Olyan nincs, hogy mese nincs
Előfordult már veled, hogy egész nap fájt a szíved? Megmagyarázhatatlan szomorúság dögönyözött reggel, míg kitámolyogtál a napra, hogy beszívd a késő nyár illatát. A szomszéd háromszínű macskája ijedten rohant keresztül az udvaron, nyomában a rémület halványkék felhője gomolygott. Álltál a fügefa alatt, és sírtál. Komolytalannak, üresnek, semmirevalónak érezted magad. Kapaszkodtál a régi nyarak pókjai szőtte hálóba, de nem tudtál meg a múltadról többet. Magadról sem. Akárhogy töprengtél. Feladnál mindent, de a mesét nem lehet abbahagyni. Folytatni kell. Fájó szívvel is.
Nem lesz ez rendes mese, de sebaj. Azt már mindenki tudja, mi történt a legkisebb királyfival, a csillagszemű juhásszal meg az okos lánnyal. Ebben a mesében nem teljesítenek három kívánságot, nem hadakozik senki a hétfejű sárkánnyal, és még Kapanyányimonyók sem rosszalkodik, sőt, egyenest jó cselekedetekkel kápráztatja majd el a kukoricaföldön feketéllő varjakat, amiket nem lehet zengő cinnel tovaűzni. Ha ugyan eljutok odáig a mesélésben, mert ki tudja, lehet, elnyom az álom.
Minden a padláslépcsőn kezdődött. Oda menekültem a láthatatlan emberrel meg Mekcsey hadnaggyal, ha úgy éreztem, semmi nem jó, és olvastam. Hallgattam, hogy csattog a rozsdafarkú. Vagy a hangyák mozgását tanulmányoztam. Vagy az égen lakó felhőket, folyton mocorogtak, sosem tudtam megunni, hol szürkén, hol fehéren fodrozódtak. Történeteket találtam ki, melyik darál épp kávét, söpri a hóra kiömlött búzaszemeket, rakosgatja egymásra a kártyalapokat, de folyton és folyvást összedől a kártyavár. Ismerős eseményeket láttam az égen, s ha nagyon bátor lettem volna, tán még a napba is belenézek, de annyira messzire sosem merészkedtem. Hunyorogva ugyan kipróbáltam, tudnék-e farkasszemet nézni a nagy sárgával, de mindig ő nyert, én meg nem erőltettem.
Egy nap eljutottam a nagyvárosba. Sokkal nagyobb volt, mint az, ahol nyaranta meg a téli szünetben több napot töltöttem. A vasmű ugyan sosem tetszett, és ha a város felé fújt a szél, irtó büdös szökött be az erkélyablakon a szobába, merthogy a lakás az ötödik emeleten volt. Sosem féltem lenézni az utcára. Aprócska emberhangyák mentek, jöttek, a közeli víztorony kalapját szinte elérhettem volna. Úgy hívtam, Gomba Gábor. A nagyváros jobban tetszett. Ott is folyt egy hatalmas folyó, víztornyokat is lehetett látni. Ott minden az irodalom körül forgott. De a legjobbnak azt éreztem, hogy bár kicsi vagyok, mégis a nagyokkal lehetek, és egyáltalán nem éreztem magam butábbnak náluk. Szerettem olvasni, érdekelt a történelem, már akkor, hétévesen túl voltam az Egri csillagokon, lehet, nem értettem mindent, például a dejszen szó kifogott rajtam, de megmaradt a fejemben sok minden. Már akkor dicsérték a memóriámat. Hogy kik, arra nem emlékszem, de tudom, hogy sok mindent megjegyeztem, mert még most is emlékszem, hogy akkor például fehér színű frottír pizsamám volt, ami nyáron, este kiválóan megvédett a szúnyogoktól. Mert a folyóparton lévő táborban rengeteg vérszívó gyülekezett, és fittyet hányt a tábortűzre meg a téglákat miszlikbe kaszaboló, karatebemutatót tartó emberekre.
A kockás sapkám is megvédett mindentől. Ha a fejembe nyomtam, enyém lett a világ. Ha a közepe nem is, de a vége mindenképp. És hát a világ végén sokkal izgalmasabb teremtmények járnak-kelnek, mint a közepén. Aki magát a világ közepének képzeli, azt magamban talán kinevettem, de lehet, hogy inkább szánakoztam rajta, hiszen nem tudhatta szegény, milyen sok előnnyel jár, ha valaki szeret és tud egyedül lenni. Nem mondom, olykor szívesen fociztam volna a többiekkel, de egyszer csak nem mehettem, és megszoktam azt is. Bíztam abban, ami a kockás sapkám alatt lapult, az okos fejemben, és büszkén tekintettem az összevissza cikázó, balra, jobbra, föl meg le ugrándozó gondolataimra. Bármit elképzeltem, bármit kitaláltam, vagy leírtam, vagy nem, olykor csak becsuktam a szemem, és láttam, amint a végtelen óceánon hajózok, megküzdve a kalózokkal, kincset keresve, találva, megmentve a rabságban szenvedőket. A drágakövek nem érdekeltek, a térképek igen. Az út meg a felfedezés éltetett. És elhittem, hogy majd lesz egyszer valaki, akivel mindezt megoszthatom. Aki majd elhiszi, s nem csak elhiszi, ő maga is látja, hogy az égen tényleg háromemeletes vaníliafagyit árulnak, és a holdban igenis aranyos és bátor nyúl lakik, aki szereti a meséket.
A kockás sapkám megsérült. Felfeslett a varrás – mint a törvény szövedéke. Egyszer azonban csoda történt, és eljött a nap, amikor találkoztam azzal, akiről sokféle álmot láttam sok-sok év alatt. Az a találkozás mindent megváltoztatott. Most úgy érzem, mintha megint lenne értelme élni, mintha lenne értelme mindennek. Úgy érzem, mintha megint rajtam lenne a kockás sapka.
Gajdó Ágnes
