tiszatáj | 2015. november 24.

Rálik Alexandra: „Tedd le a tollad! Torkig ér a menny!”

A HODASZEVICSI KÖLTÉSZET HATÁSA BAKA ISTVÁN SZTYEPAN PEHOTNIJ-CIKLUSÁRA
A Sztyepan Pehotnij testamentuma című versciklus mai napig a Baka-életmű értelmezésének egyik ki nem apadó forrása. A fordítást mint műfajt kezelő „kváziműfordítás” magába olvasztja az orosz irodalom legnagyobbjainak allúzióit, legyen szó az orosz arany- vagy ezüstkorról. Puskin, Dosztojevszkij, Brodszkij, Blok és mások mellett azonban érdemes felfigyelni a Baka István által is fordított Vlagyiszlav Hodaszevics kézzelfogható hatására […]

A HODASZEVICSI KÖLTÉSZET HATÁSA BAKA ISTVÁN SZTYEPAN PEHOTNIJ-CIKLUSÁRA

A Sztyepan Pehotnij testamentuma című versciklus mai napig a Baka-életmű értelmezésének egyik ki nem apadó forrása. A fordítást mint műfajt kezelő „kváziműfordítás” magába olvasztja az orosz irodalom legnagyobbjainak allúzióit, legyen szó az orosz arany- vagy ezüstkorról. Puskin, Dosztojevszkij, Brodszkij, Blok és mások mellett azonban érdemes felfigyelni a Baka István által is fordított Vlagyiszlav Hodaszevics kézzelfogható hatására, hiszen Baka „Hodaszevics költészetével mintegy igazolva érezte saját versvilágát; hogy a klasszicizáló, műves versépítés és a modernség, a groteszk, valamint a barbárságig kegyetlen önvizsgálat nem mondanak ellent egymásnak. Valószínű, ezért is örökítette meg alakját a Sztyepan Pe­hot­nij-ciklus két darabjában.”[1] A hazánkban jócskán alulreprezentált, de Oroszországban is csak az utóbbi évtizedekben újra felfedezett századelős költő Sztyepan Pehotnij fiktív alakjához hasonlóan marginális karakter: lengyel-zsidó származása és katolikus neveltetése az orosz kultúrkörben már kezdetektől fogva a kívülállás pozíciójába kényszerítette, később a századforduló egyik irányzatához sem csatlakozott, végül emigrációba vonulva, majd 1927-ben költői pályafutását is befejezve végképp elhatárolódott kortársaitól.

Hodaszevics munkásságának jelentőségét az is jól példázza, hogy Nabokov is nagyra értékelte: „Napjaink legnagyobb költője, tyutcsevi vonalon Puskin irodalmi leszármazottja, és addig marad az orosz költészet büszkesége, amíg az utolsó emlék is él róla”[2], írja egyaránt utalva a költő lírai és publicisztikai-kritikai hagyatékára is. Legkiemelkedőbbnek három utolsó verseskötete tekinthető. A búzaszem útján (Путем зерна) című kötetben az októberi forradalom és a háború hatására lírája leveti magától a pátoszos felhangot, sőt inkább elmélyül, hangja őszintébb és csípősebb lesz. A címadó motívum, az aláhullva elpusztuló, majd újjászülető búzaszem végigvonul az egész cikluson – ha nem is explicite, de a halál-feltámadás, a fent-lent és más sarkos ellentétpárok mesteri felállításán keresztül. A kötet fontos stílusjegye emellett a gazdag formakultúra: miközben kortársai a futurizmus és az akmeizmus újító eszméit követik, ő épp a múlthoz tér vissza, legyen szó az antik időmértékes verselésről vagy a romantikus hagyatékról, sőt „Hodaszevics megteremti a mindmáig egyedülállóan tökéletes orosz hexametert.”[3] Ez az archaizáló gesztus teljesedik ki a Nehéz lant (Тяжелая лира) című kötetben: Hodaszevics itt „már tudatosan archaizáló-újító költő, mivel az archaizálást (jelen esetben Gyerzsavin verskultúrájának a követését) az avantgárdra jellemző vakmerőséggel vál­lalja, s tulajdonképpen ellenkező előjellel, de éppúgy újító, mint például a futuristák.”[4] Itt a költő már sokkal inkább reagál a társadalmi-politikai eseményekre, a körülötte romba dőlni látszó világra – ez már nem a dekadens költő általános rezignáltsága, hanem az Oroszország „mostohafiúi” helyzetére való ráeszmélés. A külső világ mellett a belső folyamatokra is nagyobb hangsúlyt fektet: a lélek és a test kapcsolata, a lelki folyamatok áramlása, a psziché múzsai szerepbe való emelése bontakozik ki vezérmotívumként a versekben.[5]

