az asztal hozzám közel eső felében, és minden erőfeszítésem és kínos önuralmam ellenére olyan elképedve és undorodva nézhettem rá, mint a násznép Hany Istók békákkal teli táljára a lakodalmas asztalon. Olyan volt az üvegtészta, mint a sűrű hajat növesztett kocsonya, a kocsonya koponyáját elfedte a kócosan remegő, takonyszerűen áttetsző hosszú hajzat, ami itt-ott reszketve csüngött ki a herendi porcelántál levélkéi között. Mondanom sem kell, hogy nem tudtam enni belőle, bénultan bámultam az üvegtészta látványát, elfordulni vagy másfelé nézni sem voltam képes, végül fojtott hangon csak annyit préseltem ki, hogy ezt most nem. Bántó lehetett az elutasítás, vagy a hangom tónusa, sőt inkább sértő volt, de az üvegtészta emlékképére is felhúzódik a lágyszájpadom, összerándul a garatfalam meg a nyaki izmaim, mint közvetlenül öklendezés vagy hányás előtt. Csak én nem ettem az üvegtésztából, meg a vendéglátóim kamaszfia, egy alacsony, pufók arcú, letolt nadrágot viselő gyerek, aki furcsa, édeskés, szenvelgő hangon beszélt, és akit néhány évvel később, már Franciaországban dolgozó pszichiáter szakorvosként láttam viszont, amikor a zárt elmeosztályról, ahol heveny szkizofrén téboly miatt kezelték, kimenőre engedték. Figyelsz te egyáltalán? – recsegett anyám a telefonba. Olyan furcsa a hangod, mint aki éppen öklendezik – mondta megrökönyödve, némi riadalommal, mikor mentegetőzni kezdtem amiatt, hogy elmerengtem az eső látványán, ami nem tud elállni, hiszen üvegtészta ég és föld között.

Esős ez a február, kétszer, ha szállingózott a hó, kezdetben tétova pelyhekben ringott, később bizonytalan identitású hószemcsékké töpörödve hullott s szinte azonnal elnyelte a föld, és most a tavalyi sárgás fűcsomók és földbuckák nedvei között elegyedik az esővízzel. Nincs télélményem, csak lézengek itthon, mint a lappangva vizesedő hópelyhek, s várom, hogy feligyon az emberevő idő. Idegen tőlem ez az egykedvűség s ez a nemcselekvés, de mióta a stroke osztályról kijöttem, hajlok erre a látszólag apatikus állapotra, sőt néha azon kapom magam, hogy élvezem az eddig nem tapasztalt nyugalmat, az állandó, céltudatos, szövevényes tevékenykedésem megszűntét. A legjobb, hogy elapadt a fontosság és a fontoskodás, és van időm, ami sosem volt, a percek, órák, napok nem másznak egymásra és egymásba tolakodva egy orgazmus nélküli örökös és ostoba orgiában, én meg nézhetek a zöldszoba ablakából ki, vagy magamba be, ameddig jólesik. A macskát nézem, a szemközti szomszéd túlméretezett, morózus, mustársárga macskáját, amint kissé ferdén átpréseli magát a rozsdabarna fémkapuba vágott kerek lyukon, mint egy lomha, elemes plüssállat, amiben kimerülőben van a Duracell. A derekánál megszorul, ekkor visszafelé próbálja magát szuszakolni, hosszú sárga szőre körkörösen kifeszül és égnek áll a fémlyuk körül, a dagadt, flegma képű macska pedig néhány pillanatig úgy néz ki, mint egy gyermekláncfű szoknyát viselő szőrös sárga bennszülött. Valamivel később lehetett, hogy a postás néni esőkabátban elbiciklizett a szemközti ház előtt, az eső ekkor már biztosan elállt, mert a morcos, debella macska ott ült mozdulatlanul a fémkapu előtt, olyan volt, mint egy olcsó kínai szfinx oroszlánszerű testtel és példátlanul mafla pofával. A postás néni fiatalabb, mint én, az alakja a zsákszerű formaruha miatt nem kivehető, az arca almaszerű, minden kiemelkedés egyneműnek tűnik rajta, az orrát és a száját fel lehetne cserélni egymással, mit sem változna a jellege: alma így is, úgy is, mosoly nélkül. Mert mosolyogni, azt nem láttam soha, bár kezdetben bátortalanabbul, később szinte vérszemet kapva igyekeztem vele beszédbe elegyedni, derűsebb szót és mosolyfélét kicsiholni belőle. Furcsa szokásom ez, a bennem lakó bohóc alakoskodik ilyenkor, úgy véli, hogy semmi nem tesz jobbat a szomorúságnak, mint a nevettetés. A cirkuszok fülig nevetősre mázolt bohócai folyton szaladnak, ugrándoznak, bukfencet hánynak, miközben mindegyre felnevetnek, amit legalább olyan mélységesen szomorúnak és kínosan lehangolónak találtam már óvódás leányka koromban, mint a kopott oldalú muflonok látványát a csíkszeredai vendégcirkuszban, szóval a nevetgélő és bukfencező bohócok láttán keservesen sírva fakadtam és soha többet nem voltam