Tiszatájonline | 2012. május 22.

Rúgjatok be, szakadatlanul

A nő piros dzsekiben áll, velem szemben a szemközti megállóban. Lapos cipőben van, ami nagyon is jól áll neki, mert magas. Nem kiabálok át a másik oldalra, pedig akarnék, de olyan hülyén venné ki magát, gondolom. Rám néz és én integetek neki […]

Rúgjatok be, szakadatlanul.
[…]
Hogy ne legyetek marcangolt rabszolgái az Időnek, rúgjatok be; rúgjatok be, szüntelenül!
Borral, költészettel vagy erénnyel, ahogy tetszik. 

(Charles Baudelaire: Ennivrez-vous. Ford.: Szabó Lőrinc)

A nő piros dzsekiben áll, velem szemben a szemközti megállóban. Lapos cipőben van, ami nagyon is jól áll neki, mert magas. Nem kiabálok át a másik oldalra, pedig akarnék, de olyan hülyén venné ki magát, gondolom. Rám néz és én integetek neki. Olyan, mintha semmivel sem lenne öregebb, csak fáradtabbnak tűnik. Ez a nő lett abból a lányból, aki a főiskolán velem részegedett le a füstös pincékben. Kórusban üvöltöttük az éjszakába, hogy „Fáradtnak tűnsz, mintha nem a régi volnál…”, mert ez egy sláger volt, akkor, és ez volt a himnuszunk. Persze mást is üvöltöttünk kórusban, bármit tudtunk üvölteni. Üvöltve röhögni is tudtunk. Annyi részegség hogy fért azokba az évekbe? És ennyi józanság a mostaniakba. Úgy látszik, az évek alatt, amik ráfestődnek az arcunkra csak józanodunk, mintha a világ összes fröccse nem lehetne elég arra, hogy kábulatban tartson minket. Elengedem az első buszt, mert ennek nincs olyan ajtaja, ahol felférne a kocsi. Senki sem gondolt arra azok közül, akik tervezték a buszok nagyobb részét, hogy babakocsival járó nők is utaznának buszon. Egyébként a kocsiban a gyerek ordít. Ha találok helyet, leülök és kiveszem az ölembe. Mindenki azt mondja, ki kell bírnia, had ordítson, csak valahogy én szeretek nyugodtan utazni, ettől az üvöltéstől kikészülök. Persze kocsi nélkül sem volt sokkal könnyebb, míg a gyerek a hasamban volt, a terhet cipelni. Amikor már nagy volt a testem. Tulajdonképpen soha semmi sem szól arról, hogy könnyű legyen, csak tudnám honnan ez az ostoba elvárás, ki rakta a fejembe. Lehet az is, hogy ezt még gyerekként gondoltam a világról, és amikor szembesültem azzal, hogy ez tévhit, elfelejtettem megváltoztatni magát a hitemet. Pedig mindig mindent változtatni kell, mert ha nem változik, akkor elkezd rohadni az a dolog, mintha csak a rohadásból tudna új élet jönni létre. Akárcsak a falu, ahol felnőttem. Ahol azelőtt a sárgabarackfa állt, most csak kutyaszar van. Kellenek a kutyák, a betörők ellen. Nem mintha nekem az lett volna az idill, az a barackfás udvar. Soha nem volt az. Nekem a város az, a koszos házaival meg a múzeum oszlopaival meg a kávé illatával, amikor elmegyek a kávéházaik előtt. Aztán lehet, a város is elrohad majd valamikor.

A nő piros dzsekiben felül a másik buszra, mert hiába lakok vele egy vonalon, a másik irányba kell menni. Még az is csoda, hogy egy vonalon lakunk, egy levegőbe írt egyenes vonalon, ami keresztez vagy száz utcát, ha nem többet. Kivágtuk és a közös naplónkba ragasztottuk az újsághírt, ami hírül adta, hogy B. Virág balesetet szenvedett S., azaz Santana angolai állampolgár autójával. Persze nem lett semmi baja, a részegségtől ájult el, nem a balesettől. Nem is mentek neki semminek, csak betévedtek a fák közé. Az abszurdum mindennél szórakoztatóbb volt nekünk. Most meg buszozik haza a két gyerekkel. Nem mintha ebben valami pláne lenne, csak ahogy összehasonlítom a kettő embert, akik ugye egy ember.