Feleségével 1922 nyarán először Berlinbe, majd több európai város után végleg Párizsba költöznek. A lakhely- és szellemi közegváltás mintegy kulturális emigrációként fordulópontot hozott költészetébe: utolsó, emigrációban született verseit összegyűjtő Európai éjszaka (Европейская ночь) című kötetében válik „szociális költővé”. Ahogy Baka is kiemeli, „lírai hő­sei a megalázottak és megszomorítottak lesznek, a nyilvános vécében onanizáló bolond és a háborús rokkant, a sápadt csaposlány és a gazdagság árnyékában didergő elesettek.”[6]

Hodaszevics költészetét egyetlen magyar nyelvű válogatáskötet, a Mint sivatagban délibábot[7] adja közre, amelynek nagy részét (a kötetnek több mint felét) Baka saját maga által is meghatározónak ítélt fordításai teszik ki.[8] Nem véletlen tehát, hogy a lefordított líra bizonyos jegyei is a Pehotnij-ciklus szerves részévé váltak.

A hodaszevicsi világkép és motívumrendszer a Pehotnij-versekben

Hodaszevics és Sztyepan Pehotnij karakterének rokonsága elsősorban mindkettejük otthontalanságában gyökerezik. Ahogy arra korábban már rámutattak, a Pehotnij-ciklus csakis kettős kódrendszerben értelmezhető: egyrészt egy kevésbé ismert, világba vetett orosz „költő-entellektüel” fiktív életrajza tárul elénk, másrészt már a név- és címadásból is kiérződik az idegenség, a magyar költő sajátos alternatív perspektívája.[9] Ahogy Fried István is megjegyzi, Pehotnij alakja csakis úgy léphet ki „a jól ismert, hazaként elfogadott meghatározottságból”, ha világirodalmi motívumokat, életrajzi mozzanatokat szembesít a saját kulturális örökségével.[10] Mindeközben Hodaszevics 1922-ben végleg elhagyta Oroszországot, utolsó verseskötete, az Európai éjszaka (1927) már emigrációban született. Költői hangja ekkor érezhetően megváltozik: felerősödik a reményvesztettség és a kitaszítottság érzése, a kultúra halálának tragikuma azonban egyre inkább mellőzi a misztikus-ezoterikus pátoszt, épp ellenkezőleg a groteszkhez, az abszurdhoz való vonzódása és társadalmi érzékenysége tükröződik a versnyelvben és a témakezelésben.

Az otthontalanság érzete a Pehotnij-versekben leginkább egy folytonosan meneküléssé fokozódó vándorlásban bontakozik ki. A Puskinnal polemizáló Téli út című versben eleinte rezignált tárgyilagossággal szólal meg a lírai én („Téli út. Cuppog a hó Isten / Köd­nemez­csizmája alatt. / (…) Az én csizmám lyukas. A hólé / Nyelvével körülnyalogat”), de még a fagyhalál fenyegetésében sem vonul félre, súlyos kritikákat fogalmaz meg („S alóla kitetszik Oroszhon / Már hullafoltos mellkasa”). A Szentpéterváron újra soraiban mindez sűrű homállyá és céltalan, víziókkal teli bolyongássá finomul. Később viszont az Előadás után című darabban a bolyongásból valódi menekülés lesz. Legtipikusabb emigránsversében, a Rachmaninov zongorájában egyetlen kiút, a művészetben való otthontalálás rajzolódik ki („Hófútta sík a zongorád / Kereshetsz rajta új hazát”). Hodaszevics verseiben ennél is rezignáltabb, kiábrándultabb a hangvétel: a balladai hangvételű John Bottom (Джон Боттом) című versben a háborúban elesett egyszerű szabó szellemét Péter apostol nem engedi vissza az élők közé: „Azok bűnös lelkek. Te nem / kísérthetsz sehogyan” – így még a végső hazatalálás ígéretével kecsegtető paradicsom sem hozhat megnyugvást. A lemondás következő stációja a végső elhallgatás lesz. A Képtár (Хранилище) zárásában először a művészettől fordul el („Nem! már elég! Szemem lezártam / a Madonnák előtt –, s azon / örvendek, hogy a patikában / van savanykás piramidon”), végül az ifjúkori költői ábrándokkal maró gúnnyal leszámolva azt tanácsolja: „(…) részegítsen, / bármily nehéz – a hallgatás!” (Míg lángoló, ifjú a lélek). Hodaszevi­cset és Pehotnijt tehát rokonítja az is, hogy nincs helyes válasz: minden lehetőség bizonytalanságot rejt magában – de megoldást nem.

