Szabó Gábor: Szűkülő terek

HELTAI JENŐ: NÉGY FAL KÖZÖTT. NAPLÓJEGYZETEK 1944–1945

Pirosodjék fönn a zászlón, egész világ lássa,
Hogy a magyar dicsőségnek nincs elmúlása.
János vitéz (daljáték)

1943. október 4-én Himmler az SS-Grupenführerekhez intézett beszédében többek közt a következőket mondta: „Most egy valóban súlyos ügyre kívánok utalni előttetek teljes őszinteséggel. (…) A zsidók evakuálására gondolok, a zsidó népség kipusztítására. (…) Mindezt hajthatatlan kitartással véghezvinni, és – kivéve az emberi gyengeség eseteit – közben megőrizni megvesztegethetetlen tisztességünket, ez az, ami keménnyé tett bennünket. Történelmünkben a dicsőségnek egy megíratlan és soha meg nem írható fejezete ez.”[1]

Himmler döbbenetes szavainak utolsó mondata – amelyet pl. Rolf Hochhuth is felhasznál A helytartó című darabjában[2] – sok más egyéb mellett a történelmi emlékezet működésének kérdését is felveti. Himmler nem csupán a történelem elbeszélésének, sajátos szemszögű narratívába rendezésének győztest megillető privilégiumát fogalmazza meg, hanem a hallgatás, elhallgatás, a felejtés szükségszerűségét hangsúlyozza a dicső múlt makulátlan ábrázolásának érdekében. (Ennek ijesztő lehetőségét reprezentálja Robert Harris Fatherland című regénye[3], ami a 75. születésnapját ünneplő Hitler Európájában játszódik. A főhősök titokzatos gyilkosságok nyomába eredve szereznek véletlen tudomást a holokauszt eseményeiről, s a birtokukba jutott szupertitkos információk miatt maguk is üldözötté válnak.)

Az emlékezeti tér, ez aligha lehet vitatható, egyúttal politikai cselekvési mező is, ahol többek közt az emlékezés és a felejtés rendje feletti uralomért folyik a küzdelem. Harris alternatív történelmi víziója a mindenkori emlékezeti rezsimek ideológiai és politikai meghatározottságára hívja fel a figyelmet, amely a múlt feldolgozásában és hivatalossá formált elbeszélésében saját érdekeinek megfelelően szelektálja az etikai megfontolásokat. Amikor Kertész Imre a Valaki más-ban leírja életművének egyik legillúziótlanabb mondatát, tulajdonképpen szintén az emlékezetpolitika esendő történelmi determináltságát rögzíti: „Ne feledjük, hogy Auschwitzot korántsem Auschwitz volta miatt számolták fel, hanem mert fordult a hadiszerencse.”[4]

A történelem általános politizálódási folyamata a holokauszt, illetve a vészkorszak emlékezetét kultúránk egyik kiemelt mozzanatává tette. Mindez egyrészt összefüggésbe hozható azzal az általános tendenciával, amelynek során az utóbbi évtizedekben az emlékezet-diskurzusok globálissá válása figyelhető meg. E „kulturális muzealizáció” (Hermann Lübbe) annak a vágynak kifejeződése, hogy az idő instabillá válásával és a megélt tér széttöredezettségével szemben valami biztosnak tűnő fogódzót találjunk, s ebben az értelemben a jövőtől való félelem helyeződik át az emlékezésbe. A jelen kiterjedése összezsugorodik, a nyugati civilizáció saját kórtörténetének végtelen analízisébe feledkezve végzi a maga emlékezetgyakorlatait. Újfajta „rossz közérzet” üti fel a fejét az emlékezetkultúrában – amint ezt Aleida Assmann taglalja freudi allúziókat is érvényesítő könyvében[5] –, melynek jól látható lenyomata a mainstream kultúra retro-divatja, a fotográfia szerepének növekedése, a trauma-irodalom reneszánsza, a posztmodern történelmi regények áradata, az önéletrajzok, visszaemlékezések dömpingje, vagy az önmuzealizáció egyéb társadalmi gyakorlatai. A megemlékezések korában megnő a szemtanúk száma és szerepe, megannyi marginalizált társadalmi csoport kísérli meg emancipálni magát, visszaszerezni (megszerezni) történelmi identitását. Ebben a történeti prezentizmusban (ahol eltűnnek a határok múlt és jelen közt, s a ma élők válnak felelőssé, bíróvá vagy épp vezeklővé az ősök bűneiért) gyakorlatilag a történelem bármely eseménye egy „jóvátételi eljárás” emlékezetpolitikai eseménye lehet.

