Kavicsok
„…úgy éreztük, hogy Thomas Mann
beszél a korról, és kiderült, hogy Kafka.”
(Pilinszky János)
Miután partra vetette a folyó, szájüregébe kavicsokat raktak, hogy homlokát a nemrég vízbe fúltnak úgy húzzák le mélyre, mint egy vasgolyó. Mert ott a határ a meder közepén, az iszapba belesüllyed majd az arc, (nem csata volt, Keletnek ez nem kudarc) mintha hínár lenne, siklik a testén a víz – mint hímivarsejt, lentebb hatol, lazán a kéz, ide-oda ring a láb. Részegen fürödtek, köztük nincs lator, ezt fuldokolva úgy sodorta odább. Két világ közt lebeg, szinte ő a kor: senki se látja, hogy lenn bomlik tovább.
Mire földet ér
Egy nő áll az ötödik emeleten. Nézek felfelé, nem lát, sok dolga van. Befut a lakásba, aztán ki, épp egy pillanatra megáll, kezén ujjait kinyitja, a bögrék, kagylók zuhannak. Az arcát alig látom. Mintha minden tárgy előtt egy imát mondana, lehet odabenn, a lakás közepén mindent egy kupacba hordott, és éppen menni készül. Senki sincs idelenn, de mintha megágyazott volna a szilánkokból, mire földet ér egy nagyobb csattanás.
Kitin
Költözünk, megint haza, nagy dobozok, mindent a sarokban, bőröndben hagyok. Felsőket, dezodort. Este főtt kaja. Esik, apró bogárpáncélok zaja. Három napja izzad rajtam a póló. (Hol van az idő, merre a fogódzó?) Kinn szakad, mintha csak halott bogarak teste koccanna a földhöz. (Magadat korán ágyba dugtad.) A radiátor forró, a tévében reklám, szenátor. A törülközőből lassan párolog a víz, keményre szárad, reggel hajtom össze. Kinn zuhog. Dél, tele a markom. Már egy tucat száraz bogarat szedtem.