Csak ne kellene felemelni a kocsit, ettől fáj a térdem. Tíz kiló kocsi meg a gyerek az hét meg a bevásárlás legalább öt, én negyvenöt vagyok, azaz a testsúlyom felét emelgetem minden hülye lépcsőn. Ettől erősödik a karom és lelapul a fenekem. Valójában nem is emelem, hanem viszem, mert nem építenek lépcső nélküli feljárót sem a metrókhoz, se sehova. Anyuka szépen kussoljon otthon, meg az is, akinek nem működik a lába és székben van, mert akadályoznák a sürgést meg a forgást az egyébként működő lábúak és testsúlyukat pluszban nem cipelők számára. Akkor minden lelassulna, és a világ, ha lelassul, netán megáll. Ez lehet mögötte, félnek ők is, akik építették a várost, hogy ha nem rohan a város, elrohad.

Amikor a gyerek még a hasamban volt, a nő meg én meg a gyerekei elmentünk a Múzeumkertbe. Ha megint lombosak lesznek a fák, megmutatom a gyereknek, amit akkor láttunk, azon a májusi napon. Tűzött a nap, és meleg, de erős szél fújt. Az egyik fának apró, aranyérmeszerű magjai vagy virágai voltak, és ezek az érmék százával hullottak lefelé és a fű is tele volt velük, de a többi fa is, és akkor jött a szél és vitte őket. A rigók meg aprókat ugráltak benne. Olyan volt mintha arany pelyhek estek volna. Aztán megállított minket egy nénike, hogy menjünk tiltakozni a Józsefvárosi újsághoz, a kerületi újsághoz, mert a fákat ki fogják vágni és lesz mélygarázs. Ez lett belőle, megint a józanság, ilyen gyorsan arra az aranyérmés részegségre. Senki sem szereti a részegeket ebben a városban.

„Te jó helyen laksz – mondta a piros dzsekis nekem a buszmegálló felé az úton – mert az utcádban, abban a sok kávézóban meg bárban mind férfiak ülnek. Legalább látni, hogy vannak” – mondta nekem, mintha teszem azt meg is hívnának engem kávéra a gyerekemmel. „Mindenki meglepődik, amikor kiderül, hogy egyedül vagy egy csecsemővel. De senki sem furcsállja, hogy én egyedül nevelem a két nagyobbat.” Semmi sem úgy lett, ahogy álmodtuk vagy inkább álmodoztunk róla. Van, hogy észre sem veszem, hogy fel sem tűnik. Nekem. Amikor már alig bírtam vinni a hasamat, mindig jó korán elindultam az orvoshoz a vizsgálatra, mert dupla annyi idő alatt értem oda mindenhova. Aznap a metrón nem állt senki fel, ezért a nő mellettem rászólt egy fiúra, hogy adja át nekem a helyet. A fiúk nem tudják, miért akarnak leülni a nagy hasú nők, és lehet, hogy igazuk is van. Talán a nagyanyáim még nem akartak leülni, ők mentek, még akkor is, ha óriás hasuk volt. Kisebb birka nagyságú, elől kinövő testrész. Én magam azért szerettem leülni, mert a súly, ami húzta le testemet, a szeméremajkaimat nyomta olyannyira, hogy olykor azt éreztem, kiszakad rajta minden. A metróból kilépve nagyon lassan haladtam, mert ami rátevődött az eredeti testemre az lelassított. Inkább megvártam, míg a tömeg elrohan mellettem. Hova a francba kell rohanni? Azelőtt én hova rohantam? Egyik kezemmel összefogtam a szoknyám alját, a másikkal megragadtam a korlátot és mentem föl a lépcsőkön. Lajhár-bálna vagyok. Nem minden hozzám hasonlóan nagytestű járt így, voltak sportosabbak is. Persze voltak, akik még menni se tudtak, tehát én a középmezőnyben foglaltam helyet. Balra kellett fordulni a kürtős kalácsosnál. Beszívtam az illatát a kalácsnak, majd tovább haladtam a lógós pamutot áruló boltnál és újabb lépcsőket másztam meg, hogy kijussak a térre, ahol a kórház van. Minden egyes lépésre koncentrálnom kellett és figyelni a mozdulatokra, hogy ne okozzanak fájdalmat. Nincs annyi kérdés, fel és le kell menni, elkerülni ütődést, esést. Sem futni, sem ugrani, sem hirtelen mozdulatot tenni nem tudok. A kórház bejáratánál átmentem a szűk kapun, ami a kórház kertjébe vezetett. Ott a kerten keresztülvágtam, hogy a kacsás szökőkutat megbámulhassam, a tavirózsákkal. Ezt is bámulhatom akár hosszan is, nem furcsállja senki. Mintha a terhes nők teljes joggal tehetnének bármit. A kikövezett ösvényen újra balra fordultam és a koszos szürke, C betűvel jelzett épületnél a kapuhoz araszoltam. Beérve világosszürke vaskos fém liftajtó volt, mintha katonai hadiszállásról mintázták volna, vagy bunker bejárata lenne. A lépcsőn indultam el. Mielőtt elértem a célt, a második emeletet, megpihentem az utolsó lépcsőfokokon, mert elfogyott a levegőm.