A vészkorszak emlékezeti vizsgálatának azonban mindezeken túl is kiemelt jelentőséget tulajdonítanak azok a filozófiai, társadalomelméleti, szociológiai és persze irodalmi művek, amelyek a holokausztot civilizációnk alapító aktusaként, a radikális gonosz kultúránktól immár elidegeníthetetlen eseményeként kezelik. Ez a szembenézés – ismét csak ama rossz közérzet jegyében – nem csupán a humanista antropológia, az emberről alkotott idealisztikusnak tűnő kép újragondolására, de kultúránk teljes történetének átértékelésére sarkall. Olyan dolgokról kényszerít elmélkedni, amelyek alapvető változásokat tesznek szükségessé észlelésünk módozataiban, „világban való létünk” értelmezhetőségében, a tudat új rendjének kifejeződésében. S jóllehet a nyugati civilizációban az emlékezés globálissá hatalmasodott, az emlékezetgyakorlatok minden esetben sajátos nemzeti jelleggel is bírnak, amennyiben a regionális múltak újraértelmezésének politikai feladatára is vállalkoznak – amelyet ugyanakkor csak a nemzetközi emlékezetfilozófiák módszertanán és fogalomkészletén keresztül képesek megvalósítani.

A holokauszttal történő társadalmi szembenézés másként ment (vagy nem ment) végbe a világ különböző tájain, a múlttal történő számvetés időben és térben eltérő módozatainak leíró elemzései gyakori szereplői az emlékezetpolitikával kapcsolatos írásoknak. Sajátos térségi meghatározottságuknak köszönhetően a kelet-európai országokban a helyzet e tekintetben is különleges, amennyiben itt jóval hosszabb időn keresztül halasztódott a múlt emlékezetpolitikai feldolgozása, mint az USA, vagy Nyugat-Európa országaiban. Hogy napjainkban mennyiben vált ez a szembenézés olyan társadalmi gyakorlattá Magyarországon, amely valamiféle nemzeti konszenzust lett volna képes teremteni, az már csak azért is nehezen megválaszolható kérdés, mert – bár talán tévedek – még magának az efféle kollektív (azaz nem aktuálpolitikailag terhelt) nemzeti önvizsgálatnak a szükségességét illetően sem nagyon látni különösebb össztársadalmi erőfeszítéseket.

Azzal együtt sem, hogy az áldozatok, tanúságtévők emlékezései már jó pár évtizede egyre nagyobb számban hozzáférhetőek a hazai könyvkiadás jóvoltából. A II. világháború befejezése után pl. a Valóság egyik szerzője, miközben szemlézi a közelmúltban megjelent könyveket, a papírhiányra hivatkozva már akkor indokoltnak tartaná a nagy számban megjelenő visszaemlékezések kiadásának korlátozását, miközben persze emberileg „érthetőnek” tartja, hogy a háború befejeztével nagyon sokan meg akarják osztani olvasóikkal a szenvedéstörténetüket.[6] 1945 és 1948 között pedig újabb „félszáz jelentősebb memoár látott napvilágot” a vészkorszak eseményeiről.[7]

A kommunista hatalomátvétel után viszont a holokauszt kiszorult a társadalmi közbeszédből, és nem csupán eseményként tabuizálódott, de az elmaradó gyászmunka következményeképp a többségi társadalomban egy elnyomott és soha fel nem dolgozott, s néma gyűlöletként felszínre törő bűntudat támadt a túlélőkkel szemben, melyet az is tovább erősített, hogy sokan közülük kommunisták, sok esetben vezető funkcionáriusok lettek.[8] Így aztán annak ellenére, hogy a Kádár-korszakban olyan megrázó, esetenként irodalmi tekintetben is értékes visszaemlékezések jelentek meg, mint Ember Mária, Zsolt Béla, Szép Ernő visszaemlékezései, Bruck Edith memoárja, Nyiszli Miklós könyve, stb., mégsem formálódott ki az a narratív keret, amely az áldozatok és a túlélők személyes múltreprezentációi alapján lehetőséget kínált volna a személyes és kollektív önvizsgálatra.

