Tiszatájonline | 2022. június 3.

Simone de Beauvoir feminizmusának forrásvidéke

MAGYAR MIKLÓS

Simone de Beauvoir a feminizmus legjelentősebb európai úttörője. Az 1949-ben megjelent kétkötetes munkáját, A második nemet „a feminizmus Bibliájaként” tartják számon. A megjelenésekor botrányt kiváltó, a Vatikán által tiltólistára helyezett filozófiai mű a nők felszabadító mozgalmának alapköve.

Beauvoir 1947-ben kezdett el dolgozni A második nemen, amikor visszatért az Egyesült Államokból. Amerikai írószerelméhez, Nelson Algrenhez írt leveleiből tudjuk, hogy nagylélegzetű filozófiai művének gondolata fokozatosan alakult ki benne azután, hogy befejezte az 1948-ban megjelent Amerikai útinaplót. 1948. december 21-én kelt levelében így magyarázza meg könyvének címét: „A könyvem címe A második nem lesz. Franciául jól hangzik. Méghozzá azért, mert a homokosokat a harmadik nemnek hívják, de soha nem említik meg, hogy a nők másodikként következnek a sorban, és nem egyenlők a férfiakkal. Mégis mindig beleértendő.”

Ahhoz, hogy megértsük az 1908-ban született író-filozófus feminista nézeteinek kialakulását, egészen gyermekkoráig kell visszamennünk. Az utóbbi évtizedekben könyvtárnyi tanulmány foglalkozik a világ minden táján Beauvoir életének és életművének feldolgozásával irodalmi, politikai, szociológiai és feminista megközelítéssel. Ezekhez a kutatásokhoz értékes adalékkal járul hozzá az írónő 1954-ben írt, de csak 2020-ban megjelent Les Inséparables című regénye. (A könyv magyarul már ugyanabban az évben, Elválaszthatatlanok címmel megjelent a Jaffa Kiadónál Bíró Péter fordításában.)

Az Elválaszthatatlanok

Az önéletrajzi regény megírásakor Beauvoir feminista filozófiai gondolatvilága már megérett. Öt évvel azelőtt, 1949-ben jelentette meg A második nemet, 1954-ben pedig − amikor az Elválaszthatatlanokat is megírta − Goncourt-díjat kapott a Mandarinok című regényéért.

Az Elválaszthatatlanokban barátnője, Élisabeth Lacoin tragikus sorsának bemutatása révén Beauvoir megrajzolja kora polgári társadalmának korlátait, amelyek között Zaza képtelen saját életét élni, és ami végső soron halálát is okozza. Ám Beauvoir ugyanebben a társadalomban élt, mégis sikerült megszabadulnia azoktól a kötelékektől, amelyek barátnőjét gúzsba kötötték. Ez az ellentét vonul végig az egész önéletrajzi regényen.

A könyv megjelenését követően a kritikák nagy része hangzatos szalagcímekkel, „leszbikus regényként” harangozták be Beauvoir művét. „Végre kiadták Beauvoir tragikus, leszbikus szerelmi történetét” – olvasható a Nouvelles du monde 2020. október 7-i számában. A Libération címűnapilapban Paul B. Preciado, jó nevű francia filozófus 2020. október 2-án közzétett egy tanulmányt a regényről. Preciado emlékeztet arra, hogy „Beauvoir olvasói ismerik Zaza történetét az Egy jóházból való úrilányból.” Hozzáteszi: „Az egyetlen eltérés, hogy Beauvoir nem szól sem sexuális vágyáról, sem csalódottságáról.” Preciado felteszi a kérdést: „Miért nem akarta Beauvoir kiadni életében ezt a regényt? Félt attól, hogy első leszbikus szerelmének története öt évvel a Második nem megjelenése után csak további kritikák és támadások táptalajául szolgálna? De akkor miért gépelte le gondosan, és miért nem semmisítette meg, ha nem akarta kiadatni?” Preciado expressis verbis leszbikus szerelemnek minősíti Beauvoir rajongását Zaza iránt. Idézi Sylvie Le Bon de Beauvoirt, aki „egy nagy és enigmatikus barátságnak” nevezi a két lány kapcsolatát, és hozzáteszi: „Nem, ez nem barátság, ez egy leszbikus szenvedély volt.”