– Adjon pár percet, mindjárt végzek! – mondta a fiatal doktor, miközben elém sietett, és karonfogva felkísért az utolsó lépcsőkön. Sosem csinált velem doktor ilyet. Milyen jó. Hogy karon fog egy férfi. Mennyi idő lesz megint, mire újra karon fog egy férfi? Addigra biztosan nagy lesz a fiam. Na persze kit lehet hibáztatni. Most majd szépen kivárok. Persze akkor is hiányzik. Leültem a váróba a többi beteg mellé és vártam, hogy megjelenjen a fiatal doktor. Amikor behívott a rendelőbe, jól megnéztem. Egy gyerek szeme ült mélyen a tojásformájú fején. A haja világos, a szőke és barna átmenete, a teste pedig hosszú, hórihorgas. Sem szakáll, sem nagy orr nem volt az arcán. Magázott. Beírta a gépbe, amit be kellett jegyeznie, míg kérdezgetett. Aztán kezembe nyomott egy fiolát:

– A mintát küldje be a férjével, ne mászkáljon.

– Megoldom, persze – motyogtam neki.

– Rendben akkor? A férje be tudja hozni? – erősködött, és mivel erősködött, kiböktem, hogy nincs férjem. Félig nevetve mondtam.

– Nincs vagy külföldön van?

Ha el akartam volna magyarázni, akkor azt kellett volna mondani, az, aki nincs, az külföldön van. A nincs és a van paradoxonját figyelembe véve ennyit válaszoltam:

– Nem, nincs.

– És ki vigyáz magára?

