Soltész Béla: Rizikó

Gergő érkezett utoljára. A többiek már kiterítették a táblát, kiosztották a területkártyákat, kibontották az első söröket és chipseket. Fél tizenegy volt, a második novemberi szombaton, amiről minden feleség és barátnő tudta, hogy minden évben tíztől hatig el kell felejteniük a fiúkat, akik ilyenkor Rizikót játszanak, és nyolc óra leforgása alatt valamelyikük meghódítja a világot.

Sanyóé volt a tábla, a tizenötödik szülinapjára kapta, aztán tíz évvel később, Dani lakásavatója után úgy döntött, hogy itt hagyja. Azóta eltelt tizenegy év, és mindegyik év novemberében Daninál találkoztak.

Tizenöt meg tíz meg tizenegy, az már kiad egy fél életet.

Boti, ahogy szokta, lefotózta a táblát az induló területi leosztással. Kristóf pedig, ahogy szokta, behozta a Jägert a fagyasztóból. Koccintottak, és tizenegy óra után néhány perccel elkezdődött a világháború.

Mint egyetem eleje óta mindig, most is viccesnek találták magázni és szakmai titulusokon szólítani egymást csata közben.

– Doktor úr, megbaszom hat egységgel Mexikóban.

–  Én baszom meg magát, mérnök úr, ötös és hatos.

Boti levett két egységet. A következőre két egyest dobott, az offenzíva elakadt.

Az üresjáratokban mindig megbeszélték, amit a családról és a munkáról feltétlenül meg kellett beszélniük. Boti átment az Ericssonhoz, Sanyónak megszületett a kisfia, Noel. Közben Kristóf megtámadta Danit Olaszországban, de pillanatok alatt elvesztette a csatát.

– Imola jól van? – kérdezte Boti szórakozottan.

–  Elköltözött – mondta Gergő.

Hirtelen csend lett.

– Hogy mi? – szólalt meg végül Dani.

–  Ahogy mondtam. Elköltözött.

–  Mikor?

–  Két hónapja.

Dani, Sanyó és Boti is Kristófra nézett egy pillanatra. Nem szólt egyikük sem. Kristóf a játéktáblát nézte, és akármilyen gondolatok is futhattak át a fején, az arca rezzenéstelen maradt.

Hét éve, amikor Imola elhagyta őt Gergőért, akkor volt az egyetlen év, gimi második osztály óta, hogy elmaradt a novemberi Rizikó.

Gergő betette a Vikings sorozat zenéjét, nordic metal, jól lehetett rá csatázni. Folytatódott a játék, három kocka kettő ellen, Daninak már az elején összejött egy hét egységnyi hadserege, amivel bevonult Angliába. Szisszentek a sörök, két kör Jägert is leküldtek. Aztán megérkezett a pizza: amíg ettek, leállt a világháború. A playlist is véget ért, Boti odaült a laptophoz, pizzaszelettel a kezében, hogy betegyen valamit.

– Csak ne Kispált, kérlek – mondta Gergő. – Idegbajt kapok tőle.

– Hiperkarma?

– Ugyanaz.

Sanyó fingott egyet.

– Mi otthon pukizóversenyt szoktunk tartani – mondta Boti, miközben a YouTube-on pörgette a listát – Olyan édes a kicsi, somolyogva néz, amikor pukizott. Na, ki tud büdösebbet pukizni? Ezt mondom neki mindig.

Berakta a Ganxstától a Keleti oldal, nyugati oldalt. Nyeli a patront, nekem annyi, jól tele vágom, nincsen pardon, minden ribanc így furulyázzon! A furulyázzont már együtt kiabálták mindannyian, mint régen a kocsiban, amikor mentek Efottra.

Dani hét egységgel támadta Norvégiát.

– Mi lenne, ha mindenki megmondaná otthon, hogy milyen pornót néz? – kérdezte elmélázva Sanyó, csak úgy.

Hogy jutott ez eszedbe, kérdezték volna a többiek, de tudták már húsz éve, hogy Sanyónak néha csak úgy eszébe jutnak dolgok.

– Nálunk biztos kibaszná a biztosítékot – mondta Dani. Izlandra is bevonult közben.

– Mert milyet nézel?

– Muszáj megmondani?

– Nem, csak ha akarod.

– Dániát támadom néggyel.

Végül nem mondta meg, Sanyó pedig elfeledkezett róla, mert csörögött a telefonja, épp, amikor Indokínában vesztette el az utolsó védőjét Boti ellen.

– Ne gyertek ide! – ez volt az első dolog, amit mondott, három perc hallgatás után. Boti közben Kristófot támadta Törökországban.

Lehalkították a zenét, hogy ne zavarják Sanyót a telefonálásban, így viszont tisztán hallatszott, ahogy Dóri kiabál.