Ebbe a sorba illeszkedik a Magvető nemrégiben újraindított Tények és tanúk sorozatában megjelentetett Heltai Jenő-napló[9], amelyben az író a német megszállás pillanatától kezdődően bő egy éven keresztül csaknem napi rendszerességgel jegyzi fel a vele és családjával történteket. A sorozatban egyébként jelent már meg hasonló kötet, mégpedig a költő Kemény Simon 1942 és 1944 közt íródott naplója[10], melynek lapjain (a Négy fal közötthöz hasonlóan) a mindennapi élet súlyos körülményeitől kezdve a belpolitikai, a külpolitikai és a katonai események, a nyomor, az áru- és élelmiszerhiány, a rettegés döbbenetes leírásai olvashatók, s ahol szorongató pontossággal ábrázolódik a budapesti zsidók reménytelen helyzete. Kemény egyébként tragikus halált halt, 1945 januárjában egy SS-kommandó hatolt be villájába, és a ház melletti telken őt és öccsét egyszerűen kivégezték.

Heltai naplójának címe nem kevés malíciával utal Kosztolányi 1907-es kötetére, (ön)gyilkos iróniával érzékeltetve a falak közé szorítottság metafizikai szenvelgése és brutálisan egzisztenciális léthelyzetei közti leírhatatlan különbségeket. A fal ez esetben ugyanis nem csak a zsidótörvények miatt minduntalan zsugorodó életlehetőségek metaforája, hanem annak az egyre szűkülő fizikai élettérnek a megnevezése is, melybe az író a folyamatos fenyegetettség elől menekülve beszorul, s melynek egyik utolsó stádiumáról tárgyszerű egyszerűséggel rögzíti a következőt: „Új életforma kezdődött számunkra: a pincében való élet.” (434)

A Napló olyan elementáris erejű dokumentum, amely az események részletes, legtöbb esetben szikár, érzelemmentes adatolásával mutatja be a zsidók tárgyiasításának, dehumanizálásának összetett és pontosan megtervezett folyamatát. Hajtűkanyar című művében Ember Mária lapidáris egyszerűséggel foglalja össze ezt a folyamatot: „…először elvenni a pénzt, az ékszert, de száz pengőt és a karikagyűrűt meghagyni; kizárni az embert a kamarából, az ipartestületből, kirúgni az állásából, de egyelőre meghagyni a lakásában (…), aztán elviszik az embert az otthonából a város legocsmányabb részébe, de néhány bútordarabot még magával vihet, még pislákolhat a remény, hogy ott kihúzhatja a háború végéig. Alig négy héttel később azoktól a darabjaitól is meg kell válnia, behozzák ide, erre az eleven trágyadombra, de húszkilónyi ruhaneműt még cipelhet, még… (…). Hogy mire volt jó ez a fokozatosság? Megmondom. Muszáj apróra összetörni az embert ahhoz, hogy ezt elviselje. Normál körülmények között élő, jóllakott embert egyenest idehozni nem lehet. Az lázad, mert még az ujja hegyében érzi a díványpárnája plüssfogását, nebbich.”[11] A társadalmi térből történő fokozatos kiszorítás (melynek logikus következménye a fizikai megsemmisítés), a társadalmi lény attribútumainak és jogainak megvonása, az ember egyszerű dologgá változtatásának processzusa Heltai Naplójában sem valamiféle nagyívű egzisztenciális drámaként reprezentálódik, hiszen a napi bejegyzések csak állapotokat, helyzeteket, pillanatnyi információkat rögzítenek, s nem rendeződnek – visszamenőlegesen, a vég, a befejezés ismeretében – történetszerű folyamatot bemutató narratívába. Heltai így ír ezzel kapcsolatban abban a bevezetőben, amelyet akkor fogalmazott, midőn 1949-1950 tájékán felmerült (majd gyorsan meg is hiúsult) a Napló részleges publikálásának lehetősége: „A gépiesen papírra vetett jegyzettöredékeket, a ma már megfejthetetlen titokzatos rövidítéseket, a kezdőbetűvel jelzett neveket – kik voltak ezek a derék vagy haszontalan emberek, hova lettek, élnek-e még, meghaltak? – nem tudtam értelmes, világító egésszé átmesterkedni, a mű tökéletlen maradt. Nem története, nem regénye egy szégyennel teljes csúnya esztendőnek, a legjobb esetben is afféle elvetélt líra csak.” (11) Nem történet tehát és nem regény: ezek a negatív műfaji megjelölések bizonyos értelemben persze összefüggésbe hozhatók azokkal a kortárs nyelvfilozófiai, reprezentációelméleti fejtegetésekkel, amelyek a holokauszt ábrázolhatóságának (ábrázolhatatlanságának) esztétikai kritériumait vizsgálják, ám Heltai beismerése alighanem másra vonatkozik. A Napló azért nem áll össze „világító egésszé”, mert – épp a napi bejegyzések töredezettségéből következően – hiányzik belőle az a távlat, az utólagos visszatekintés azon perspektívája, amely lehetővé tenné az események rendezett, okozatiságra épülő összefésülését, folyamatként történő szemlélését. A naplóíró folyamatosan benne van az eseményekben, az emlékező pedig visszatekint rájuk: ezek az eltérő pozíciók nem csupán műfaji eltéréseket, narratív különbségeket eredményeznek, hanem a megértés lehetőségeit is módosítják. Emil Fackenheim beszél arról, hogy a szemtanúk beszámolói időnként kevésbé hitelesek, mint azoké az emlékezőké, akik valamennyire már távol állnak a történtektől. Őt magát ugyan fogva tartották Saschsenhausenben, ám – mint írja – csak akkor értette meg igazán, mi is ment ott végbe, min is ment ő maga keresztül, amikor jóval később elolvasott egy Saschsenhausenről szóló tanulmányt.[12]

