Szabó Marcell: Baudelaire álma

Ahogy izgatottsága fokozódott, egyre

szétcsúszottabb gesztusokat tett. Hol élesen

a levegőbe kapott, arca elé, mintha saját leheletét

ragadná nyakon, hol kifordult csuklóval,

hátrafeszített kézfejét lengette kalapja felett.

Az egész jelenetnek olyan vita hangulatát

kölcsönözve, ahol a test fogyatéka hirtelen

érvként jelenik meg, holott mindketten tudtuk,

a gesztusok egy kényszer szülte attrakció

részei, egy beteges logika kísérői csupán.

A zsúfolt korzón araszolva haladtunk előre,

megtorpanásainkat koldusok kíváncsi gyűrűje

kísérte, olyan kitartással, hogy valamiféle

viszonzásra kellett gondolnom, mellyel

meghálálhatom, – hisz egyfajta kiadás volt ez is –

önzetlen figyelmüket. Egyszerre kötött le

a hozzám intézett szavak fantasztikus bősége,

növényi burjánzása, és az értelem összes ismert

formáját kigúnyoló elbeszélés torz építménye, mely,

ebben egészen biztosan voltam, barátom testi épségét

veszélyezteti. Kihallottam az elhízott testre

mért pontos ostorcsapásokat a szent aggastyánról

szóló olvasmányaimból, melyről hetekkel azelőtt

lelkendezve számoltam be neki, és melynek tisztán

emlékeztem minden részletére. Az ostorcsapásokat

a testre mérték, melyet elszenvedőjük csak

úgy hívott, a Szamár. Élő volt csalódottságom is,

hogy nem egy egzotikusabb élőlény tölti be

ezt a szerepet. Mire szolgál a színeváltozás,

ha ábrázolni sem lehet? – kérdezte a szent

öregembert az egyik novícius, de a választ

már az ellenségének sem kívánta senki.

Ez volt tehát a minta, aminek torzított változatában,

vagyis mostani sétánk alkalmával, a leglehetetlenebb

szereplők bukkantak fel, és kezdtek minden rendszert

megcsúfoló körforgásukba. Az utcalánytól a szomorú

péklegényig, akit asztalosmunkára fogtak,

a pénzváltótól a flamand Messiásként emlegetett

B. úrig, mindenki megjelent. Élveztem

a túlzást, kívántam uralmát, de csak mint szótlan

nézője a nagyszabású pusztulásnak, mert amint

magam is alakíthattam volna, rögtön szédület vett erőt

rajtam. Akkoriban ellenállhatatlanul vonzott

az ökonómia légnemű természetének gondolata,

amiben barátom kilátástalan helyzetének

mintáját ismertem fel. Ereje teljében lévő fiatal

férfi, akiből az izgatottság egyre nagyobb

és nagyobb területet követel magának,

harap ki más, alapvető funkciók rovására,

mint a járás vagy a beszéd, rosszabb esetben

az anyagcsere komor gimnasztikája. Mintha

a szervezet egyetlen üdvözítő arányt ismerne

csak, és az egyik rész túlműködése más részek

vegetációjához vezetne. Akár emberek olyan szabad

csoportosulása, ahol elképzelhetetlen a minden

csere legmélyén ott lakozó üdvös vetélkedés:

feladja részleteit, mert korlátozottak a javak. Ha

ez a felekezet nem kapna semmit, viszont cserébe

mindenét odaadná, ki volna annyira vakmerő, hogy

kataton sáfárkodásba kezdjen, itt, a délutáni tolongásban?

A monetáris düh, amitől a régiek olyannyira óvtak,

a khrematisztika fertőző hulláma, mely elborítja

az óvatlanul gyűjtögető agyát, most egy csapásra

csendesül el: ha a mészárszék előtt rohan meg

a szükség, úgy túl kell adni mindenen, nincs más,

szív, máj, zúza és csirkenyak, tüdő kerül a kosárba.

Úgy beszélt, mint aki tisztábban van ezzel, és

kész mindentől megválni egy kifogástalanul

előadott történetért cserébe; ahogyan avval is,

hogy célja elérésének pontosan a kiszabott ár

áll az útjában. Mióta kiléptünk a fűszerestől,

egyre csak arról győzködött, hogy minden lány

arca szomorú Magdolna-archoz hasonlatos,

majd úgy fogalmazott, hogy ezen a Magdolna-arcon

a megbánás csakis erőszak hatására látszik, ami alatt

saját erőszakát értette, melyet muszáj használnia,

pontosabban, alkalmaznia, ha nem akarja kiszolgálni

az emberi arc változékony ár-apályát. Mintha egy kicsiny

ladikban hánykolódnék valahol a dühös Mediterráneum

közepén, mosolyodott el, majd bűnbánóan

hozzátette, hogy tudja jól, mindez csak beszéd,

mazsola, füge, ha úgy jobban tetszik. Nem tetszett

egyik sem. Éreztem, hallószervem a normálisnál

jóval fejlettebb mozdulatokra képes, és bár valós

fizikai méreteiről nem lehetett tudomásom,

mégis biztos voltam benne, egyfajta fertőzésről

van szó, mely most engem is elért, kétségtelen.

