„szabadok vagyunk, erre nem készültünk”

Azért nem látom most mégsem egészen érdektelennek bevallani, hogy Visky regénye számomra csak a szerzővel készített interjúkban felkínált olvasási ajánlatokkal is felvértezett újraolvasás alkalmával jelentett olyan katartikus élményt, mint amiről a legtöbb kritika beszámol, mert egyrészt annyit azért meg merek kockáztatni, hogy nem kizárólag nekem okozhatott némi nehézséget már elsőre is érzékelni a regény súlyát, másrészt azért, mert a szokatlanul erős média-visszhang ellenére alig, inkább csak burkoltan esett szó eddig a recepcióban arról, hogy a Kitelepítés komolyabb kihívásokat rejteget a befogadás számára, mint amit a regény megjelenését övező ováció alapján esetleg gondolnánk. Erre legfeljebb csak az olyan olvasói visszajelzések utalnak, melyek a regény elolvasása után a lassú újraolvasás igényéről/szükségességéről számolnak be.

A regénylegfontosabb pretextusa alighanem a Biblia. Nemcsak azért, mert a Kitelepítés Visky András nevű elbeszélőjének tanúsága szerint a romániai Lăteşti lágerben töltött években ez volt a Visky-család egyetlen olvasnivalója, ebből következően pedig – ahogy ezt majd minden kritika ki is emeli – valóságérzékelésükre gyakorolt hatása is felmérhetetlen (amennyiben gyakorlatilag nem találni olyan cselekménymozzanatot a szövegben, mely ne lenne párhuzamba állítva valamely bibliai szöveghellyel), hanem azért is, mert a szövegszerkezete is a „könyvek könyvének” struktúráját imitálja. Az összesen negyvenkilenc számozatlan fejezetre és 822 számozott „versre” tagolt szöveg ennélfogva – ahogy ezt a lehetőséget már a regény címének a Kivonulás könyvére való rájátszása is felkínálja – tulajdonképpen akár egyfajta apokrif könyvként is olvasható.

Visky több interjúban is utal rá, hogy miként „a Szentírás sem folyamatos történet, de úgy van összerakva, hogy mi folyamatos történetként olvashassuk a teremtéstörténettől az utolsó ítélet könyvééig”[1], úgy a Kitelepítés esetében sem biztos, hogy a lineáris olvasás a legjobb stratégia. Nemcsak azért, mert az egymást követő fragmentumok rendezőelve – bár végső soron egy lineáris történet mégiscsak kirajzolódik – sokkal inkább a szabad asszociáció, mintsem a kronológia, de azért sem, mert az elbeszélés Visky elmondása alapján úgy van megszerkesztve, „hogy az olvasónak elég egy egészen rövid részletet elolvasnia, már megszólíthatja benne valami, és csak akkor kell elszánnia magát az egész könyv elolvasására, ha valóban elkezdődött közötte és a regény között egy nagyon is személyes párbeszéd”.[2] Emellett – szintén a szerző ajánlata, mely óhatatlanul eszünkbe juttatja a regény szereplőinek rituális Biblia-olvasását – ez egy olyan könyv, amit „csak hangosan érdemes olvasni”.[3]

Ezek a javaslatok már csak azért is érdemesek a megfontolásra, mert a Kitelepítés szerkezete egy olyan feszültséget hordoz magában, mely a gyors lineáris olvasás során nehezen kiküszöbölhető felszínességbe sodorhatja a befogadót azáltal, hogy a szöveg fragmentáltságában hordozott, már-már valóban a vershez közelítő sűrűsége a mondatokra tagolás hiányával párosul. Ez a – bizonyára a történet lezár(hat)atlanságát jelző – szintaktikai tagolatlanság ugyanis még akkor is az olvasás folytatására késztetheti az olvasót, amikor egyébként úgy érezné, hogy érdemes volna megállnia egy pillanatra, hogy fel tudja dolgozni az olvasottakat – hiszen a mondatnak még nincs vége. A hangos olvasás többek között ezt az „anomáliát” képes kiküszöbölni, különösen, ha a fragmentumok fölötti sorszámot is hangosan kimondjuk, amelyen a mondat végére váró néma olvasó feltehetően egyszerűen csak átlendül. De talán itt érdemes arra is felhívni a figyelmet, hogy Visky András az alapvetően mégiscsak hangzó szövegben gondolkodó dráma felől érkezett a regényíráshoz, illetve hogy a Kitelepítés a szerző életművében sem előzmény nélküli, hiszen a regényben „Anyánkként” aposztrofált Sollich Júlia történetét a szerző korábban már feldolgozta Júlia című monodrámájában is. Innen nézve pedig a Kitelepítés elsősorbanhangzó szövegként való elgondolása különösen érdemes lehet a megfontolásra.

