Szabó Marcell versei

 

Álló nap

A hajók indulása,és amit a kanális

az olajos vizben ebből szabadon enged.

A tükörkép rovására: lehessen úgy,

mint a sötét meder alján elhúzódó kéz és láb.

Enged a futásnak odalent, amíg máshol

meredten nézik, ha ez a szigorúság a szemnek,

és abban a csonkítás ritmusa a szabály, hogyan

volna itt bármi, érteni való. Eszik valamit,

mozgatja a kezét, elkezd integetni,

de az öklömnyi darabok, amikből egy étel

áll, kiteszik az egész embert. A pusztulás

fogalmával lélegeztetni vagy könnyíteni

a sejtést, hogy bárkiből bármennyi lehet,

na az a farsangi idő. A lendület úgy bánik

el a másolattal, hogy az a nemek leosztásában

egyszerűen a búcsú. Nézik, és inkább nem is

bántják. Micsoda öntudat kéne, hogy a két naiv

gyakorlat mást ne kínáljon. Szívja a föveny

iszapját kora estig, a borzasztó emlőt.

Tudja, hogy egy emlő már vigasztalás.

Elvágja a két kecske nyakát

Elvágom a két kecske nyakát

és az úton kivéreztetem őket,

mint két halló fülemet a vállak

fölött az előre alig belátható

zsivajban. Lehet ez is valaminek

az ünnepe, csak nem az elme

biztonsága, amit úgy talál,

hogy botokat párosít össze.

Ő más helyett főzi a kecskék

húsát puhára, én más helyett

öltözöm a még véres állatbőrbe.

Mi történne velem, öt érzékemmel,

ha az elhívás csupán a sötét

belsőségekről szólna, a tébolyban

világos megismerésről, amit nem

én veszek magamra, de nekem

tartogatták. Mintha pólyákkal

béleltek volna ki, hogy hangom

úgy hajoljon, akár a tiéd, és az ételt

kínáló szőrös karok mozgása

mintha tényleg az engedelmesség

próbája és diadala volna. Különben

evés és etetés lassú váltakozása

most már mindig a csalás egyetlen,

nagyobb lélegzetvételében ismétli

meg magát, egy aggastyán szájában,

mert nem én eszem.

Micsoda megkönnyebbülés egy állat

Ami a hasra tapadó vizes rongyhoz

képest felkészületlenül ér, arról valójában

is ezt gondolom. Vagy én törekedtem kevéssé,

sokáig, vagy tényleg a nemiség a vége.

Különben magától dőlne el, egy berendezés

nyugalmával, ami ugyan jutalommal jár,

a meghallgatás alatt valahogyan mégsem

ezt értjük. De csend van, és ez mindennél

pontosabban tudósít az ugatás emberi

szüksége felől. Hajlongunk körbe-körbe

egy váratlan fürdőkád előtt, a fejek helyén

ott a hatalmas zuhanyrózsa. Milyen helyszín

lehet az, amit egy beteg ágyék emel idáig,

az ejt le, rakosgat észrevétlen, és a látvány

beszél mindenki helyett.

A szervek szerinti elrendeződés,

a becsomagolt élőhely átadható

egymásnak, és a bántalmazás közös

öröme tényleg öröm, mert van rá kifejezés.

Van közepe, vége és a végén túl a ritkás

önsajnálat, mint egy könnyű szer a napon.

Nézi a hátát

Kezdetnek az arc, ami mögül a koponya

súlyával együtt hiányzik a gödör tanulsága.

A mondat úgy szól, erős kezekkel tartani

egybe az elforgó hús könnyű lemezeit,

de átüt a bőrön, és színe van. Ülünk a saját

testünkön, a borbély székében, háttal,

ami most annyi: a feltámadás legyen

félelem, forogjon a tartalom körül, ahogyan

tartunk titokban a szoba növényi értelmétől.

Az édes lepedéktől egy másik szájban, amit

egyszer majd megkóstolunk. A faj szeretete dobál,

máskor töredelmes búcsút int minden képnek

nevezhető alkalomban. Meglátni, amint átnyúl

a csípő felett az ünnepre berendezett szalonban,

felnyög, és álmában annak csontját töri,

akit különben nem is érintene. Mint egy teher

letételén, a jelentés úgy dolgozik rajtunk.

Vagy ismerős zajtól könnyebbül a test,

megfosztva fénytől, ruházkodás szelétől,

falnak döntve, aminek nézi a hátát.

Ébredés után a jószágoknak kitett hatalmas kővályúba

Ébredés után a jószágoknak

kitett hatalmas kővályúba hányok.

Nincs az a tengely, amelyen homlokom

csontja még egyszer ilyen biztonsággal

fordulna el. Mintha egy nyelv

nyalna lassan saját magába.

Hét köpetszerű, követhetetlen év,

amelyre fátylat húznak, és rajta

verejték vagy nyál csillog át.

Azok az arcom vonásai. Előtte este

volt, és a küszöbről az sem látszott,

a kendővel barom vagy fiatal lány

fejét rejtik el. Nem tudtam nem gondolni

rád, ha a gondolkodás ugyan már nem

lett addigra kimetszve ölemből és számból.

Vagy ha homlokom és bokám a te

homlokoddal és bokáddal teszem össze,

az nem üzekedés, nem egy földbe szúrt

boton hintázó súly rövidülő pályája

lett volna? Hét évig, milyen szájban

volna végül az a nyelv? Mint a teknősbéka

páncélja, fényes húrokkal keresztbe átfeszítve.

A csalás tüdeje többé nem emberi erszény,

a lélegzetvétel nem mérhető,

egyszerűen nem annyi.

A Tiszatáj folyóirat 2012-ben a szomszédos országok folyóirataival együtt­működve elindította a Csomópontok átkötése című, fiatal lírát bemutató csereprogramját. A Tiszatáj eddig horvát és szerb válogatással jelentkezett, cserébe a Tiszatájhoz kötődő fiatal magyar költőket bemutató összeállítás megjelent vagy megjelenés előtt áll horvát, szlovén és a szerb folyóiratokban (és folyamatban van a román, a szlovén csere is). A válogatást mindig az adott folyóirat versrovatának szerkesztője végzi.A Tiszatáj Online most a külföldi lapokban megjelenő magyar anyagot közli. A sorozatot Szegő János bevezető esszéjével indítottuk útjára, melyet Áfra János, Balázs Imre József, Csehy Zoltán, Csobánka Zsuzsa, Deres Kornélia, Gerevich András, Győrffy Ákos, k. kabai lóránt, Kollár Árpád, Krusovszky Dénes, Lanczkor Gábor, Nemes Z. Márió, Orcsik Roland, Polgár Anikó, Pollágh Péter, Sopotnik Zoltán, Szabó Marcell, Szálinger Balázs és Turi Tí­mea szövegei elé írt.