Szabó Marcell versei
A hajók indulása,és amit a kanális
az olajos vizben ebből szabadon enged.
A tükörkép rovására: lehessen úgy,
mint a sötét meder alján elhúzódó kéz és láb.
Enged a futásnak odalent, amíg máshol
meredten nézik, ha ez a szigorúság a szemnek,
és abban a csonkítás ritmusa a szabály, hogyan
volna itt bármi, érteni való. […]
Álló nap
A hajók indulása,és amit a kanális
az olajos vizben ebből szabadon enged.
A tükörkép rovására: lehessen úgy,
mint a sötét meder alján elhúzódó kéz és láb.
Enged a futásnak odalent, amíg máshol
meredten nézik, ha ez a szigorúság a szemnek,
és abban a csonkítás ritmusa a szabály, hogyan
volna itt bármi, érteni való. Eszik valamit,
mozgatja a kezét, elkezd integetni,
de az öklömnyi darabok, amikből egy étel
áll, kiteszik az egész embert. A pusztulás
fogalmával lélegeztetni vagy könnyíteni
a sejtést, hogy bárkiből bármennyi lehet,
na az a farsangi idő. A lendület úgy bánik
el a másolattal, hogy az a nemek leosztásában
egyszerűen a búcsú. Nézik, és inkább nem is
bántják. Micsoda öntudat kéne, hogy a két naiv
gyakorlat mást ne kínáljon. Szívja a föveny
iszapját kora estig, a borzasztó emlőt.
Tudja, hogy egy emlő már vigasztalás.
Elvágja a két kecske nyakát
Elvágom a két kecske nyakát
és az úton kivéreztetem őket,
mint két halló fülemet a vállak
fölött az előre alig belátható
zsivajban. Lehet ez is valaminek
az ünnepe, csak nem az elme
biztonsága, amit úgy talál,
hogy botokat párosít össze.
Ő más helyett főzi a kecskék
húsát puhára, én más helyett
öltözöm a még véres állatbőrbe.
Mi történne velem, öt érzékemmel,
ha az elhívás csupán a sötét
belsőségekről szólna, a tébolyban
világos megismerésről, amit nem
én veszek magamra, de nekem
tartogatták. Mintha pólyákkal
béleltek volna ki, hogy hangom
úgy hajoljon, akár a tiéd, és az ételt
kínáló szőrös karok mozgása
mintha tényleg az engedelmesség
próbája és diadala volna. Különben
evés és etetés lassú váltakozása
most már mindig a csalás egyetlen,
nagyobb lélegzetvételében ismétli
meg magát, egy aggastyán szájában,
mert nem én eszem.
Micsoda megkönnyebbülés egy állat
Ami a hasra tapadó vizes rongyhoz
képest felkészületlenül ér, arról valójában
is ezt gondolom. Vagy én törekedtem kevéssé,
sokáig, vagy tényleg a nemiség a vége.
Különben magától dőlne el, egy berendezés
nyugalmával, ami ugyan jutalommal jár,
a meghallgatás alatt valahogyan mégsem
ezt értjük. De csend van, és ez mindennél
pontosabban tudósít az ugatás emberi
szüksége felől. Hajlongunk körbe-körbe
egy váratlan fürdőkád előtt, a fejek helyén
ott a hatalmas zuhanyrózsa. Milyen helyszín
lehet az, amit egy beteg ágyék emel idáig,
az ejt le, rakosgat észrevétlen, és a látvány
beszél mindenki helyett.
A szervek szerinti elrendeződés,
a becsomagolt élőhely átadható
egymásnak, és a bántalmazás közös
öröme tényleg öröm, mert van rá kifejezés.
Van közepe, vége és a végén túl a ritkás
önsajnálat, mint egy könnyű szer a napon.
Nézi a hátát
Kezdetnek az arc, ami mögül a koponya
súlyával együtt hiányzik a gödör tanulsága.
A mondat úgy szól, erős kezekkel tartani
egybe az elforgó hús könnyű lemezeit,
de átüt a bőrön, és színe van. Ülünk a saját
testünkön, a borbély székében, háttal,
ami most annyi: a feltámadás legyen
félelem, forogjon a tartalom körül, ahogyan
tartunk titokban a szoba növényi értelmétől.
Az édes lepedéktől egy másik szájban, amit
egyszer majd megkóstolunk. A faj szeretete dobál,
máskor töredelmes búcsút int minden képnek
nevezhető alkalomban. Meglátni, amint átnyúl
a csípő felett az ünnepre berendezett szalonban,
felnyög, és álmában annak csontját töri,
akit különben nem is érintene. Mint egy teher
letételén, a jelentés úgy dolgozik rajtunk.
Vagy ismerős zajtól könnyebbül a test,
megfosztva fénytől, ruházkodás szelétől,
falnak döntve, aminek nézi a hátát.
Ébredés után a jószágoknak kitett hatalmas kővályúba
Ébredés után a jószágoknak
kitett hatalmas kővályúba hányok.
Nincs az a tengely, amelyen homlokom
csontja még egyszer ilyen biztonsággal
fordulna el. Mintha egy nyelv
nyalna lassan saját magába.
Hét köpetszerű, követhetetlen év,
amelyre fátylat húznak, és rajta
verejték vagy nyál csillog át.
Azok az arcom vonásai. Előtte este
volt, és a küszöbről az sem látszott,
a kendővel barom vagy fiatal lány
fejét rejtik el. Nem tudtam nem gondolni
rád, ha a gondolkodás ugyan már nem
lett addigra kimetszve ölemből és számból.
Vagy ha homlokom és bokám a te
homlokoddal és bokáddal teszem össze,
az nem üzekedés, nem egy földbe szúrt
boton hintázó súly rövidülő pályája
lett volna? Hét évig, milyen szájban
volna végül az a nyelv? Mint a teknősbéka
páncélja, fényes húrokkal keresztbe átfeszítve.
A csalás tüdeje többé nem emberi erszény,
a lélegzetvétel nem mérhető,
egyszerűen nem annyi.
A Tiszatáj folyóirat 2012-ben a szomszédos országok folyóirataival együttműködve elindította a Csomópontok átkötése című, fiatal lírát bemutató csereprogramját. A Tiszatáj eddig horvát és szerb válogatással jelentkezett, cserébe a Tiszatájhoz kötődő fiatal magyar költőket bemutató összeállítás megjelent vagy megjelenés előtt áll horvát, szlovén és a szerb folyóiratokban (és folyamatban van a román, a szlovén csere is). A válogatást mindig az adott folyóirat versrovatának szerkesztője végzi.A Tiszatáj Online most a külföldi lapokban megjelenő magyar anyagot közli. A sorozatot Szegő János bevezető esszéjével indítottuk útjára, melyet Áfra János, Balázs Imre József, Csehy Zoltán, Csobánka Zsuzsa, Deres Kornélia, Gerevich András, Győrffy Ákos, k. kabai lóránt, Kollár Árpád, Krusovszky Dénes, Lanczkor Gábor, Nemes Z. Márió, Orcsik Roland, Polgár Anikó, Pollágh Péter, Sopotnik Zoltán, Szabó Marcell, Szálinger Balázs és Turi Tímea szövegei elé írt. |