„Rosmersholm bennetek van”

TÉREY JÁNOS KÖTETÉRŐL

A kritika mindig nehéz műfaj. Vannak helyzetek azonban, amikor nagyon nehéz műfaj. A nemrég elhunyt költő posztumusz kötetéről írni legalábbis mindenképpen az. Ilyenkor érezzük igazán, mekkora ostobaság az ultima manus elve, hogy inkább a kultuszképzés kegyeletteljesebb műfajaihoz kellene nyúlni, nem száraz kritikát megfogalmazni Térey János Nagy tervekkel jöttem Rosmersholmba című kötetéről.

A kritikus ilyenkor hárít, rigorózus szemöldökráncolással közli, hogy márpedig ő csak a feketén-fehéren leírt szöveggel fog foglalkozni, csak a vegytiszta költészet érdekli, és kizárólag a trópusok, alakzatok és szerkezeti elemek objektív és száraz világáról hajlandó beszélni, csak a borítóképtől a hátlap idézetéig, mégis – enyhítve némiképp azon a szemöldökráncoláson – örömmel tapasztalja, ha a könyv, amit vizsgál akár a kultuszképzés alapjául is szolgálhatna, hiszen egy erős hangú, jól megírt kötetről van jelen esetben szó.

Pedig az egyszerű, szürke borító egy levelet olvasó nővel és ajtókkal, a könyvesboltosokat frusztráló, nehezen megjegyezhető, viszonylag hosszú cím még nem sejtet sokat. Az Ibsen-átiratból kölcsönvett Nagy tervekkel jöttem Rosmers­holm­ba azonban a kötet elolvasása után megtelik jelentésekkel. A tervek olyan jövőre vonatkozó elgondolások, elvárások, amelyek – jelzi a múlt idejű igealak – sosem fognak megvalósulni. Kiábrándultságot, de akár beletörődést is tükrözhet a cím, amelynek legidegenebbként ható része mégis csak a helymegjelölés. Rosmersholm az a hely, ahol nem úgy mennek a dolgok, ahogyan elterveztük, ahol az optimizmus kifullad, megtörik. Metaforikus tér: lehet Magyarország, Athén, a kilencvenes évek „borús és bezárt birodalma”, a Ven­déglő a Zöld Vadászhoz, de akár maga Rosmersholm is. Jelzi, hogy a tervek feladásához, a beletörődéshez vagy a lázadáshoz, mint minden emberi cselekvéshez, tevékenységhez és gondolathoz kapcsolódik valamilyen térbeli jelenlét. A lokalitás – ahogy a cím is sugallhatja – igen erősen jelenik meg a kötetben. Az Elfüggönyözött ország, a Vendéglő a Zöld Vadászhoz, A déli falvak és a kötetnek még jó néhány darabja, mind-mind azáltal nyerik el igazi jelentőségüket, hogy a bennük leírtak helyileg léteznek valahol. A szürke borítón hiányosan berendezett szoba egy nyitott és egy zárt ajtóval, a lefelé néző nőalakkal vizuálisan próbálja meg a kiábrándultságot megmutatni. Az otthonnak erős túlzással nevezhető tér jelzi azt, amiről többször szó is esik a kötetben, hogy az épület, ahol élünk, tőlünk független sorssal is rendelkezhet. Olyan történelemmel, amelynek megértése, de akárcsak leírása is, meghaladhatja képességeinket. Ilyen a Zöld Vadászhoz címzett vendéglő is, amelyen átgázol a huszadik század a maga véres és érthetetlen erőszakosságával. De ilyen Rosmersholm is, ahol Rosmer „zavart érez az erőben”, ahol furcsa bizsergést érez, és magának sem tudja megmagyarázni, mitől olyan beteg a fjord fölötti ingatlan.