A Biblia szövegére való rájátszás a regény műfajának meghatározása, pontosabban a benne elmesélt történet referencialitása szempontjából is fontos konzekvenciákat hordoz, mely a szöveg előtt szereplő kissé enigmatikus szerzői paratextust is árnyalja: „A szerző kijelenti, hogy a könyv fikció, nevezetesen egy – valamiképp felnőttkort megért – gyermek képzeletének a szülötte, aki a többéves gulágtapasztalatát sehogyan sem tudja szétválasztani a fantazmáitól. A fikció egyezéséért a valósággal a valóság felelős.” Itt ugyanis a látszat ellenére talán mégsem egyszerűen a nietzschei „nincsenek tények, csak interpretációk” mindent relativizáló axiómájának belátásáról van szó, melyet ha elfogadunk, tulajdonképpen semmi értelme nem is maradna az önéletrajzi és a fikciós szövegek közötti különbségtevésnek, holott a Kitelepítésben azért mégiscsak hangsúlyosan jelen vannak mindkét szövegtípus szélsőséges esetei a csodás elemektől (pl. vízen járás) a dokumentumok iktatószámát is akkurátusan feltüntető hivatalos iratok, parancsok és kihallgatási jegyzőkönyvek szó szerinti idézése által is igazolt „tényekig”.

Az a gesztus, hogy az idézett paratextusban szereplő műfaji meghatározás ellenére Visky mégis megterheli a szöveget ezekkel a szinte kiolvashatatlan, ill. a regényt fikciónak tekintő olvasó számára vélhetően teljesen érdektelen betű- és számsorok idézésével, azt a benyomást kelti, hogy a történetmondás kiküszöbölhetetlen szubjektivitásának belátása mellett/ellenére a regényelbeszélője mégsem mond le egészen az (ön)tanúsítás igényéről sem. Hozzáteszem: ha pusztán a referenciális olvasás megelőzése lett volna Visky célja, azt sokkal könnyebben megtehette volna azáltal, ha egyszerűen megváltoztatja a szereplők neveit. A paratextus célja ennek értelmében nem merül ki a Kitelepítés memoárként való olvasásának elbizonytalanításában, a tétje sokkal inkább az a szöveg által is beváltott igény, hogy mindkét lehetőséget (a tiszta fikcióként vagy a faktuális hitelességre törekvő memoárként való olvasást egyaránt) zsákutcának minősítse. Az, hogy mind a regényszerkezet, mind az elbeszélői hang gyakran egészen profetikus modalitása a bibliai szövegek imitációja révén bontakozik ki, azt a lehetőséget is felkínálja, hogy amikor a regény narrátora a Visky-család Biblia-értelmezéseit közvetíti az olvasónak, akkor azt egyfajta – sokszor egy nagy adag iróniától sem mentes – metareflexív kiszólásként értelmezve a regény befogadására is vonatkoztathassuk. Ennek értelmében a fikciót és a valóságot binaritásként elgondoló olvasó például nem sokban különbözik a Visky-család Lupu nevű kutyájától, aki „szó szerint vette a tanítást, ami tilos, a Szentírás szó szerinti értelmezése az ördögtől van” (114.).

