Sorompó, ha átlépem, megnyílik a táj, tele sebekkel. Próbálom kitölteni, hátha hazát találnak üregeiben a cseppek, hátha végérvényesen elfoglalhatom. Nehezen akar felemelkedni, de amint megtörténik, elindul a harc. Már nem a hely birtokbavételéért, megtartása miatt, sokkal nehezebb. Valójában most érünk be mind, kapunk egy szigetet, és újabb tartományokat akarunk. Megelégszem a sajátommal, ha ígéri, hűséges marad, ígéri, egyedül engem szolgál, persze a föld nem esküdhet nekem, göcsörtjeivel mégis idomul. Másoktól tudom meg, miben vagyok jó, barátaim a felhők és a szél, igyekszem őket magamhoz szorítani, átlényegülni, velük egyneművé válni, igyekszem nekik megfeleltetni magam. Valójában most érünk be mind, keressük, ami megszilárdíthatná bennünk az otthonosságérzetet. Megelégszem jussommal, elcsendesítem háborgó tagjaimat, csontjaim magam képére formálom, nem akarok sírokat rabolni, frigyládákat fosztogatni a tökéletes alakért, valami ferdére, torzra, mégis biztosra van szükségem. A lapok számítanak csak, mint régi főtereken a térkövek, sétapálcaként szolgálnak a betűk, és én botladozom, próbálok minél egyenesebben járni. Van, hogy kanyargok szabálytalanul, máskor minden lépésem maga a stabilitás. A kereszteződések rendre nehezítik dolgom, de az útirányban megingathatatlan vagyok. Miénk lesz a föld, hiszen most beérünk mind, mélyítenünk kell a kitaposott ösvényt, mellékutakat nyitni, vagy elfelejteni és újat kezdeni. Meg fogom tartani saját szigetem, nem léphet rá más, alapozza le, aki akarja, marja tisztára sóderrel, fedje el betonnal vagy sittel, én a kövek közé minden hazatérés után növényeket ültetek majd, hadd nőjenek.