A lokalitás kiemelt szerepe összetartó erőként is hat a többféle műfajból összeállított kötetben. Az első ciklus, az Elfüggönyözött ország hét költeményt tartalmaz. A ciklus címe sokféle jelentést hívhat elő. Az elfüggönyözés valamilyen titokra utalhat, olyasmire, amit kellemetlen lenne meglátni, egy olyan térre, ahová nem lehet benézni, vagy ahová a fény nehezebben jut el, ahogy a régi idők elsötétített betegszobáiba. Jelentheti azonban a külvilágtól elszakadt, önmagába visszahúzódó országot (hasonlóan az Elfüggönyözött ember című vers szereplőjéhez). Az olvasás először félrevezet minket, hiszen két görög témájú költemény nyitja a kötetet. Athénról, a kultúra egykori fővárosáról, a romlástörténet főszereplőjévé avanzsált poliszról olvashatunk, majd Perszephoné anyjához szóló episztolája következik, az alvilágba vágyó, ambróziaundorral küzdő csitri-istennő demitologizált monológja. Ezek – később kiderül – mégis csak felvezetői azoknak a költeményeknek, amikben a személyes múlt (Málnaföldek mindörökre), a családi emlékezet (A hajdú, a nagykun, a tót meg a jász) és a nemzeti történelem (Avartalanítod) keveredik. Az elfüggönyözött ország itt már minden kétséget kizáróan Magyarország, amelynek történelméből sehogy sem sikerül avartalanítani a borzalmakat, hiába próbálkoznánk vele. A ciklust a Barbaricum kettős darabja zárja, amely­ben a versben beszélő visszaemlékszik régi munkájára, arra, hogy hogyan szerkesztett egy kétes kulturális értékkel bíró női magazint. A Barbaricum nem csupán a régi, Pannónián túli terület, ahová már nem ér el a művelt Római Birodalom fennhatósága, hanem a híg női magazinok, az értéktelen kulturális értékek hazája – „Nehezen vettem tudomásul, hogy nálunk mindent kötelező lebutítani”. A költemények egyszerű, köznapihoz közel álló, fanyar humorral párosított nyelve erősen szimbolikus, asszociációknak bőséggel teret adó költői nyelv.

A második ciklus, a kötet és az Ibsen-átirat címét viseli, mintegy centrális pozícióba helyezve a norvég drámaíró szövege alapján keletkezett parafrázist. Előtte azonban még egy novellával találkozunk, a már emlegetett Vendéglő a Zöld Vadászhoz című szöveggel. Ebben a második világháborútól indulva írja le Térey egy épület és a hozzá kötődő emberek történetét. A keretet a világégéskor még kislány Lili és egy kitömött, feketefülű vadkanfej párbeszéde adja. Ez a vadkanfej, amelyik állandó megfigyelője minden történelmi eseménynek, indítja be az emlékezés néha nosztalgikus, néha nagyon is fájdalmas munkáját. A tizenkét római számmal jelölt rövid fejezeten keresztülvitt történet a hetvenes években fejeződik be mintegy feloldva a korábbi borzalmakat (a nyilasok és a „felszabadító” orosz hadsereg katonái is jártak itt). A ciklus másik két darabja is a romlástörténet felé haladó épületet, emberi viszonyokat mutatnak be nagyon pesszimistán az Utolsó idők című prózaszöveggel fejezve be a kötetnek ezt a hangsúlyos részét felnagyítva, kozmikussá növelve a pusztulást, a romlást. A rövid novella a Hamletből vett vendégszöveggel zár: „Utánatok már csak a dudva és az üszög” (Shakespeare dán királyfia a „rút világ”-ról beszél „dudvaként” és „üszögként”). A nagy tervekkel jöttem Rosmersholmba című drámai rész Hang szereplője azonban arra is felhívja a figyelmet, hogy ezek a terek nem feltétlen rajtunk kívül vannak, de valamilyen belső tájként is működhetnek („Rosmersholm bennetek van”). A ciklus prózái feszített menetű, gyakran kihagyással élő, az olvasó figyelmét és aktív értelmezői részvételét megkívánó, érett nyelvű írások.

