Holdudvarban
Az első leütések buszok s autódudák emlékével vegyülnek. Kattog a billentyűzet, mint a bicikliváltó. A nap zaja lassan hal el a képernyő előtt, a háttérben a gyerek beszámolója elül, mint a Holdon a hangok. Sötét csendben fehéren világít a kijelzőn nyíló tiszta lap, teret adva a gondolatnak. Szavak kontúrjai veszik át a nélküliség felett a hatalmat - sűrűsödő homályt szívnak magukba a beléjük vesző hangfoszlányokkal. Megmagyarázhatatlan voltából a világom önmagát formálja az írás törvényeivel. Még nem lesz a szöveg kulcsává a megtalált szó, csak árnya a lehetőségnek – egy téridőben. A csend legében a szó vagyok maga: íráskor várost, munkát, álmot váltok, síkból szirt nő fölém, fenyves oldalán lak, alant egy falusi piac. Metaforák sorába lép az iskolacsengő, míg a tanárból kétségek fölött költő ébred. A szó vezet már engem, többé nem én hívom őt. Belakja az utcát is, színez, saját törvényt ír egy távoli téridő-kontinuumban.
A dagerrotípia
Úgy jöttél az ajtón utánam, mint aki tudja, mi várja bent. És most? kérdezted. Te tudod, mondtam, és kulcsra zártál bennünket. Mélyen égtél a húsom rostjaiba akkor, ősképet világítva beléjük. Az emeleten álltunk olyan érzéssel, mint a kilátóban a kaptató után kicsit szédülve – nem tudni, az enyhe magasságtól-e, vagy a vágytól, hogy soha többé ne térjünk vissza a lépcső aljára. Azóta is koptatjuk a képet, hogy az archetípusainkat belülről lássuk.
(Megjelent a Tiszatáj 2021. július-augusztusi számában)
A szerző a szöveg megírása idején a Nemzeti Kulturális Alap alkotói támogatásában részesült.