A sommás vélemény, hogy a regény Beauvoir gyermekkori leszbikus hajlamairól szól, arra vezethető vissza, hogy Jean-Paul Sartre és Simone de Beauvoir egyfajta szexuális forradalmat hajtott végre, amikor megkötötték a híressé vált paktumot, miszerint mindkettőjüknek jogában állt „esetleges” szerelmi kapcsolatokat is létesíteni. És mindketten maximálisan éltek is ezzel a maguk választotta szabadsággal. Sartre-nak esetenként egyszerre hat-nyolc szebbnél szebb lánnyal, asszonnyal volt szexuális viszonya, köztük kiskorúakkal is, Simone de Beauvoir pedig férfiakon kívül lány tanítványait is szívesen látta ágyában. Sartre és Beauvoir közös szeretője, Bianca Bienenfeld így emlékezik meg az ikonikus író-filozófus pár szerelmi praktikáiról: „Rájöttem, hogy Simone de Beauvoir lányosztályokból új húst szerzett meg, amit megízlelt, mielőtt tovább adta vagy durvábban szólva átpasszolta volna Sartre-nak.”

Ugyanakkor az Elválaszthatatlanokat Beauvoir Zaza iránt érzett leszbikus vonzalmáról szóló regényként értelmezni azt jelenti, hogy a kritikus elmegy a mű mellett. Mert a könyv lényege egészen más.

Az Elválaszthatatlanok bevezetőjében Sylvie Le Bon de Beauvoir, Simone de Beauvoir nevelt lánya megemlíti, hogy Beauvoir négy alkalommal próbál emléket állítani Zazának. A hit hatalma című kiadatlan kötetben, a Goncourt-díjas regény, a Mandarinok egyik kihúzott részében, az 1954-ben írt, de csak 2020-ban kiadott Elválaszthatatlanok című regényében és 1958-ban, az Egy jóházból való úrilány című önéletrajzi regényében.

Ez utóbbiban Zaza központi szerepet tölt be, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy a négy rész mindegyikének vége Zazáról szól. Beauvoir Elisabeth Mabille-nak nevezi Zazát: „Azon a napon, amikor beléptem a negyedik-első osztályba – tízéves lettem −, a mellettem lévő padon új kislány ült: rövidre vágott hajú, kis fekete lány. A kisasszonyra várva meg tanítás után csevegtünk. Elisabeth Mabille-nak hívták, egyidős velem.” Az iskolában a tanárok csakhamar „a két elválaszthatatlan”-nak nevezte őket. (Innen a későbbi regény címe: Elválaszthatatlanok.) Az Egy jóházból való úrilányban Beauvoir először mint legjobb barátjáról beszél Zazáról: „Eleinte nem volt világos előttem, milyen helyet foglalt el ez a barátág életemben; (…) Zaza a legjobb barátnőm: ehhez nem kellett semmit hozzátenni.” A könyv első részének végén Beauvoir bevallja, hogy Zaza mély érzelmeket váltott ki belőle: „villámcsapásként ért a felismerés: „Nem tudok nélküle élni.” (…) Zazától nem követeltem ugyanilyen végletes érzelmeket: beértem azzal, ha én lehetek legkedvesebb társnője. Iránta érzett csodálatom nem csökkentette saját értékemet a magam szemében. A szeretet nem irigység. El sem tudtam képzelni jobb állapotot, mint hogy én vagyok én, és szeretem Zazát.” A könyv végén Beauvoir beszámol arról, hogy Zaza szülei megakadályozták lányukat abban, hogy férjhez menjen szerelméhez, a filozófus Merleau-Pontyhoz, akit Beauvoir Jean Pradelle néven említ. A katolikus szülők a filozófiai tanulmányokat a hitre nézve veszélyesnek tartották. Ugyanakkor Pradelle saját anyja számára nem akar csalódást okozni, mivel az ragaszkodott fia közelségéhez. Ráadásul Zaza szülei titokban kutakodnak lányuk szerelmének múltjában, és kiderítik, hogy az törvénytelen gyerek. Erről a fiú maga sem tudott. A szülők megzsarolják azzal, hogy amennyiben nem tesz le szándékáról, hogy feleségül veszi Zazát, világgá kürtölik szégyenét. Később Zaza szülei, látva lányuk eltökéltségét beletörődtek a házasság gondolatába. Könyvében Beauvoir nem említi, de köztudott, hogy Merleau-Ponty 1929. november 9-én vett Zazának egy eljegyzési gyűrűt. Ám két nappal később anyja iránti skrupulusai miatt, nem ismerve Zaza lelkiállapotát, egy táviratban kérte a lányt, hogy halasszák el eljegyzésük hivatalos bejelentését. Beauvoir hosszasan idézi Zaza panaszkodó leveleit, amik mélyen elszomorítják. Beauvoir Pradelle-től tudja meg, hogy Zaza elment szüleihez, és találkozott Madame Pradelle-el. »Mondja asszonyom, gyűlöl engem? – kérdezte Zaza. A másik tiltakozott. Hát akkor miért nem akarja, hogy összeházasodjunk?” Amikor Jean hazaért, Zaza már lázas volt. A férfi hazakísérte: „Taxiba ültek, s míg a rue de Berri felé gurultak, Zaza szemrehányóan kérdezte: „Nem akar megcsókolni? Miért nem csókolt meg még soha? Megcsókolta.” Zaza ezután nem gyógyult meg. A Saint-Cloud-i klinikán „hegedűjét, Simone-t és a pezsgőt” követelte. A regényt Beauvoir ezekkel a szavakkal fejezi be: „Az orvosok agyhártyagyulladásról, agyvelőgyulladásról beszéltek, nem tudtak semmi bizonyosat. Ragályos betegség, esetleg baleset? Vagy túlzott kimerültség és lelki gyötrelmek áldozata lett Zaza? Álmomban gyakran megjelent, sárgán, rózsaszín kis kalapban, s szemrehányóan nézett rám. Sokáig harcoltunk együtt a ránk leselkedő sors szennye ellen, s én sokáig úgy véltem: az ő halála árán vásároltam meg szabadságomat.” Ez az utolsó mondat valójában az Elválaszthatatlanok elolvasása során nyer értelmet.

