Senki nem volt kint, pedig fél kettő is elmúlt, más napokon egykor már fociztak vagy bicikliztek a srácok az utcában. Az egész sor, vagy töltés, ahogyan a faluban hívták, néma és mozdulatlan volt, még a ház előtti nyárfa levelei sem zörögtek. Bandi felállt a padról, hogy visszamenjen és folytassa a Piszkos Fredet vagy kinézzen a kertbe, mikor valami megcsillant a távolban, a töltés elején. Úgy tűnt, az a nap nem kínál egyéb izgalmakat egy városi fiú számára, ezért elindult felfelé az utcán. Néhány lépés után megszűnt a csillogás, aztán újabb pár métert megtéve, egy téglaszínű kavics mellett ismét felvillant a fénypont, mint egy távoli csillag. Mikor odaért, és meglátta, hogy egy üvegcserép miatt vágott át a teljes töltésen, Bandi csalódottan legyintett. Tudta, hogy semmi értékeset nem fog találni, mondjuk egy ezüstpénzt, de néha, pár évente azért lehetne úgy, ahogy a könyvekben vagy a filmekben van, hogy az ember egyszer csak valami különlegesre bukkan. Visszadobta az üveget a földre, és sarkon fordult, ám két lépés után megtorpant. Leguggolt, és a kavicsok közül kiemelt egy rozsdás borotvapengét. Ujjait óvatosan végigfutatta az alig olvasható, kopott Wilkinson feliraton és az ábrán, az egymást keresztező kardokon, végül, még lassabban, az éleken. Visszasétált a házhoz, közben ócska, fekete nadrágjának kopott szövetén próbálgatta a penge élét.
Belépett a kapun, elhessegette a körülötte ugrándozó tacskót, és amíg a ház felé tartott, támadt egy ötlete. Megborotválkozik. Persze a tizenegy éves fiúk arcán nem sok szőr sarjad, de biztosan talál pár kósza szálat az ajka fölött, és ez amúgy is egy veszélyes művelet, amit fiúként, vagyis férfiként előbb-utóbb ki kell tanulnia.
A fürdőszobába nem mehetett, mert az a konyhából nyílt, nagymamája pedig éppen mosogatott, és rákérdezett volna, hogy mit csinál annyi ideig a fürdőszobában. A nappaliban lévő szárnyas tükröt sem használhatja, a nagyi a konyhából odalát. A műhelyben viszont biztosan talál egy zsebtükröt, azt magával vihetné valami félreeső helyre, ahol nem szólnak rá.
Kinyitotta a hátsó kaput, elhaladt a kazánház és a nyári konyha mellett. Dédnagymamája a nyári konyhában mosta a lekvárosüvegeket, Bandi igyekezett feltűnés nélkül elhaladni mellette. Lehet, hogy éppen az a feltűnő, ha szó nélkül megy el előtte, mert máskor bekukkantott hozzá, hogy megnézze, mit csinál. Nem baj, aznap már kétszer is járt nála, délelőtt együtt fosztották a borsót. Szó nélkül bandukolt tovább, elment a garázs előtt és befordult a műhelybe. Tiszta a levegő. Nagyapja a kert túlsó végében dolgozott. Még reggel megegyeztek, hogy délután segít neki meggyet szedni, de addigra végez a borotválkozással. A munkapad alatti felső fiókban talált egy zsebtükröt, amely egy műanyag tokba volt illesztve. A tok túloldalán fenyőerdőt ábrázoló fotó, idegen nyelvű, talán lengyel felirattal. A műhelyben kevés volt a fény, Bandi elindult visszafelé. Dédnagyi megkérdezte, hogy hová viszi azt a tükröt. Csak kinéz a ház elé, felelte Bandi. Unatkozik.
Kiment az utcára. A lába mellett kiszökött a kutya, Bandi visszaparancsolta, aztán bezárta maga mögött a kaput. Az utca elején Robi anyukája éppen akkor fordult ki az udvarról, felült a biciklire és eltekert a másik irányba, a merőlegesen futó főutca felé. Mikor a bicikli eltűnt a sarkon, Bandi leült a padra, belenézett a tükörbe. A szeme most világoskéknek tűnt, kevés zöld árnyalattal, és erre mondják azt, hogy valakinek szürke szeme van, micsoda hülyeség. Az igazi szürke szem az olyan ragyogó lenne, mint a koszos gyémánt, vagy mint a tenger vize délben, egy régi fényképen.
Ujjaival végigsimított az arcán, az álla alatt. Az ajka fölött nagyítóval, de inkább mikroszkóppal kellett volna a szőrszálakat keresni, bár, ha a megfelelő szögben tartotta a fejét és a tükröt, és közben kissé kicsavarodott ültében, akkor láthatóvá vált néhány szál az orra alatt, amelyek nem voltak erősebbek egy kiskacsa pihéinél.
