tiszatáj | 2022. január 14.

Sugártan

KELEMEN LAJOS

Kalász Márton emlékének

Százszoros a szabálya;

hirtelen, visszaható vagy lineáris? –

vagy csak betűk 

értelmén múlik, hogy minden siettetné

végső vakságba a lelkünk?

Pl. jeges utcákon, megzavart kapcsolatok 

ködében, amint épp

emberszorongatta kezek által magunk is

a szeretet önkényévé válunk: 

akkor ez van most, vagy más, 

vagy semmi sincsen? 

Hiába százszoros a szabálya, 

hogy álmodban aranygombos kabátot viselsz,

s még az eltolt sajnálat is

forgatja vissza hatósugarát:

nem fogja kisegíteni a szegénységet.  

Egyetemes fertő 

szippant magába minket, és szólni

amúgyis hasztalan, 

az otromba, örök halogatásban, 

én mégis leereszkedő tisztelete ennek,

kérdem: mi lehet pocsolyákon 

és óceánokon oda által: áldozat és mag,

egymástól alig különböznek?

de ha veled, velem szólni vágynak,

a hangjuk: szívhang.   

Az időtlenség, mint egy ligetecske, szolgálatában, 

ahogy a köztes idő szentelte részünkre: 

még valami rendben? S jó így?  

A tébolyodó bizonytalanságot kéne kizengetni,

ha egyszer ennyit kaptunk. 

Mint hűlt betonba egy-egy búzaszem, beledermedtünk

a dolgok nehezébe. 

Aki Istennel megbeszélte, és becsületbeli jussa,

az innen és odaát ugyanazt látja: 

a vég meg a kezdet megszámlálhatatlan ténye

tekereg, karolja, fogja egymást, 

túlforrt szenvedéllyel –

össze nem illőn, örökre összeölelkezve.