– Azért szerveztem át a napomat, hogy elmehess a Zsomborék vacsorájára!

– Nem akarok menni, már mondtam! Úgy volt, hogy hatig itt rizikózunk, nagyon jól tudod, hogy ma van a napja! Aztán fél nyolcra hazamentem volna lefektetni a Noelt, hogy te nyolcra elmehess a barátnőiddel. Erről volt szó, vagy nem?

– De én jót akartam, és beszerveztem anyámat, itt ül most a kocsiban, most vagyunk az Örsnél!

Sanyó lerakta a telefont. – Tíz percem van – mondta. – Dani, rád hagyom a birodalmamat. Már ami maradt belőle – nézett végig az elvesztett ázsiai területein.

Miután becsukta maga után az ajtót, Dani kihívta Botit, hogy átbeszéljék, ki merre támadjon az új stratégiai helyzetben. Gergő és Kristóf a szobában maradtak. Nézték a térképet és rágták a chipset.

– Még egy Jägert? – kérdezte Kristóf.

– Oké.

– Egyiptomra nem tartasz igényt, ugye?

– Tudod, hogy nem támadnálak meg sose.

Kristóf nem akart kérdezni, de Gergő megitta a felest, és azt mondta:

– Szóval összecuccolt. Még nem végleges, de két bőröndöt elvitt. Azt mondta, időre van szüksége.

– Nekem is azt mondta annak idején.

Gergő felállt és az ablakhoz lépett. Még nem volt rendesen bevakolva a fal. Elkezdte kaparászni a szigetelést, ami egy kis darabon megrepedt, ahogy hozzáért.

– Jaj, basszameg! – mondta halkan.

Dani és Boti visszajött, folytatódott a játék. Dani visszafoglalta Indonéziát és Kelet-Ausztráliát Gergőtől, Boti bevonult Egyiptomba, és azt a három területet is elfoglalta Kristóftól, amit még Észak-Amerikában birtokolt.

Gergő jött. Szépíthetett volna, ha elfoglalja Kristóf maradék területeit, de mindenki tudta, hogy ezt nem fogja megtenni. Más választása nem volt, mint visszatámadni Indokínába, ahol Dani tíz egységet hagyott, mert pontosan számított erre. Négy maradt a csata végére, de közben Gergő hadserege teljesen megsemmisült.

– Akkor most van vége – mondta Dani. – Sanyó diszkvalifikálva, Kristóf a negyedik, Gergő a harmadik, Boti a második.

– Te meg az első, mint mindig – mondta Boti. – Legalább nem kell végighallgatnunk azt a hisztit, amit három éve.

Dani nem reagált, mert ő is tudta, hogy három éve nem lett volna szabad úgy kiakadnia azon, hogy második lett. Azóta nem nagyon merik megtámadni őt a fináléban, nehogy megsértődjön és a következő évben ne legyen Rizikó.

– Jövő november tizedike? – nézte a naptárat a telefonjában. A többiek bólogattak.

Még megnéztek pár YouTube-videót, aztán pontban hatkor megérkezett Flóra és a kis Dani, aki nagyon sápadt volt, leült az előszoba padlójára és odarókázott.

– Szegénykének nem esett jól a krémes, amivel apád traktálta – mondta Flóra.

– Hát, srácok, egy élmény volt, mint mindig – fordult a cipőjüket húzó barátai felé Dani.

Boti autóval volt, de Rákosszentmihály felé ment, nem tudta elvinni Kristófot. Gergő biciklivel jött, de tolta egy darabon, hogy amíg Kristóf kiér a buszmegállóig, addig együtt mehessenek. A hosszú zuglói utca végén, magas oszlopon egy McDonald’s sárga emblémája világított.

– Emlékszel? – nevetett fel Gergő. – Erre volt régen az a lepra hely, tudod! Ahol a pina noir volt!

– Micsoda?

– Nem emlékszel? Gimi végén, egyetem elején voltunk ott. Filctollal át volt írva a pinot szó vége az árlapon, úgy kértük a csapos lánytól, két pohár pina noirt légy szíves, az meg röhögött és adta a tablettás bort. A végén odamentél hozzá a pult mögé, és megpróbáltad megfogni a csöcsét, de nem hagyta, aztán valami kidobók jöttek oda, és elrohantunk, nem emlékszel?

– Nem.

– Fura.

Kristóf csendben maradt. Elértek a megállóig.

– Beszélgessünk, ha akarod – szólalt meg végül, amikor már látszott a busz az út végén.

– Nem akarom kibeszélni őt – mondta Gergő.

– Nem kell róla. Csak beszélgessünk majd.

– Oké.

Jött a busz, Kristóf felszállt, és az ablakból intett Gergőnek, aki épp a biciklis sisakot szíjazta a fejére, és csak akkor tudott visszaintegetni, amikor a busz már kanyarodott, de Kristóf még épp látta.