A borotva kevésbé rozsdás élét végighúzta az ajka fölött.
Meg kellett volna mosnia, de a fürdőszoba felé vezető út nem biztonságos.
Istenem, de bolond…
A fürdőszoba tényleg problémás, de az utcai csap itt van a ház előtt, a nyárfától tíz méterre. Odament, egyik kezével lenyomta a kart, a csap felzúgott, aztán előtört belőle a vízsugár. Zoli óvatosan tartotta alá a borotvát, nehogy a nyomás kiszakítsa a kezéből, mert akkor biztosan megvágja magát. Nem félt egy cseppet sem, sőt, büszkén mutogatta volna a sebet a többieknek, de mit mondott volna a nagyszüleinek? Talán azt sem hitték volna el, hogy magának kereste a bajt. Egyből Tamásra vagy Robira gyanakodtak volna. Inkább Robira, Tamást bírták ők is. Elengedte a kart, aztán tépett egy pár levelet a fáról, és megtörölgette a pengét. Leült, a tükröt maga elé tartotta, s a borotvával ismét végigszántott az orra alatt. Megtapogatta a bőrt, puhábbnak vagy selymesebbnek tűnt, mint korábban és furcsa módon, hidegnek.
Nyílt a kapu. Bandi a földre dobta a pengét, és rátaposott, hogy elrejtse. Dédnagymamája megkérdezte, mit csinál. Bandi a kapu felé fordult, és azt felelte, hogy semmit. Várja a többieket. Minek neki az a tükör? Semminek. Unatkozik. Nagyapja tudja, hogy elhozta a műhelyből? Nem szólt neki, felelte Bandi, de nem fogja összetörni, mindjárt visszaviszi. Dédnagyi rövid szünet után azt kérdezte, hogy tán tüzeskedni akar? Dehogy akar, mondta Bandi. Ugyan mit gyújtana meg? Tükörrel? Azt sem tudja, hogy kell, ami persze nem volt igaz, de tényleg esze ágában sem volt tüzeskedni. Még ez a szó is, hogy tüzeskedni… Ők otthon nem mondanak ilyet. Legszívesebben hozzátette volna, hogy nem is rossz ötlet, kösz nagyi, de csöndben maradt, így talán hamarabb magára hagyják. Várta, hogy dédnagyi megjegyezze, hogy aki tüzeskedik, az éjszaka bepisil, de nem jegyezte meg. Bandi az utcát fürkészte, a kapu ismét kinyílt, halkan záródott.
Csoma Feri kerékpározott el az utcában, korhely ember, Bandinak mindig ez jutott róla eszébe, a dédnagyi nevezte őt korhelynek. Feri az utcában lakó Klári néni fia volt, aki gyerekkorában többet járt az iskola mellé, mint bele, nem is vitte semmire, ennyit tudott róla Bandi. Meg hogy korhely. Bandi nem köszönt neki, nem azért, mert nem tanították meg köszönni, hanem mert Feri nem köszönt vissza, illetve néha köszönt, néha nem, többnyire nem, és Bandi már nem érezte kötelességének a köszönést. A kapu hirtelen megrázkódott, ahogy Lupi nekiugrott, hogy megugassa Csoma Ferit. Ő is tudta, kik a korhely emberek.
Aztán ismét csönd, felhők nem voltak az égen, szellő sem járt a falevelek között. Zoli kivette a talpa alól a pengét. Nem fogja még egyszer megmosni. Lehet, hogy dédnagyi is a kút zúgása miatt jött ki. Biztos azt hitte, hogy sikerült meggyújtania valamit, és el akarja oltani a tüzet.
A tükröt úgy tartotta, hogy a nyakát lássa benne. Az álla alatt már sarjadt néhány szőrszál. Hüvelykujjával kitapintotta azt a helyet az állkapcsánál, ahol egy ér lüktetett. Ez az artéria, talán. Ha az ember elvágja, a vér akár húsz méterre is elfröccsen, ezt az unokatestvére mondta. A padtól biztosan elspriccolna Boris néni udvaráig, persze lehet, hogy csak a nyárfa leveleit vérezné össze. A tenyere nyirkos lett kissé, a szíve hevesebben vert, ahogy a pengét a torkához illesztette. Lassan húzta, de a szemével nem tudta követni a mozdulatot, a tükör csak zavarta, bizonytalanná tette, ezért lerakta a padra, másik keze addig is görcsösen tartotta a borotvát a bőrén. A nyakától az álla felé haladt, elkerülve az artériát, végül az álla csúcsáról vette el a pengét. Egy árva kacsapihét sem vágott le.
Talán nem szorította oda eléggé.