Ki vigyáz. És mégis milyen formában, azaz van-e értelme a kérdésnek. Sosem értettem, miért is kell rám vigyázni, elvégre sem csecsemő, sem kiskutya nem vagyok. Arra jutottam, a megfelelő válasz olyasmi, hogy a családom. A Szilveszter nevű doktor nagyon kedves volt, ezért a megfelelő választ kapta. Na és biztosan gondolt valamit a kérdéséhez, például hogy ennek a nőnek miért nincs férje, vagy esetleg azt, hogy biztosan nem így akarta, eredetileg. Vannak, akik azt mondják, hogy kell álmodozni ahhoz, hogy az legyen, amit szeretnénk. Ez ilyen elmélet, és én gyerekként túl sokat is álmodoztam, jó voltam ebben ugyanis, de bizonyos dolgok nem úgy lettek. Na és volt egy rakás dolog, ami a fejembe be sem fért, mert odáig nem jutottam álmodozásban, mégis megvalósult. Az álmodozás mondjuk ugyanaz, mint a részegség, tele lesz az ember feje kábulattal, izgalommal, valami nem-létező kapcsán. Pontosan így mélázik el egy terhes nő is. Már amikor nem hány vagy más kellemetlenség nincs. És most, amikor a gyerek már nem benn van, hanem kinn, amikor a hormonok nem tombolnak a testemben, egyszerre kijózanodtam. Olyan, mintha amolyan száraz másnaposság ülne rajtam. Hogy a piros dzsekis nő mit álmodott, vagy álmodozott-e, azt nem tudom, de szerintem ugyanaz a baja, hogy nem mélázik el már sosem. Mert van a takarítás, a gyerek akar enni, inni, menni kell a buszon, beszélni sokat arról, mit csinálnak a gyerekek, vinni őket ide-oda és közben a fejébe egyáltalán nem fér be az, hogy, mondjuk, képzeljen el egy férfit, aki egyszer lesz majd vele.

 Azon a napon, amikor a hórihorgas fiatal doktor rákérdezett a férjemre, találkoztam még egy doktorral. Meg is jegyeztem magamban, milyen sok a hórihorgas doktor a diabetes ambulancián. Amikor elindultam lefelé a lépcsőkön, egyszerre, velem szemben, a lépcsőfordulón megjelent az a teljesen ősz, 50–60 körüli, sztetoszkópos ember, fehér köpenye a térdéig ért. Rám nézett és határozott léptekkel odajött hozzám. Én annyira meglepődtem, hogy nem is szóltam, csak kérdőn néztem rá, ahogy így felettem magasodott.

– Első baba? – kérdezte köszönés nélkül.

– Igen, az első.

– Szilveszter az orvosa?

– Szilveszter – ilyen egyszavas mondatokat dobtam neki oda, mert még mindig nem értettem, mit akarhat az ismeretlen doktor, talán összekevert valakivel, milyen kínos.

– Akkor jó kezekben van, ő a gondoskodás maga! – mondta, de nem fejezte be itt, hanem rám nézett és jó hangosan elszavalta:

– Áldott vagy te az asszonyok között és áldott a te méhednek gyümölcse!

Mivel a szavai lassan jutottak az agyamig, kérdően néztem rá. Időbe telt, mire felfogtam, hogy ez nem egy vers volt. Végül annyi futotta, hogy bólintottam, amolyan biccentés inkább. Aztán ő el is tűnt a lengő üvegajtó mögött. Áldott vagy te. Mondta. De jó. Pár órára elhittem, isten bizony. Áldott hasammal lementem a lépcsőn, ki a kórházkapun, áldott lábaim levittek a metróba, ahol rögtön volt is hely, és áldott fejemben az járt, hogy talán pont ez a baj, hogy elfelejtettem, hogy áldott is lehetek akár.

Amikor a busz megáll az Urániánál, akkor nagyon kell rohanni a zebrán, mert összesen 10 másodperc van, utána piros lesz, és tolom teljes sebességgel ezt a kocsit a gyerekkel és közben figyelem a gyerek cipőjét, hogy ne rúgja le, pont a zebrán. Aztán izgulok, hogy ne ordítson hazáig, mert azt nem szeretem. Szerintem, ha hazaértem, akkor megiszom azt a kevéske bort, ami a vendégeknek van eltéve a hűtőben. Nem azért, hogy eltompítsam magam, mint egyik barátnőm mondta, hogy a kisgyerekes anyukák ilyenkor kezdenek inni, hogy tompuljanak, szóval nem azért, hanem azért, mert egy kicsit le akarok részegedni, vagy csak elhinni, hogy akár le is részegedhetnék. Köztudott tény, mert mindenki tudja, hogy a részeget sosem hagyja el a részegek szerencséje.

Budapest, 2012. 05. 09

Tóth Beatrix