Soltész Béla: Ma egyedül pisiltünk

– Szépen megettük a főzeléket – mondta Csilla.

Gergő fáradt volt és bujkált benne valami betegség. Talán meghűlt ebben a szeles időben. Bekapcsolta a vízforralót.

– És ma egyedül pisiltünk – nézett Csilla a gyerekre.

– Tessék? – kérdezte a férfi.

– Ahogy mondom. Egyes-egyedül.

Gergő elmosolyodott. – Gratulálok, kistücsök!

A gyerek az apjára nézett.

– Nagyon ügyesek vagyunk – mondta a nő a gyereknek.

Felforrt a víz. Gergő felvágta a Neocitran tasakját és beleöntötte a port a bögrébe.

– Jó napod volt? – kérdezte Csilla.

– Elfáradtam – kevergette a forró gyógyszert a férfi. – Megint Kecskeméten voltunk. Még két hét, és nyit az áruház. Nemsokára elkezdjük feltölteni áruval.

– Mikor mész legközelebb?

– Csütörtökön. És pénteken jövök.

– Egyedül mész?

A férfi megpróbálta gyorsan lehajtani a gyógyszert, de forró volt és nagyon savanyú. Elfintorodott.

Pont olyan a fintora, mint a gyereké, amikor nem ízlik neki valami, gondolta Csilla.

– Egy kollégámmal.

A nő a könyvet nézte a konyhapulton. Kinyitva hagyta ott, fejjel lefelé fordítva, amikor hallotta, hogy Gergő ajtót nyit. Egy olyan részt szakított félbe a férfi érkezése, ami azt fejtegette, hogy a gyerek arcában a szülei vonásai felismerhetők annak, aki ismeri a szülőket. De aki nem ismeri őket, az nem tudja kikövetkeztetni, milyenek voltak, vagy hogy melyik vonás melyiktől származik.

– Megyek zuhanyozni – mondta Gergő.

Azt is írta a könyv, hogy egy felnőtt, ha gyerekkori képet mutat magáról, azon fel lehet őt ismerni, de egy gyerek arcáról nem lehet megmondani, milyen lesz felnőttként.

A férfi már bement a fürdőszobában, amikor villogni kezdett a telefonja. Le volt halkítva.

„Beszerzés”, ez volt a hívó neve.

Csilla nézte a szót a villogó képernyőn. Este kilenc múlt pár perccel. Nem ez volt az első eset, hogy a „Beszerzés” este vagy hétvégén telefonált.

A fürdőszoba felé fordult. Bent csobogott a víz. Felvehetné a telefont, és azt mondhatná, hogy már késő van, hagyják békén a férjét.

Gergő okos, gondolta Csilla. Kár, hogy már nem arra használja az eszét, amire kéne. Hanem az ilyen trükkökre, mint hogy „Beszerzés” néven menti el ezt a számot.

Elállt a vízcsobogás. A nő bement a nappaliba.

A másik lakásban teljesen sötét volt, csak a telefon képernyője világított. Eszter a fotelban ült. Patrik nem volt otthon, most is épp valami üzleti partnerekkel vacsorázott. Második hete nem töltöttek együtt egyetlen estét sem. A férfi ide ment, oda ment, éjfélkor jött haza, vagy néha éjfél után.

Kétszer pedig Eszter maradt ott Kecskeméten.

Patrik soha nincs jelen, gondolta. Nincs itt, soha nem is volt. Gergő meg mindig ott van, ahol én. Napi nyolc-tíz órán át ott van, az irodában, az autóban, a benzinkútnál, az áruházban.

Lemegyünk, ott vagyunk, visszajövünk.

– Induljunk haza – mondta Gergő délután az áruház előtt a parkolóban, és Eszter egy pillanatra azt képzelte, vagy inkább csak azt akarta képzelni, hogy a „haza” nem két külön lakásra vonatkozik.

A macska kint az előszobában taszigálta az üres műanyag tálkát. Olyan sötét volt a lakásban, hogy amíg pörgette a képeket a Facebookon, a szeme sarkából látta, ahogy az a kevéske fény sárgásabbra vagy zöldesebbre festi a falat.

Annyi képet látott már Csilláról és a gyerekről, hogy bármikor felismerné őket az utcán.

Patrik az abortusz után úgy mondogatta, hogy „ezt kellett tennünk”, meg hogy „helyesen cselekedtünk”, mintha benne is turkáltak volna az orvosok.

– Szeretsz? – kérdezte tőle Eszter a nyaralásból hazafelé jövet az autóban.

– Igen, csak most egy kicsit sok volt belőled – mondta Patrik.

– Hogy érted azt, hogy sok?

– Mintha minden nap rántott húst ennék… Szeretem a rántott húst, de… érted.

Eszter abbahagyta a képek pörgetését, és megint megpróbálta felhívni Gergőt.

Csilla az ablakon át bámulta a sötét kertet. A rózsákat felverte a gaz. Foglalkozni kéne velük.

Velük kéne foglalkozni.

Megint villogott a telefon. Gergő már aludt, tényleg nagyon fáradt lehetett szegény. A fürdőszobából egyenesen a hálószobába ment, még a telefonját is elfelejtette rádugni a töltőre.

Vajon milyen lehet a teste annak a másiknak? – gondolta Csilla. Biztosan feszesebb a melle, mint az enyém. Kurvásan öltözködik egy kicsit. Nem nagyon, de épp annyira, hogy Gergő ne tudjon máshová nézni, mint rá.

Véget ért a villogás.

El fogja vinni, gondolta Csilla. Elviszi, én meg itt maradok a gyerekkel.

Megint a rózsatöveket nézte. Az egyik elfagyott a télen, de nem szedték ki.

Először egyedül leszek, aztán nyilván jön egy férfi.

Milyen lesz a teste? Hasonló kellene, mint Gergőé. A gyerek miatt, hogy ne kelljen egy teljesen másféle testet megszoknia. Ezt is írta valamelyik könyv. Egy mackós, sápadt bőrű szeplőstől vagy egy szikár, vékony férfitól mindig idegenkedne.

Eszternek kis melle volt. Fodros felsőket szeretett hordani, vagy nagy mintásakat. Amikor először maradtak ott éjszakára Kecskeméten, Gergő úgy ért hozzá, ahogy egy nagyobb mellet markolna, de ahol megálltak az ujjai, ott még nem kezdődött el a mell íve. Aztán a suta mozdulatot egy pillanat alatt gyengéd simítássá változtatta.

Eszter ettől az egyetlen másodperctől végképp biztossá vált abban, hogy szereti Gergőt.

Nézte a gyereket a Facebookon. Ha a hétvégéket együtt töltik majd, akkor meg fogja találni a módját, hogy megszeressék egymást.

Az együttlét a fontos. Az idő.

Nem is fogja észrevenni, hogy Patrik mikor és hogyan tűnik el innen. Arra viszont napra pontosan fog emlékezni élete végéig, hogy melyik hónap hányadikán érkezett meg Gergő a cuccaival.

Harmadszor is tárcsázta a számát.

Csilla nézte a villogó telefont. „Beszerzés”.

Felvehetné, és megmondhatná annak a nőnek, hogy takarodj az életünkből, te büdös kurva.

De talán az a nő azt mondaná, hogy ő már nem a ti életetekben van, hanem a miénkben.

Inkább lekapcsolta a lámpát és átment a gyerekszobába.

A gyerek ott állt a szoba közepén, pisis nadrágban.