Szabó Imola Julianna: Liszka hintája
Hullámzik. Liszka aládugja az arcát. Puha. Anyajában a víz, Anyajában a csend. A test lemérhetetlen lázterei. Közelebb bújni az emlékhez, vagy megfulladni. Döglött halként feküdni a felszín felett. Hátha a könnyű anyag megtartja a szálkás alakzatot, a testet. Akár a korhadt gallyakat a folyam. A vállához illeszti, és viszi, a holtágon túlra. Ki a földút mellé, amerre már nem jár más csak az ismeretlen […]
(RÉSZLET)
egy piros
1.
Hullámzik. Liszka aládugja az arcát. Puha. Anyajában a víz, Anyajában a csend. A test lemérhetetlen lázterei. Közelebb bújni az emlékhez, vagy megfulladni. Döglött halként feküdni a felszín felett. Hátha a könnyű anyag megtartja a szálkás alakzatot, a testet. Akár a korhadt gallyakat a folyam. A vállához illeszti, és viszi, a holtágon túlra. Ki a földút mellé, amerre már nem jár más csak az ismeretlen.
De Nagyanya beront. Kapkodja a levegőt, cérnavékony szája foszlik. Vaskos arcán pöffedtre dagadnak a ráncok. Üvölt. Hogy minek verte meg őt az a taknyos és szaros ég ezzel a gyerekkel. Liszka csak fekszik. Zománcszagú a kád, tucsakoshaja hozzátapad a fehérhez. A mellkasa, mint egy eldőlt kalitka. Erős rácsokkal szorítja a ziháló vöröset.
2.
Nagyapa feje egyre nehezebb. A Hold kalapja nőtt rá. Vaskos és kemény. Futnak alóla a mondatok és az emlékek, mint a rajzó bogarak a fénynél. Megtelt, mondogatja Nagyanya. Pont, mint az esővizes hordó. De Nagyapa nem válaszol, nem locsol. A virágok szottyadnak, pang bennük a halovány ér. Nagyapa csak ül. Liszka odakuporodik a lábához. Visszerek hímzése, langy gödröcskék lüktetése. Liszka szereti nézni a hajszálvékony patakok kergetőzését. Mintha beszélgetnének ilyenkor. Ebben a csendben is hallja, ahogy Nagyapa fut, ahogy Nagyapa ássa a vakondos udvart, ahogy felemeli Anyaját. Fényképek a bőr alól. És a hallgatás.
Nagyapa a kerítést nézi. Kétméternyi árok a föld felett, mozdulatlanra épített távolság.
Liszka odafut, majd vissza. Hátha elkapja Nagyapa tekintetét. Hátha megszidja vagy kineveti. De Nagyapa meredten nézi a cseresznyefát. Rajta a hinta horzsolása, friss virágok és selyemszélű árnyak. Liszka közel megy a törzséhez. Felnéz. Mint egy hatalmas tenyér. Rózsaszín körmein rothadó pillék. Savanyú szirmok a haldokló gallyvégeken. Liszka hirtelen nekirugaszkodik és körbefonja karjaival. Hátha Anyaja vele együtt lopja tovább. Vele húzza fel az égnek. Mert Anyaja érintésétől büdös a víz, poshad a falevél.
Nagyapa szeme kék lesz, kvarc és gyöngyfény. Mosolyog. Mint aki észre sem veszi, hogy megüti a szél.
3.
Körössy Tutujka néni vadhús. Két hurkás mell. A szomszédban lakik, ahol nincs függöny az ablakokon. Látni, ahogy mossa a két döcögőst, ahogy szagolja a bugyiját, és ahogy vágja a lábkörmét. Egyedül él, de sosincs egyedül. Körössy bácsi két éve a telekre költözött, csak néha jár át vendégeskedni.
Liszka feláll a hokedlira és lesi, ahogy a Körössy Tutujka néni szappannal dörzsöli le a zsírt a melleiről. A kezek tacsakos nyomát. Vakarja Körössy bácsi fognyomait és ujjlenyomatát. De a liba capadós zsírja még a törülközőhöz is odatapad. Nagyanya szerint Körörssy Tutujka néni légypapír. Hímnemű egyedeket vonzó sárgaruhás. Ilyenkor Nagyanya fél szemmel Nagyapára néz, aki persze a szekrény felé fordítja a fejét. Hallgatnak.
Csak Liszka nem. Őt minden érdekli. Körössy Tutujka néni húsa és szőre, lyukas foga és még a büdös szája is. Mert hiába a rúzs. A tulipánpiros drága kence. Sötét-pasztell marad a foga felett. Csak a fekete. Mély és erős. Tartja a szavakat. Mint az erdei kisház pokróca a langyos testek foltját. Ahol talán Nagyapával. Ahol biztos, hogy nem Körössy bácsival. Mint minden titok ez is naftalinos és karcos, megdönti a tengelyt a szív körül. És egyszer Nagyanya majd kitalálja. Most csak körbejárja, mint a lottó ötöst. Liszka serényen írja a számokat a zacc-bőrkés csíkosba. Már huszonöt megvan. Mind prím. Nagyanya csak azokat szereti. Csak önmagával osztható, akár Körössy Tutujka néni, aki amúgy Ida. De senki sem hívja így. A „zsivanzsit” és a “sánelt”. Így mondja, a fogai közül tuszkolva, súgja Liszka fülébe, hogy “mádmázer”. Liszka meg kacagva nézi az ajkakat. Akár a buszajtók, nyílnak és záródnak. Szellőzik a bél, a szájüreg. A sokezer elnyelt szó dunsztja. Belülre nőtt virág a csalfa szerelem. Nincs, aki kidobja. Senki sem öntözi.
4.
És a körömlakk. A szétvert felhők a ház mögött. Ahogy a kutya belevonyít az árnyba, ami újra és újra körvonalat húz az ablak elé. Sebes a nap, lomhán hordja a vaskos sugarakat. Liszka kolduló arccal nyúl egy kis melegért. Hátha éppen Anyaja az, aki ráncos kézzel szórja a fényt. De a felhők megmerevednek. Megáll a kép, mint a körhinta az utolsó pörgésnél. És kiesik a félhomály a szájából. Csupa nyál, zuhogni kezd, töpörödni, és nőni. Esni. Mint a kő. Liszka ül. Az ablak üvege, mint egy koporsó. Tenyerével itatja a bánatos és legyőzött tájat. Ami pont olyan gyáva és árva, mint a remény.
MÓRICZ 2014 rovatunkban az idei Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíjasokat mutatjuk be.