Heltai naplójának erejét többek közt éppen az események rendezetlen, esetleges pontosságú, nem egyszer inkonzisztens rögzítése adja. Azt mutatja meg ugyanis ezáltal, hogyan válik a valóság státusza tökéletesen bizonytalanná, hogyan oldódnak fel, válnak kétségessé szinte percről percre azok a biztosnak tűnő fogódzók, amelyek mindaddig az emberi élet biztosítékai voltak. Nem tudható, mi tekinthető hitelesnek, igaznak, és mi az, ami csupán a szép számmal terjedő álhírek egyike. A realitás eme megszűnését, s a vele járó rémisztő egzisztenciális bizonytalanságot az egyik bejegyzés a következőképp érzékelteti: „Az állítólag szót március 19-ike óta legalább ezerszer írtam le.” (203) Mindemellett viszont a Napló többször is tényként rögzít olyan információkat, amelyekről tudható, hogy tévedéseket, álhíreket, hamis információkat kezelnek valóságként. Ilyen például az akkor már egy éve halott Bálint György mauthauseni fogolyként történő említése (259), a szintén halott Vágó Béla és Kun Béla megnevezése a politikai jövő embereiként (287), a nyilas főhadiszállás tévesen történő lokalizálása a Jávor-villában (355) stb. A hírek és álhírek közti különbségtétel nyomasztó lehetetlensége, a tévedések realitásként történő kezelése (erre egy ízben utal is: „Összekeverem a dolgokat, elvesztettem a fonalat” (335)) olyan szürrealitássá változtatja a mindennapi valóságot, amelyben minden lehetségesnek tűnik, és a leghihetetlenebb dolgok is természetesnek mutatkoznak. Az egymásnak ellentmondó információk jelenléte is ezt a valóságzavart jelzi, a pillanatnyilag hitelesnek, mérvadónak vélt állítások egymást kioltó hálózata nem az átlátható rend, hanem a végtelenített ideiglenesség állapotát tükrözi: „Minden nap száz évre távolodunk el a tegnaptól” – fogalmazza meg a valóságérzékelés semmissé válásának eme tapasztalatát az egyik bejegyzés. (59) Míg egy májusi, talán csupán a reménykedéstől fűtött mondat azt rögzíti, hogy „vidéken a paraszt nem antiszemita, segíti a zsidókat” (114), két hónappal később egy baráti információ alapján már arról tudósít, hogy „vidéken rettenetesen nagy az antiszemitizmus” (221). Ugyancsak májusban azt írja, hogy „a kormány és a sajtó uszítása eddig nem fogott a népen” (107), júniusban már hazafias kötelességként említi az egyre szaporodó feljelentéseket (122). A Napló számos bejegyzése tudósít egyébként arról a lelkes buzgalomról, amellyel a lakosság a zsidók elleni gyűlöletét – természetesen hazafias szellemtől hajtva – érvényre juttatja. Néhány ezek közül a mindennapokból ellesett olyan jelenet, amely a történelemkönyvekben ugyan nem szerepel, mégis sokkal pontosabban adja vissza azt a viszolyogtatóan ijesztő atmoszférát, ami Budapestet jellemezhette 1944-ben. Ilyen például annak az óvóhelyen hallott párbeszédnek a rögzítése, amely egy házaspár és egy idősebb úr között zajlik: Első úr másodikhoz: „Nézd csak, hogy ebben a rendes keresztény házban még mindig hány büdös zsidó van!” A második: „Ki kell irtani valamennyit!”A felesége: „Ti csak isztok, és a szájatokat járatjátok, de nem cselekedtek!” (100). Vagy a maga tömör drámaiságában a következő: „Révész Bélát feljelentette a cselédje vagyoneltitkolás miatt, letartóztatták. Semmije sincs.” (115)

