Kalász Márton emlékének
Százszoros a szabálya;
hirtelen, visszaható vagy lineáris? –
vagy csak betűk
értelmén múlik, hogy minden siettetné
végső vakságba a lelkünk?
Pl. jeges utcákon, megzavart kapcsolatok
ködében, amint épp
emberszorongatta kezek által magunk is
a szeretet önkényévé válunk:
akkor ez van most, vagy más,
vagy semmi sincsen?
Hiába százszoros a szabálya,
hogy álmodban aranygombos kabátot viselsz,
s még az eltolt sajnálat is
forgatja vissza hatósugarát:
nem fogja kisegíteni a szegénységet.
Egyetemes fertő
szippant magába minket, és szólni
amúgyis hasztalan,
az otromba, örök halogatásban,
én mégis leereszkedő tisztelete ennek,
kérdem: mi lehet pocsolyákon
és óceánokon oda által: áldozat és mag,
egymástól alig különböznek?
de ha veled, velem szólni vágynak,
a hangjuk: szívhang.
Az időtlenség, mint egy ligetecske, szolgálatában,
ahogy a köztes idő szentelte részünkre:
még valami rendben? S jó így?
A tébolyodó bizonytalanságot kéne kizengetni,
ha egyszer ennyit kaptunk.
Mint hűlt betonba egy-egy búzaszem, beledermedtünk
a dolgok nehezébe.
Aki Istennel megbeszélte, és becsületbeli jussa,
az innen és odaát ugyanazt látja:
a vég meg a kezdet megszámlálhatatlan ténye
tekereg, karolja, fogja egymást,
túlforrt szenvedéllyel –
össze nem illőn, örökre összeölelkezve.
