Szabó Marcell: A Paradicsom állatai
A lehetőség, hogy az állatról beszéljek,
saját lényegével áll a gondolat útjába.
Nyúlszájjal jön világra az emberre
vonatkozó egyetlen elképzelésem, hogy
rettenetes erőknek parancsol a fülledt
levegőjű melegház ura. Csak elképzelem
az erdei utat, amelyről letérve majd ijedten
állunk, kettőnk közül vajon melyik
[…]
A lehetőség, hogy az állatról beszéljek,
saját lényegével áll a gondolat útjába.
Nyúlszájjal jön világra az emberre
vonatkozó egyetlen elképzelésem, hogy
rettenetes erőknek parancsol a fülledt
levegőjű melegház ura. Csak elképzelem
az erdei utat, amelyről letérve majd ijedten
állunk, kettőnk közül vajon melyik
természet int gyáván, ha egy elméretezett
élettér lantzenéjéért szégyellem magam.
Mint akinek nem is volt más tápláléka, mint
a tartózkodó beszéd, a higgadt szavajárás,
és most a megfélemlített fauna mozgásától
remél választ a vadász módszereire. El fogja
kaszálni gyenge mondatait ez a válasz. A távoli
kiállítótér üres szegletében. A fehér falra vetített
félperces filmen az újszülött malac egy emberi
emlőből szopja az anyatejet. Rózsaszín füle
félénken hátrafeszítve, apró koponyája előreszúrva,
akár máshol a villa értelmes kezekben,
és mindeközben erőlködésnek végig semmi
nyoma. Lehullik a ruha a női vállról, de hiába
az alkalom, a szinte tolakodó látvány, inkább
nézem epedve a félhomályban kibomló legcsúfabb
mellet, mint az élő anyag áramlását nőből
az állatba, ennek a forró és ritka folyadéknak
az útját. Elfordul velem a faj nehéz dobszitája,
meghűlve és kitakarva, egy részeg álomból
ébredve egyensúlyozok a mellékhelyiség felé.
Így vagyok idegen ebben a természetben. Állok
egy darabig, és percek múlva már erővel kényszerítem
magamra az álmot, pont úgy, akár a gyűlölt
sziesztán az éjféli misét megelőző délutánon.
De az álom, a szélesen elnyúló mező, a háttérben
tévelygő ijedt parasztok, a megbolydult marhacsapat
és a valami eszement akarat nyomán lebukó,
hatalmas napkorong, ez a vakító, szutykos ostya,
úgy kínál kiutat a borzalomból, hogy minden
lehetséges pillanatot egyszerre választ.
A beleiből kiforgatott vidéki iparváros
nehéz bazalttömbjein, az istálló egy árnyékos
és hűvös beugrójában, egy pubertáskor
előtti, megnyúlt gyerektestben, most addig
zokogok, amíg a cigány lovászfiú
meg nem szán és, akár egy életem végéig
tartó kéj és felajzottság első, ártatlan mozdulata,
elém nem teríti fényes bőrszerszámait
egy már soha ki nem elégülő bűntudatnak.