A létezés fokról-fokra megszűnik otthonként funkcionálni – a szónak metafizikai és persze a nagyon is hétköznapi értelmében egyaránt –, s a feleslegesség, idegenség egyre nyomasztóbb érzése fokozatosan erősödő haláltapasztalatként tárgyiasul: „Halálra vagyunk ítélve” – ismeri fel szinte közönyösen Heltai Jenő 1944. június 13-án (140). S a naplóíró döbbenetes tapasztalata, hogy ez a halálra-ítéltség a lakosság körében nem csak hogy természetes állapotként tudatosul, de nagyszerű lehetőségként is jelentkezik, már ami a zsidó javakhoz való könnyű hozzáférést jelenti: „Rendes emberek számára is természetesnek látszik nem csak az, hogy a zsidótól büntetlenül el lehet venni mindent, hanem az is, hogy ez nem bűn, hanem jutalma annak az érdemnek, hogy valaki keresztény” (262). „Mindenki megőrült, a zsidóktól nyugodtan ellopnak mindent. Tudják, hogy a zsidó nem meri feljelenteni. Gazdag emberek, tisztességes emberek lelkifurdalás nélkül kiemelik a nekik tetsző holmit a zsidó lakásokból.” (221) Miközben pedig – a Négy fal között a szemtanú hitelességével ezt többször is rögzíti – a budapesti járókelők néma közönnyel szemlélik az utcán hajtott zsidó menetoszlopokat. (367)

A megváltozott valóság és a térviszonyok folytonos szűkülése egyszersmind az idő állagának és szerkezetének módosulását is magával vonja. Heltai ezt az időtapasztalatot azzal próbálja naplójában jelezni, hogy bizonyos események után új időszámítást kezd, amelyet a napi dátum mellett folyamatosan jelöl a napi bejegyzések felett. Így például jelzi és számlálja a sárga csillag viselésével kezdődő napok számát, a gettósítás időszámítását, vagy a Szálasi-hatalomátvétel napjait. Minden egyes új időzóna újabb szerepváltozatok, létdimenziók, térviszonyulások elsajátítását igényli, vagyis az alkalmazkodás, a túlélési stratégiák egyre nehezebben megvalósítható koreográfiáit teszi szükségessé. Az egymásba rétegződő idők mind átláthatatlanabbá váló szerkezete – a Szálasi-hatalomátvétel másnapján például ez az időmegjelölés olvasható: „Hétfő, október16., 213-ik,196-ik,115-ik,55-ik, 2-ik nap. A csillag 28-ik hete.” (320) – miközben a rigorózus pontosság dokumentatív precizitását sugallja, paradox módon éppen az elveszettség egzisztenciális élményét rögzíti. A kizökkent idő és az összecsúszó tér irrealitásában csupán az egyre sűrűbben sorjázó zsidótörvények valósága jelent borzasztó iránytűt, stabil igazodási pontokat. A Napló nem csak ezeket a törvényeket dokumentálja és kommentálja megjelenésük napján, hanem – a Heltait jellemző humort megvillantva – szarkasztikusan azt is feljegyzésre méltónak ítéli, ha éppen nem tud tudósítani efféléről: „A mai nap zsidórendelet nélkül múlt el.” (70) Néha egyébként az elképesztően értelmetlen, ám megalázóan húsba vágó rendeletek megmagyarázhatatlan és bornírt ostobaságát is hasonló lakonikus iróniával érzékelteti: „Endre László végre megvalósította régi álmát: a zsidókat kitiltotta a nyilvános fürdőkből.”(75) S hogy a krónika még abszurdabb legyen, a gettóban, a pincében, idegen búvóhelyeken mindeközben szinte folyamatosan a Heltai szövegei alapján komponált János vitéz daljátéka szól aláfestő zeneként a rádiókból, hangszórókból, amelyet szerzője ugyan kifejezetten utált, ám eleinte mégis ennek köszönhetően kerülte el a listára kerülést. (75) A mesei világ és a náci terror valóságának összejátszása, ha lehet, még szürreálisabb dimenzióba helyezi az amúgy is döbbenetes eseményeket.

