Rossz anya

Anyai megérzésem fulladt kudarcba mindjárt itt anyaságom legelején. Majd a pár hetes csecsemő ordításakor kerített hatalmába a rossz anya mítosza. Csak feküdtem az ágyon, és onnan néztem üvöltő gyermekemet, akinek előtte mindent megadtam, s mégse csitult a sírása. Csak hallgattam kisfiam zokogását és hüppögését, és közben magam emésztő gondolatok szálltak meg, melyben ekképp önvádaskodtam: Milyen anya az ilyen, aki még a saját gyermeke sírását sem képes csitítani, nem érti annak nyelvét, üzenetét?

A kezdeti nehézségek elmúltával azt élem meg, hogy habár ritkulnak a rossz anya érzéseim, de ha előjönnek, akkor sokkal intenzívebbek, mélyre hatolók. Ilyen eset volt például, amikor óvodás korában nem akartam elengedni csoportos buszos kirándulásra a gyermekemet. Anyai aggodalmam, féltésem írta felül a józan ész poétikáját bennem, hiszen ez voltaképpen akárhonnan is nézzük, egy önző tett lett volna tőlem, ám engedve a családi-óvónői nyomásnak, mégis eljutott a gyermekem a kirándulásra, amelyről hazatérve órákig áradozott otthon. Milyen anya az ilyen, tettem föl magamban a visszatérő kérdést, aki ekkora élménytől akarta megfosztani gyermekét?

A rossz anya érzése legfőképp akkor tör felszínre nálam, amikor nem teljesítem gyermekem érzelemzsaroló kéréseit: a „vegyél nekem chips-et, különben nem szeretsz” típusú kijelentések egy olyan fenyegető magatartást közvetítenek felém, amelyből azt érezni: milyen anya az ilyen, aki nem tesz meg mindent a gyermekéért, hiszen nem elégíti ki a vágyait? Józanabb ésszel viszont azt kell, hogy gondoljam: nem attól leszek jó anya, ha mindenre igent mondok, hanem éppen fordítva: nevelő szándékkal utasítom vissza kérését, mert tudnom kell, ez is gyermekem egészséges jellemfejlődéséhez szükségeltetik.

Szintén rossz anyának érezhetik magukat a munkamániás anyák, akiket a környezetük karrierista jelzővel illet. Az éjszakai ügyeletek, a túlórák, a további szakirányú képzéseken való részvételek vagy a diplomagyűjtögetés mind-mind olyan cselekedetek, amelyek bizony bevallatlanul is időigényesek, és ha a gyermekünktől vesszük el ezt az időt, akkor gyakran érezhetünk lelkiismeret-furdalást, de ettől még a rossz anya elképzelés túlzásnak tűnik.

Ha jól belegondolunk, rossz anyának lenni sokkal könnyebb, mint jónak. Azt értem ezalatt, hogy ha a rossz anya vagyok típusú gondolaton kattogunk, akkor ezzel mintegy fel is oldozzuk magunkat az alól, hogy bármit is megpróbáljunk tenni ellene, elvégre úgyis rossz anyák vagyunk, vonjuk le a konzekvenciát. Ugyanakkor, ha a másik aspektusból közelítünk a problémához: jó anyánk lenni felelősség és dicsőség is egyben, mert a jó anya nem menekül önsajnáltatásba, hanem teszi a dolgát, és cselekszik. 

A kérdés, mely szerint: létezik-e rossz anya egyáltalán, a pszichológusok, pszichiáterek részéről nem releváns. Olyan téveszmének, logikai hibának gondolják, amelyben az anya énvédő mechanizmusa tör a felszínre, és amelyben az anya kisebbrendűsége mutatkozik meg, egy, az átlagosnál halványabb énképpel. Bizonyos, súlyosabb esetekben, amikor az anya az önfeladás gondolatáig is eljut, merthogy ő úgysem képes a gyermeknevelésre, sürgős szakmai segítségre lehet szüksége. A családi modell is igen meghatározó, ahol is misztifikálódhat a rossz anya tévhite. Ilyen esetekben jószerivel a környezeti hatások, megerősítő, pozitív életszemléletű jótanácsok könnyen a helyére billenthetik az egyén torzított gondolatait. 

Summa summárum: azt kell gondolnom (mindamellett, hogy nem egyszer fordul meg nekem is a fejemben a rossz anyaság képzete), hogy a rossz anya kategóriája nem létezik. (A gyermekeit elhagyó, vagy azokat terrorizáló szülők szélsőséges esetétől most eltekintek. Legfeljebb a mesékben a gonosz mostoha alakjában artikulálódó személy lehet az.) Nincs létjogosultsága, mert ugyan ki ítélkezhet felettünk, ha nem mi, saját magunk, és ha a szeretetnyelv megvan bennünk gyermekünk iránt, akkor nem lehetünk rosszak, csak anyák. De azok a javából!

Lajtos Nóra