Hallásom, a maga kifinomult módján, de

az életemre tör, minden hang egy-egy fájdalmas

ostorcsapás lusta agykérgemen. És mennyi volt belőle!

Barátom tovább beszélt, mintha ürgecsapdát helyeznék

el a kertben és a sötét nyílás fölé magasodva

egy pillanatra saját, megrekedt dialektikámra

ismernék. Itt lehet, hogy már ordított. A semmit

semmire cserélő gyümölcsöskert és a mozdulatlan

állatvilág következett. Félig játszva, félig igazán

tiszta akarással nézett a szemembe és panaszosan

csak annyit mondott, itt rám sem egyedüllét, sem

gyors sokasodás nem vár. Ezek a mondatok nem

hasonlítottak a tisztaság vagy a szenny semmilyen

képzetéhez, nem voltak karakterjegyekkel

felruházhatóak, egyszerűen kitörtek a szájból és

megkezdték különös körfogásukat egy világban,

melynek gazdagságát éppen az ilyen megnyilvánulások

mértéktelensége jellemezte. A pazarlásban eltűnő

különbséget jelentették, mely alapja volt minden

otthonosságnak: érdektelenség, unalom, emésztetlen

és kihányhatatlan tömbök, kiválaszthatatlan folyadékok,

bekebelezhetetlen méretű és alakú tömbök,

tunyaság, kitüntetett figyelemmel, csömör, de még

mindig keresztényibb, mint a gyors sokasodás, sár és

köpet, a sár és a köpet mértékegysége, tékozlás, ami

kötőanyag, különben szétborult volna a létező összes

égtájra, mely képként van, de a kép nem tehetett

confessio-t, hacsak anyagtalan pazarlásban nem,

a mindennél egyel puhább, vagy fösvénységben

megvalósított, kétoldalún, piaci árusok asztalai,

de műtőasztaloknak, nagy tudomány a küret,

foghúzás, vakbél, emberfeletti erőfeszítések között

maradni egy helyben, termelés és bűntudat,

bűntudatban termelés, mely alapja volt minden

otthonosságnak, a szét-nem-osztás nem-fájdalma,

vagy az osztozkodás bűntelen ideje, ami

illetlenség, érdektelenségként, unalomként,

míg végül kevés lesz, nagy bálák, anormálisan

megduzzadt, megnöveszthetetlen és leapaszthatatlan

gyűjtögetés, amely alapja volt minden otthonosságnak,

önfeledt undorodás, számolatlanul, mértéktelenül,

nagyvonalúan, tekintet nélkül, nem néz, teljesen

belefeledkezve, motozásba, söprésbe, talicskák

és sok-sok száraz levél, velük a hirtelen szégyen,

hogy magától idáig terjed, kiborította, annyi

ügyetlenséggel, mintha én lapátolnám vissza,

bőkezűen, az ellehetetlenített maradékot,

a tilalom alattit, a nyereségeset,

annyit szólongatták, annyit alkudozott,

drága kisfiam, maradékot és moslékot kértek,

hatalmas szerencsével, erőszakkal, ami alapja

volt minden otthonosságnak, ami nem a kéregetés

gyakorlása, ideges nem-osztozkodás volt

egy konténer sötét belsejében, egy konténer

belsőségeivel, ahogy megcsillant rajtuk a napfény,

semmi különbséggel, közte és közte, aki félórája beszélt,

azért beszélt, hogy látsszon, hogy nincsen különbség,

annyit beszélt pont, átláthatatlan méretű és alakú

élőlényekről, de a magának juttatott pazarlás

tiszta megtérülés egy másik fokon, lemorzsolódás

és diadalmas megérkezés egyben, fokozhatatlan,

és most már szét kellett szórni, olyan lassan,

hogy azt higgyék, nem is szórja, csak elmélázott

közben, ennek lehetősége alapja volt minden

otthonosságnak, kényelemnek, amihez szégyenérzet

tapadt, másrészről hirtelen béke, ingyen adódó

kiszolgáltatottság, nyugodtan kizsebelhető, kifosztható,

az elnyomó álomban virágzó mulasztás, aminek

pazarlás a vége, de ártatlanul, nem is lehet benne vétkes.