A Napló egy-egy odavetett megjegyzése, mellékesen elejtett mondata sok esetben rettenetesen izgalmas mentalitástörténeti adalékokkal is szolgál a korszak mindennapjainak érzékeltetéséhez. A város hangulata, a személyközi viszonyok működése, az emberek pszichológiai kondicionáltsága és számos nyelvi manírja sejlik fel ezekből a mozzanatokból; olyan részletek tehát, amelyek a legprecízebb történelmi beszámolóknál is pontosabban adják vissza a korszak hétköznapi életét. Az egyik ilyen elszomorító adalék az üldözött zsidók közbeszédének egyik paneljére vonatkozik: „Érdekes a zsidóknak az emberekről való felfogása: Szálasi jó ember, Vajna jó ember, Jaross és Rajniss kedves és jó ember, a német katonák kedves és jó fiúk.” (387) Valami egészen hasonlóról tudósít egyébként Szép Ernő is az Emberszagban: „Elképesztő zsidó divat, még a háború előtti, Hitlert zsenivé avatni. Sőt Göbbels dr.-t is. Száz meg száz hím és nőstény hang jön a fülembe vissza: azért a Hitler egy zseni! Göbbels egy zseni! Azt hiszik, ez igen intelligens dolog, elismerni hangosan, hogy azért zseni a Hitler, a Göbbels! Zsenizni, kik őket szennyel borítják és kínhalálra taszítják.”[13] Talán mindennél jobban és tragikusabban mutat rá a létükben fenyegetett zsidók életbe történő kapaszkodására, pszichoszomatikus állapotára ez a jelenség. Hiszen alighanem egy olyan, a psziché maradék épségét megóvni kívánó elhárító mechanizmusról lehet szó, amely egész egyszerűen a – nyilván mindenki előtt pontosan ismeretes – brutális valóság eltagadásán, elfojtásán nyugszik, s az ún. reakcióképzés mechanizmusán át olyan pszichológiai habitust hoz létre, amelyben egy ellenirányú megszállás veszi át a hatalmat. S ha már pszichológiánál tartunk: Heltai gyakorta írja le az álmait. Letaglózó dokumentumok ezek is, hiszen bennük a terrorral szembesülő szorongás jelenik meg az álmok nyelvén: „terror szülte álmok”, ahogyan Koselleck fogalmaz a Harmadik Birodalom idejéből összeállított álomgyűjtemény kapcsán.[14]