Az Udvari kultúra címet viseli a kötet harmadik ciklusa, amelyben nem Castiglione reneszánsz kori művelt, társasági udvari embere jelenik meg, hanem a hatalmat kiszolgáló behódoló, megalkuvó ember. Nem egyértelműen politikai, közéletről szóló költemények ezek – noha ez az értelmezés is teljesen helytálló –, de mindenféle hatalomról szóló versek. A ifjú főnököt gátlástalanságra szoktató személyi edző (Fiatal főnök a személyi edzőjével), a többi birkát a vágóhídra csalogató Júdás-kos (A Júdás-kos), a kőszínház új igazgatója (Régi színészek a kőszínházban) de akár Isten is elképzelhető (Az irgalmi negyedben) olyanként, aki felülről, valamilyen hatalmi pozícióból szabályozza az alávetettek életét. Az ilyen viszonyban lévők magatartásformáit igyekszik felvázolni a ciklus jó néhány darabja. Be lehet hódolni, ahogy a halálba menő birkák, de fel is tehetjük a kérdést, ahogy az új igazgatótól tartó színészek: „Nem az a kérdés, / Adod-e Poloniushoz arcodat; / Hanem hogy leszel-e Polonius?” Lehet elfüggönyözött emberként is élni, aki tudomást sem vesz a valóságról, de felvetődik a lázadás lehetősége is a cikluscímadó darabban, az Udvari kultúrában. A kötetnek ez a vers talán a „legodamondóbb” költeménye, hiszen halmozással nyomatékosított erős kórképet mutat be, aminek zárlatában, az első versszak variációjában így ír: „Vasalt vagy, űzött és értelmiségi / Ott élsz, ahol az irodista az isten, / A sajtó élet vagy halál; / A klientúra kenyérért könyörög, / És cirkuszba zúdul a zöm”. Egy „panem et circenses”-parafrázisban az értelmiségi magatartásformát is felmutatja, azután a ciklus záró darabjában a hatalmat is megszólítja a kötet egyiptomi fáraóként megtestesítve azt. A versben egy átfestett falfestményen Tutanhamon szájmegnyitási szertartása látható, ami eredetileg az anyjáét ábrázolta. A hatalom saját túléléséért kozmetikázza a falfestményt, de akkor is csak „új szégyenre” tud újraéledni.

Az Élete augusztusában című utolsó ciklus többféle témájú költeményeket tartalmaz, például kiváló típusleírásokat. Az életművész (Életművészet), a kereskedő (Kétféle sötét), az énekes (Látogatás egy frontembernél) rövid, jellemző leírások. De található itt párvers is, legalábbis a különleges létállapotról szóló Imához!, és a nosztalgiát megszólaltató Kilencvenes évek tételmondata egyaránt: „az vagy, amire az elalvás előtti utolsó / Negyedórában gondolsz”. Van a ciklusban dalszerű szerelmes vers, haikuszerű háromsoros, ironikus egysoros – ezek a kevésbé erős, a többi közül némiképp kilógó szövegek, de a kötet két kiemelkedő darabja is ebben a ciklusban kapott helyet. A Férfiak békülnek ironikusan olvasható férfivers, ami az „erősebbik nem” háború iránti szenvedélyéről szól, hiszen „Felöklelik, apróra darálják, letarolják, / Sóval hintik föl egymást”, de küzdelmüket „mindig az anyák és feleségek sínylik meg”. Méltó lezárása a kötetnek a Gyászmunkás, ez a dialógussá kibontott önmegszólítás. A párbeszédes, kérdés-feleletből felépülő forma dinamikus lüktetést ad az amúgy is gyorsan pergő rövid, keményen kopogó mondatoknak. A vers tengelyében pedig az a kérdés áll: „Gyászmunkás, milyen volt Magyarország, / Mielőtt az éjszakába fordult?”. A kiábrándító választ elmondva a visszaemlékező Gyászmunkás új munkát talál: „Temetem a birkatürelmet, / Mától lázadok.”

Az emlékezet, legyen az egyéni, mint az első állásra visszanéző Barbaricum, vagy közösségi, mint a Vendéglő a Zöld Vadászhoz című novellában, jelentős szervezőerő a kötetben. Lehet ez iróniával kevert nosztalgikus emlékezés („Mennyit imádkoztam, hogy legalább a kilencvenes évek iránt / Ne támadjon nosztalgia senki szívében” – írja a Kilencvenes évek nosztalgikusan), a régi, reményteljes időkhöz pozitívan viszonyuló, a jelenbe való beletörődés, és lehet a XX. század véres tetteit kihagyásokkal elmesélő kollektív emlékezet is. A múlthoz való viszony ugyanakkor többféle magatartásformához vezethet, amelyek közül talán, mivel a kötet utolsó szavában is, azaz súlyozottan van jelen, a lázadás a legfontosabb.

Ha nehéz is a kritika, a kötet végére kritikus rigorózus szemöldökráncolása feloldódik. Becsukódik a könyv, borítón egy nő levelet olvas. Nyitva az ajtó. Valaki kiment rajta…

Dávid Péter

(Megjelent a Tiszatáj 2020. márciusi számában)

Jelenkor Kiadó

Budapest, 2019

105 oldal, 2499 Ft