Az Elválaszthatatlanokban a gyermek Beauvoir és Zaza megismerkedése ugyanúgy zajlik, mint ahogyan azt az Egy jóházból való úrilányban megismerjük. Zaza (az Elválaszthatatlanokban Andrée) rendkívül ellentmondásos egyéniség volt. A szokványostól eltérő, magabiztos gyerek a rajongásig szerette édesanyját, mindenben engedelmeskedett neki, ugyanakkor rendszeresen fellázadt, amikor valamit igazságtalannak érzett vagy korlátozta szabadságát: „Bizonyos dolgokkal kapcsolatban időnként meglehetősen felforgató véleményt fogalmazott meg, de ezt a kisasszonyok az iskolában – az életkorára való tekintettel – elnézték neki.” Egy alkalommal, hogy ne kelljen részt vennie egy számára unalmasnak ígérkező kiránduláson, megsebezte magát egy baltával: „A legutóbb Haubardinban szerveztünk egy nagy baszkföldi kirándulást a barátokkal, én viszont éppen akkoriban annyira egyedül szerettem volna lenni, annyira képtelennek éreztem magam az efféle szórakozásra, hogy inkább rácsaptam a fejszével a lábamra. Nyolc napon át hevertem a nyugágyban, és hallgattam a sok sajnálkozást, a hebrencsségemre és az ügyetlenségemre vonatkozó megjegyzéseket, de legalább egy kicsit magam lehettem, és nem kellett beszélgetnem, jól éreztem magam.

Zaza tragikus sorsának első előjele az, amikor anyja eltiltja szerelmétől, Bernard-tól. Az asszony lányának barátnőjét, Simone de Beauvoirt (a regényben Sylvie) próbálja rávenni arra, hogy „bírja jobb belátásra” Zazát: „Gallard-né felém fordult. Nyilván tudja, hogy Andrée a balesete után itt maradt egy évre Béthary-ban, gyakorlatilag ágyhoz kötve. Bernard naponta átjárt hozzá játszani, (…) Aztán nyaranta találkoztak, együtt lovagoltak. (…) Tudja, Sylvie, szóba sem jöhet, hogy Andrée és Bernard egy nap összeházasodjon; Bernard apja legalább annyira ellenzi ezt az ötletet, mint mi…Egyszóval megtiltottam Andrée-nak, hogy találkozzon vele.” Sylvie ez után döbben rá, hogy barátnője mennyire a családi megkötöttségek rabja: „Korábban gyakran irigyeltem Andrée kötetlen életét, de hirtelen úgy éreztem, hogy sokkal kevésbé szabad, mint én. Ott volt mögötte, körülötte ez az egész múlt, ez a nagy ház, a népes család…Börtönben élt tulajdonképpen, hét lakat alatt.”