A Napló tanúsága szerint az álom mellett Heltai számára a nyelv tűnik egy másik lehetséges menekülési útvonalnak. A Napló gyakran kitér a kultúra fokozatos megszűnésére, az ország barbarizmusba süppedésére, hamar felismeri, mit is jelent a németek bevonulása a magyar kultúra szempontjából: „A németek bejövetelének a napján megszűnt a magyar irodalom” (85), írja május elején, hogy aztán alig egy hónap múlva már a zsidó szerzők által írt művek csaknem félmillió példányának bezúzását rögzíthesse. (147) Az alkotómunkától történő megfosztás, a véglegesnek tűnő kiszorulás a nyelvből és a lassan amúgy is eltűnő kultúrából Heltai számára – a fizikai mellett – alighanem a szellemi otthon elvesztését jelentette. Ennek mintegy pótlékaként fel-feltűnnek a Naplóban olyan bejegyzések, amelyek egy (soha meg nem valósuló) regényterv szilánkjait tartalmazzák, ám ami igazán érdekes, az Heltai szójegyzet-gyűjteménye, amelyeken keresztül mintha az elvesztett, korrumpálódott, „a rettegés és a hazugság edényeivé”[15] változtatott nyelv megtisztításával, frissítésével próbálkozna. Lajstromozza pl. azokat a szavakat, kifejezéseket, amelyek a háborús hétköznapok társalgási nyelvhasználatában, szlengjében honosodtak meg újabban a pesti utcákon (446), idegen kifejezések magyarításával kísérletezik (119), sőt, a szovjet csapatok bevonulása után orosz-magyar szótárjegyzeteket készít – az itt listázott szavak sokat elárulnak a szovjet katonák és a civil lakosság közti kapcsolódások szerkezetéről is (498). Ezek a szójegyzékek – amellett, hogy érzékletesen izgalmas adalékok a háborús Budapest kommunikációs habitusához – azt is jelzik, hogy Heltai milyen makacs kitartással próbált ismét hazára lelni az elrabolt nyelvben.

(Megjelent a Tiszatáj 2018/5. számában)

Magvető Könyvkiadó

Budapest, 2018

628 oldal, 5490 Ft

JEGYZETEK

A kutatást az EFOP-3.6.2-16-2017-00007 azonosító számú, Az intelligens, fenntartható és inkluzív társadalom fejlesztésének aspektusai: társadalmi, technológiai, innovációs hálózatok a foglalkoztatásban és a digitális gazdaságban című projekt támogatta. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap és Magyarország költségvetése társfinanszírozásában valósul meg.

[1] Idézi: Rosenfeld, Alvin H., Kettős halál. Elmélkedések a holokausztirodalomról. ford. Peremiczky Szilvia, Budapest, Gondolat Kiadó, 2010, 80.

[2] Rolf Hochhuth, A helytartó, ford. Kalász Márton, Budapest, Európa Könyvkiadó, 1966, 223.

[3] Robert Harris, Führer-nap, ford. Balázs György, Budapest, Aranyhíd Kiadó, 1993

[4] Kertész Imre, Valaki más, Budapest, Magvető, 2002,79.

[5] Aleida Assmann, Rossz közérzet az emlékezetkultúrában, ford. Huszár Ágnes, Budapest, Múlt és Jövő Kiadó, 2016.

[6] Czibor János, Az új magyar könyvtermelés mérlege, Valóság, 1945/2, 67–70 (idézi: Zombory Máté, Magyar Golgota. Politikai közösség és múltreprezentáció 1945 után, Szociológiai Szemle, 2015/1., 68.)

[7] Botos János, Mit tudott a magyar közvélemény az Endlösungról? = Nyitott/Zárt Magyarország. Politikai és kulturális orientáció 1914-1949, Budapest, Napvilág kiadó, 2013, 303.

[8] vö: Heller Ágnes, A holokauszt és a nemzedékek = Uő., Auschwitz és Gulág, Budapest, Múlt és Jövő Kiadó, 2002, 87.

[9] Heltai Jenő, Négy fal között. Naplójegyzetek 1944-1945, Budapest, Magvető, 2017.

[10] Kemény Simon, Napló 1942-1944, Budapest, Magvető, 1987.

[11] Ember Mária: Hajtűkanyar, Budapest, Katalizátor Iroda, 1994, 84–85.

[12] idézi: Rosenfeld, i. m.50.

[13] Szép Ernő, Emberszag, Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1984, 149.

[14] Reinhart Koselleck, Terror és álom. Módszertani megjegyzések a Harmadik Birodalom időtapasztalatához, ford. Hidas Zoltán = Uő., Elmúlt jövő, Budapest, Atlantisz, 2003, 328.

[15] George Steiner, Az odvas csoda, ford. Osztovits Levente = Uő., Egyre távolabb a szótól, Budapest, Európa Könyvkiadó, é.n., 184.