hajlandó cirkuszba menni. Szidott és éretlenkedett is anyám, hogy milyen hisztis és komplikált ez a leányka, minden normális gyermek örvend, ha cirkuszba viszik, de ez nem, ennek százféle baja van, százféle féreg rágja s csak olvas ész nélkül, maholnap felnő, de egy rántást sem lehet rábízni, mert ha az orra alatt ég le, akkor sem érzi. A rántás szóra néha még összerándul a gyomrom, nem is annyira az égett rántás szagától, hanem az anyám kiabálásától, persze igaza volt szegénynek, kire bízhatta volna a rántását, mikor ő öt emberre mosott a keverőtárcsás mosógéppel a fürdőszobában. Elég cirkusz volt az élete, mondta gyakran, de azért a jegyeket kezdetben megvette mindannyiunknak, én azonban konokul nem voltam hajlandó többé cirkuszba menni, a nevető bohócok láttán érzett tűrhetetlen szomorúságot nem tudtam elviselni. A gyermekkor e bohóca megsejthette, hogy nem kerül sor több találkozásra, ezért valahogy és mindörökre tanyát vert bennem és itt alakoskodik hébe-hóba, mert azt hiszi, hogy semmi nem tesz jobbat a szomorúságnak, mint a nevettetés. Hát, a postás nénit csak nem sikerült megnevettetnie, de még egy ezüstös fejszesuhanásnyi mosoly sem játszott a postás néni almaarcán soha, ugrándozhatott és vigyoroghatott bármennyit a bennem lakó bohóc. Persze, csak később mondta Rózsika néni, a kortalan és macskátlan szomszédasszony, hogy a postás nénit megtámadta egy kutya, mikor a nyugdíjakkal karikázott a másik utcában, azóta fél az emberektől, mert szerinte a kutyákat az emberek rontják el, mint minden mást is ezen a világon. Elcsapják a szerencsétlen ebet, a pária meg csak lézeng, s mikor már a lézengés is kín neki, akkor megmarja az embert, mert nincs egyéb, amit megosszon, csak a lézengés kínja. A páros oldali házak voltak most soron, a postás néni a kifli alakú utca végén szokott megfordulni, legalábbis erre a következtetésre jutottam a karikázás idejét meg a házak számát latolgatva. A csengetésre kidugtam a fejem a nappali ablakán és megláttam a mosolytalan almaarcot, fel sem nézett a fehér kapu kékes árnyékából, szinte csak úgy mellesleg mondta, inkább csak elejtette, hogy ajánlott levele jött. Egy pillanat, magamra veszek valamit, máris jövök – csicseregem ki az ablakon, mint egy februári pacsirta, de semmi jele nem volt annak, hogy e madárdalutánzat hatott volna rá. Azt hiszem, inkább ingerelte, számtalanszor hallhatta ezt a mondatot különböző változatban a tápéi, beszélhetnéktől hevített asszonyoktól, akik locsogásukkal fenntartották, ő meg nem tudott addig odébbállni, míg át nem vették a küldeményt, levelet, nyugdíjat, akármit, és alá nem írták az átvételi elismervényt. Személyi igazolványt kérek – mondta morózusan, egy szuszra, szakasztott azzal a hangsúllyal, mint a fiatal, kerekarcú rendőr a Tisza-parton, mikor megállított a klinikáról hazafelé jövet. Lehet, hogy a fia, gondoltam felélénkülve, és már-már nyílott a kérdésre a szám, hogy megtudakoljam, hogy van-e egy rendőr fia, de a tekintetét látva lenyeltem a születő mondatot, a postás néni ugyanis elnézett mellettem, sőt olyasféle haraggal súrolt a tekintete, mintha én csaptam volna el a kutyát, amelyik hajdan megharapta. Rendesen írja alá a nevét, ne doktor krikszkrakszot írjon nekem! – reccsent rám – mit képzel, ki fogja ezt kiolvasni! Vagy azt hiszi, attól, hogy doktor, mindenfélét írhat? Most mit tegyek – kérdeztem tétován, látva szálkás, vékonyszálú, hullámzó betűkkel odavetett aláírásomat, ami, mint az érett búzamező, szemnek szép, de csak kaszálni lehet, olvasni nem. Írja oda nyomtatott betűkkel, azt csak tudja! – jött az instrukció. Ezt tudom, palacsintát viszont nem tudok sütni! – vágtam ki diadalmasan, és bolondul boldognak éreztem magam, kezemben egy francia ajánlott levéllel, ahol a nevemen szokás szerint nem volt ékezet. Hogy jön ide a palacsinta? – nézett rám a postás néni, és azt hittem álmodok, vagy hallucinálok, mikor megláttam a kissé sárgás, enyhén egyetlen, majdnem bájos fogsort, amint a széles mosolyra csúszott ajkak között újszerűre mintázta az almaarcot. A francia levelet felbontottam és eldöntöttem, hogy jövő héttől visszamegyek dolgozni. Meg kell győznöm az orvoskollégát, hogy visszaengedjen. Vége a lézengésnek.

(Megjelent a Tiszatáj 2018/6. számában)