Tiszatájonline | 2013. július 8.

Szabó Marcell: A Paradicsom állatai

A lehetőség, hogy az állatról beszéljek,
saját lényegével áll a gondolat útjába.
Nyúlszájjal jön világra az emberre
vonatkozó egyetlen elképzelésem, hogy

rettenetes erőknek parancsol a fülledt
levegőjű melegház ura. Csak elképzelem
az erdei utat, amelyről letérve majd ijedten
állunk, kettőnk közül vajon melyik
[…]

IMG_0141MÓRICZ 2013 rovatunkban az idei Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíjasokat mutatjuk be. Szabó Marcell 1987-ben született Szegeden. 2006-tól az ELTE francia-esztétika, 2011-től a Paris-Sorbonne összehasonlító irodalomtudomány szakán tanult. 2005 óta publikál rendszeresen verseket, kritikákat műfordításokat. Első kötete 2011-ben jelent meg, A szorítás alakja címmel a JAK-Prae.hu gondozásában.

A lehetőség, hogy az állatról beszéljek,

saját lényegével áll a gondolat útjába.

Nyúlszájjal jön világra az emberre

vonatkozó egyetlen elképzelésem, hogy

rettenetes erőknek parancsol a fülledt

levegőjű melegház ura. Csak elképzelem

az erdei utat, amelyről letérve majd ijedten

állunk, kettőnk közül vajon melyik

természet int gyáván, ha egy elméretezett

élettér lantzenéjéért szégyellem magam.

Mint akinek nem is volt más tápláléka, mint

a tartózkodó beszéd, a higgadt szavajárás,

és most a megfélemlített fauna mozgásától

remél választ a vadász módszereire. El fogja

kaszálni gyenge mondatait ez a válasz. A távoli

kiállítótér üres szegletében. A fehér falra vetített

félperces filmen az újszülött malac egy emberi

emlőből szopja az anyatejet. Rózsaszín füle

félénken hátrafeszítve, apró koponyája előreszúrva,

akár máshol a villa értelmes kezekben,

és mindeközben erőlködésnek végig semmi

nyoma. Lehullik a ruha a női vállról, de hiába

az alkalom, a szinte tolakodó látvány, inkább

nézem epedve a félhomályban kibomló legcsúfabb

mellet, mint az élő anyag áramlását nőből

az állatba, ennek a forró és ritka folyadéknak

az útját. Elfordul velem a faj nehéz dobszitája,

meghűlve és kitakarva, egy részeg álomból

ébredve egyensúlyozok a mellékhelyiség felé.

Így vagyok idegen ebben a természetben. Állok

egy darabig, és percek múlva már erővel kényszerítem

magamra az álmot, pont úgy, akár a gyűlölt

sziesztán az éjféli misét megelőző délutánon.

De az álom, a szélesen elnyúló mező, a háttérben

tévelygő ijedt parasztok, a megbolydult marhacsapat

és a valami eszement akarat nyomán lebukó,

hatalmas napkorong, ez a vakító, szutykos ostya,

úgy kínál kiutat a borzalomból, hogy minden

lehetséges pillanatot egyszerre választ.

A beleiből kiforgatott vidéki iparváros

nehéz bazalttömbjein, az istálló egy árnyékos

és hűvös beugrójában, egy pubertáskor

előtti, megnyúlt gyerektestben, most addig

zokogok, amíg a cigány lovászfiú

meg nem szán és, akár egy életem végéig

tartó kéj és felajzottság első, ártatlan mozdulata,

elém nem teríti fényes bőrszerszámait

egy már soha ki nem elégülő bűntudatnak.