Át tudná vágni a bőrt egyáltalán? A nadrágot fel tudta vele hasítani, de akkor erősen szorította a borotvát, meg elég ócska is már az a nadrág. Bal mutatóujja felső percébe nyomta a rozsdás lapot, aztán kissé fokozta a nyomást, de nem sértette fel a bőrt. Lassan nyiszált, semmi. Kissé oldalra billentette, újabb húzás, s a penge végigcsúszott a bőr alatt. Az apró seb végén vércsepp serkent, nem nagyobb, mint a legkisebb borsószem. Bandi lerakta a borotvát, összeszorította a sebet, a vércsepp nagyobbra nőtt. Zsebkendőt keresett, nem volt nála, végül lenyalta a vért az ujjáról.
Van éle, de nem lesz semmi baj, ha egyenesen tartja. Az a lényeg, hogy ne fordítsa el. Csakhogy tükör nélkül nem látja a kezét… Ismét tett egy kísérletet a tükörrel, aztán rövid próbálkozás után visszadobta a padra.
Felemelte a fejét. Izzadt tenyerét a nadrágjába törölte. A borotvát rányomta a nyakára, a bőrt most nagyon vékonynak érezte, alig egy milliméteresnek, annyinak se, vékonyabbnak, mint ami az ujján van. És puhábbnak is. Ráfeszített kissé, aztán még egy picit, a bőrt már teljesen benyomta, szinte az ujjaiban érezte az erek lüktetését, de talán csak a szíve vert hevesebben. Tekintete felfelé irányult, a leveleket végre megmozgatta a szellő, s mikor úgy érezte, hogy a megfelelő szögben tartja a pengét, végighúzta a nyakán.
Ekkor csapódott az ajtó. Bandi teste megfeszült, s eltelt pár másodperc, mire a tagjai ellazultak. Nem a kapu volt, odafordult, igen, a kapuban nem állt senki, a ház ajtaja záródott be. Bandi benézett az udvarra. Nagymamája jött ki a házból és elindult hátra, a kert felé, talán nagyapának akar mondani valamit. Dédnagyit nem látta, biztosan a nyári konyhában van. Szabad a fürdőszoba.
Halkan nyitotta a kaput, s még halkabban tette be. Betenni a kaput, nagyapa szokta így mondani. A tükör a zsebében, a penge ökölbe zárt ujjai között. Lupi nem csapott zajt, az árnyékban hevert a kiskert előtt, épp csak a fejét emelte fel a kattanásra. Bandi végigment a ház mellett, s mikor ráfordult a teraszra, dédnagyi lépett ki az ajtó elé akasztott függöny mögül. Bandi azonnal a háta mögé kapta a kezét. Dédnagyi azt kérdezte, mi van nála. Mit dugdos? Semmit, tényleg. Elhúzta a függönyt, hogy belépjen, ám ekkor dédnagyi megérintette az ökölbe zárt kezet. Bandi elrántotta előle. A nagyi azonnal elengedte, sziszegett, többször is egymás után, pont olyan hangot adott, gondolta Bandi, amilyennel a vágást szokták imitálni játék közben. Vér hullott a terasz mintás köveire, a cseppek széle cakkos volt, mint a bélyegeké. Bandi eltátotta a száját, a lélegzete is elakadt. Dédnagyi épp kezével takarta el a sebet, bement az ajtón, közben mondott valamit, Bandi nem értette, hogy mit. A kert felé nézett, nagyapja éppen elindult vissza a ház felé.
A padlót borító véres pecsét vonzotta a tekintetét. Némán állt egy darabig, s ekkor Lupi ismét a kapunak ugrott, valakit megugatott. Bandi végre sarkon fordult, és szaladni kezdett, ki a kapun, végig az utcán, aztán elkanyarodott, és futott tovább a házak előtti keskeny járdán, a kőrisfák árnyékában, és meg sem állt a templomig. Az utca túloldalán, a templom és a szomszéd porta között egy ösvény vezetett az iskolaudvar felé. Az udvar végében egy betonozott pálya, egyetlen kosárpalánkkal. Bandi elsétált odáig, és leült a fűbe a nyírfa alatt.
Felhők gyülekeztek az égen, lassan és némán az egész udvart beárnyékolták. Bandi a sebet nézegette az ujján, a végében száradó apró vércsepp pont olyan volt, mint a rozsda a kezében tartott pengén.
Nem akarta. Nem tett semmi rosszat, a keze a háta mögött volt. Nem is látta, mit csinál a nagyi. Az igazat fogja mondani. Azt fogja mondani, hogy nem lett volna semmi baj, ha nem akarják elvenni tőle. Ha megbíztak volna benne.
Szél kerekedett, s a hideg esőcseppek végül elűzték Bandit az udvarról. Kisétált a templomig, s ott balra kanyarodott, a töltés felé. A főutca néptelen volt, csak a távolból közeledett egy férfi, kék ingben, szürke nadrágban. Ebből a távolságból nem látszott, de Bandi tudta, hogy a nadrág néhol olajfoltos, és a térde már kikopott, nagyapja mindig ebben a nadrágban dolgozott a ház körül.
