Kacsakő
Álmomban halott nagyapám tenyerével fésülte ősz haját, anyjától örökölt dallamot dudorászott. Kócosan megyek a hajnali vonathoz. Magukba gyűröm álmaim, kimozgom őket, fészkelődik bennem a falu. Patafaragó siklik, pereg a szaruforgács, göbrágó kutya cincálja magát, az állomáson éhes rókák gyűlnek szemétre. Próbálkozik, ami élne még. Nemzetközi gyors tolakodik a képek légterébe. Csalni fogok ma is, mesélek, magam vigasztalom. Csöndes őseim csak kerékpáron eltekertek együtt szódavízért. Tükörben elkapott képek sorában üldözöm halott nagyapám. Hazafelé a vonaton bóbiskolok, akár egy nagyon régi ember. Zománcos délutánban tanítom lányaim, és már vízen siklik a kacsakő, elmúltak fölött az álom.
Elfáradnak a hazugok
Emlékszem rád, anyám, ahogy jól sikerült hazugságaid. Gyönyörű voltam, hogy megmentselek. De elfáradnak a hazugok, kimerülnek teremtményeik – üres vagyok, célját vesztett, jelentés nélküli, haszontalan tökéletesség. Nem tudhatod, anyám, álmodban beszélsz, idomított nyelved félrejár. Kimerültem én is, arcom idegen, alaktalan, kreált. Dühös vagyok, mint egy teremtmény. Egy hosszú reggel mégis magadba hívod hazugságaid, elnémulok, buta gyereknek, homokkal tömöd be szám. Sarat rágcsálok, nevetek, és utánad koslatok, búgok, anyám.