Az effajta dichotómiákban való gondolkodást kikezdő gesztusok egyszersmind azt is megvilágíthatják, hogy miképpen képesek a regény szereplői a rabság éveiben is megőrizni azt a hitből fakadó belső szabadságukat, mely végső soron a kizárólagos záloga annak, hogy a Kitelepítés – ahogy a szerző fogalmaz – minden borzalma ellenére is egy „boldog könyv” tud lenni. Az eredeti nevek meghagyása, valamint az öntanúsítás fent említett gesztusai ugyanis ugyanazt a kételyt juttatják kifejezésre a „tények” nemlétével kapcsolatban, amelyet az Isten nemlétét „bizonyító” Gagarin érzett első űrutazása alkalmával: „amikor […] az űrből visszanézett és megpillantotta a Földet, elállt a lélegzete ettől a szépségtől és könny szökött a szemébe, igencsak megingott, nem kétséges, lehet, hogy mégis, hogy mégis-mégis, lehet, hogy csak-csak létezik mégis, de ezt a kételyét már nem foglalták párthatározatba, lehet, hogy a nincsben mégis van valami…” (24). Ez az episztemológiai alapállás ugyanis úgy képes felfüggeszteni a referenciális olvasás érvényességét egy autofikciós regényben, hogy eközben Nietzschével is vitába száll, amennyiben azt állítja, hogy a tények hozzáférhetetlensége – és itt a tények szó az Isten szóvaltetszés szerinthelyettesíthető –nem jelenti szükségszerűen a tények létezésének tagadását is.

Lényegében ugyanez a valóság- és istentapasztalat tükröződik vissza a regénynarrációjában is, amennyiben egy olyan – gyakran a visszaemlékező felnőtt reflexióival is megtámogatott, ám alapvetően egy rekonstruált gyermeki látásmódot képviselő – elbeszélőt alkalmazva meséli el a Visky-család „kitelepítését”, mely akkor is jelen van, amikor nincs, például mert még meg sem született. A regény talán legszebb epizódjai alighanem éppen azok a részek, ahol egyfajta „narrációs lélekvándorlással” a szülők viszonyába és gondolataiba enged betekintést az elbeszélő, úgy mutatva meg belülről, tehát az anya és az apa szemszögéből ezt a kapcsolatot, hogy a gyerek nézőpontjának jelenvalósága – már csak a szülők „apánkként” és „anyánkként” való emlegetése miatt is – még a legintimebb pillanatokban is hangsúlyos marad: „arra nem készült fel, sem Anyánk, sem a teste, hogy egyedül vetkőzik majd le esténként, és senki nem segít neki kikapcsolni a melltartóját, nem mintha ő maga nem bírta volna megtenni, hanem mert a melltartót érzékeny férfiujjaknak kell lehántani, Apánk meg az elöl kapcsos melltartóját szerette különösen, azt a selyemfeketét, amely Anyánk fehér bőrét valóságosan fölizzította…” (72.). Ez a szülők „hittel és humorral” átitatott gondolatvilágát a fiú szólamának néha szinte bibliai emelkedettségével ötvöző hibrid narráció ugyanakkor nemcsak arra teremt lehetőséget, hogy úgy emelje már-már mitikus magasságokba a szülőket, hogy a pátosznak még csak az árnya sem vetül rá a történetmondásra, de arra is, hogy alig megmagyarázható módon még az egészen tragikus vagy kilátástalannak tűnő helyzeteket is képes az intimitás legbensőségesebben megélt pillanataiként felmutatni.

Aligha lehet kétséges, hogy Visky András regénye a fentebb említett, a befogadást megnehezítő formai megoldásaival együtt is a magyar lágerirodalom Kertész Imre Sorstalanságához mérhető csúcsteljesítménye. Jelentősége messze túlmutat azon, hogy hozzájárul a 20. századi magyar történelem egyik legsötétebb néhány évének feldolgozásához, már csak azért is, mivel a tétje – és ilyen értelemben is rokonságot mutat Kertésszel – sokkal inkább az egyéni és közösségi traumák feloldásában, mintsem puszta artikulálásában ragadható meg. A Kitelepítés – ahogy ezt a könyv népszerűsége is jelzi – valóban hiánypótló regény, ugyanakkor mégsem hiszem, hogy a gulág-témára szomjazott volna ennyire a hazai olvasóközönség: Visky András könyve – mint minden nagy könyv – elsősorban (túl)élni tanít.

Buday Bálint

JEGYZETEK

[1] Sümegi Noémi: „A szenvedés benne maradt édesanyám csontjában, tüdejében” (Beszélgetés Visky Andrással), Index.hu (2022. 09. 19.)

[2] Szücs Boróka: „Olyan nők vettek körül, hogy beszakad tőlük az ég” (Beszélgetés Visky Andrással), Egy.hu, 2022. 07. 16.

[3] Károlyi Csaba: „Folyamatos kitelepítésben élünk” (Beszélgetés Visky Andrással), És.hu, 2022. 12. 22.

Jelenkor Kiadó
Pécs, 2022
444 oldal, 4599 Ft