Simone és Zaza

A két lány beszélgetése során kiderül, mi Andrée szüleinek a kifogása Bernard ellen: „Bernard szülei sokkal gazdagabbak, mint mi, de nem a mi köreinkből valók. Azt beszélik, hogy odaát, Rióban furcsa, nagyon kusza, zavaros életet éltek – mondta Andrée szigorú arccal, majd szinte súgva hozzátette −, Bernard anyja pedig zsidó.” Az Elválaszthatatlanok második fejezete azzal kezdődik, hogy Andrée édesanyja végül beleegyezik, hogy lánya beíratkozzon a Sorbonne-ra, ahol bölcsészetet tanul, míg Sylvie a filozófiát választja. Megismerkednek Pascallal (a valóságban a filozófus Maurice Merleau Ponty, aki az Egy jóházból való úrilányban Pradelle néven szerepel), és Andrée beleszeret. Sylivie emlékszik még arra, hogy Andrée anyja eltiltotta lányát Bernard-tól. De arra gondol, hogy öt év elteltével nem ismétlődhet meg ugyanaz: „Nem is lehetne ugyanaz a történet; hiszen Andrée nem gyerek már, én pedig éreztem, tudtam, hogy gyógyíthatatlanul szerelmes Pascalba. Azzal nyugtattam magam, hogy az anyja nem igazán tudna mit felhozni a házasságuk ellen, hiszen Pascal összességében tökéletesen beleillett a „minden szempontból megfelelő fiatalember” kategóriájába.” Azután Andrée felvilágosítja Sylvie-t, hogy hiába felelne meg Pascal a szülők elvárásának is, az „ő köreikben egy szerelmi házasság mindig gyanús”. Végül Andrée édesanyja beleegyezik az esküvőbe, azzal a feltétellel, hogy hivatalosan is eljegyzik egymást, különben elküldi Angliába, „hogy ne lehessen közöttük semmiféle kapcsolat”. Újabb bizonyítéka a bigott, zsarnok anya akaratérvényesítő magatartásának. Ekkor Pascal családja lép közbe. Az apa nem egyezik bele, hogy fia „ilyen fiatalon eljegyezzen valakit, az után a rengeteg áldozat után, amit Pascalért hozott; Blondel úrnak joga volt elvárni, hogy fia testestül-lelkestül a záróvizsgájára készüljön, egy szerelmi ügyet felesleges időpocséklásnak tartana.” Ezután Sylvie hosszú, megrázó beszélgetéseket folytat Pascallal, aki kifejti neki, hogy két év múlva szeretné feleségül venni Andrée-t: „Ó, akkor persze nem lett volna semmi gond, ha Gallard-né nem hozza szóba az eljegyzést; Pascal nyugodtan találkozgatott volna Andrée-val két éven át, megbizonyosodhatott volna a szerelmük komolyságáról, és megszokhatta volna a gondolatot, hogy felnőtt férfi lett belőle.”

Sylvie Pascaltól tudja meg Andrée-Zaza történtének megrázó záróepizódját. Andrée elmegy Pascal apjához (az Egy jóházból való úrilányban az anyával találkozik), akinek elmondja, győzködte magát, hogy el kell utaznia, de rájött, hogy képtelen lenne rá, ezért jött el Blondel úrhoz és kérte, könyörüljön meg rajta, és egyezzen bele házasságába Pascallal. A továbbiakban az írónő csaknem ugyanazokkal a szavakkal, mint az Egy jóházból való úrilányban leírja Zaza utolsó napjait.

Egy Simone de Beaauvoire-ról szóló életrajzi könyvben Éliane Lacarme idézi Zaza öccse, Vincent Lacoin szavait, aki 1999 januárjában mondta a szerzőnek: „Simone ejtette Zazát Sartre miatt”. Valóban, Zaza betegsége idején Beauvoir minden idejét új szerelmével, Jean-Paul Sartre-ral töltötte. 1929. november 4-én Zaza kétségbeesetten reklamálta Simon jelenlétét, akit „az örökre eltűntnek” nevezett. Éliane Lacarme feltételezi, hogy emiatt Beauvoir lelkifurdalást érzett: „Beauvoir vétkesnek érezte magát barátnőjével szemben. Megírva Zaza történetét, megszabadul a bűntudattól.”

Beauvoir valóban Zaza „halála árán vásárolta meg szabadságát.” Barátnőjének tragikus sorsa nagyban hozzájárult ahhoz, hogy írásaiban a feminizmus élharcosaként – elsősorban A második nemben – feltárja a nők helyzetét és harcoljon egyenjogúságukért.