A „hádészi hűvösségként”[11] jegyzett haláltematika végigkíséri Hodaszevics költészetét, ahogy Pehotnij végrendeletében is egyértelműen felfedezhető. Különösen erősen köti egymáshoz a két lírát a téma antik kultúrkörben való kibontása és az orpheuszi szerepvállalás. Azonban Hodaszevics már az Eurüdikét maga mögött hagyó, sikertelenül visszatérő Orpheusz alakjával azonosul, akinek fő feladata az eset örökkévaló megéneklése mintegy prófétai kötelességként – Bakánál sokkal inkább Orpheusz személyes tragédiája, Eurüdiké (esetünkben Mása) elvesztése lép előtérbe.

Ennek mentén tökéletesen párhuzamba állítható Hodaszevics A föld alatt (Под землей) és Baka Alászállás a moszkvai metróba című verse. Mindkét versben maga Hádész, a nem is olyan távoli alvilág bontakozik ki, ahol „…karbol bűze járja át s a / föld dohszaga a levegőt”: ezt a képzetet Hodaszevicsnél az alvilág urának feltűnése, Bakánál pedig a mitológiai alakok (Kharübdisz, Kerberosz, Kharón stb.) hemzsegése teremti meg. Viszont míg A föld alattban Hádész árnya folyamatosan lentről felfelé mozog, hogy a berlini felszínre érve kiderüljön, csak „kék sivatag van odafenn”, a Pehotnij-versben az alászállás és a lenti világ dinamizmusa dominál. Pehotnij a Hádész-árny helyett Orpheusz álarcát ölti magára, hogy a földi pokolba alámerülve keresse elvesztett Másáját, a végkövetkeztetés viszont ugyanaz mindkét szövegben: az alvilág egyáltalán nincs messze a földi valóságtól, a metró-pokol „fényszóró szájjal éjszakát zabálva / Végül magát a felszínre rágja.”

A két költészet végül élesen lezárul: Baka esetében „Sztyepan Pehotnij meghalt. Megírta végrendeletét és meghalt.”[12] Előtte Testamentum című művében a végrendelkezéssel a péter­vári temetőben kibontakozó haláltánc helyett egy csendes moszkvai temetőt választ, de a halál itt nem végleges, hanem a keresztényi szemlélet realizálásával csak a feltámadásig beálló állapot. Hodaszevics életművének lezárása, az Emlékművem (Памятник) hangsúlyosan meg­határozza saját helyét a későbbi korok számára („Az új, de nagy orosz hazában / kétarcú kőbál­ványom áll majd / két út keresztjén, hol korok / peregnek s szélkavart homok”). Ezzel szem­ben Pehotnij teljes apátiával viszonyul mindahhoz, ami a halál után következik („…mindegy lesz énnekem, (…) hogy mennybe szállok vagy pokolra / Taszít alá közömbös végzetem.”) A „hádészi hűvösség” ily módon Hodaszevics és Baka költészetében is egy irányba tart, azonban a végpont valamennyire különbözik.

A parallelizmus nemcsak versszinten, hanem a kötetkompozíciókban is tükröződik: a kultúra és a környezet leépülése mindkettejüknél végigkövethető. Ezt szimbolizálva „megfigyelhető egy fentről lefelé irányuló mozgás”[13] – de nemcsak a Pehotnij-versek három füzetében, hanem Hodaszevics három utolsó kötetében is.

Az első fázisban tipikusan a fent-lent, az ég-föld és a menny-pokol dichotómiák szervezőereje érvényesül. A búzaszem útján (1920) című kötetben a Magamról (Про себя) című vers zárlatában a belső térben bontakozik ki a magasság és a mélység ellentéte: „És hogy magamhoz vonzzam mennyemet, / a mélybe nézek, hol csillag remeg”. A tükröződés folytán a fent és a lent felcserélődni látszik ugyan, de Hodaszevics a menny szóhoz még egyértelműen pozitív tartalmat társít: a lélek mélységeit megjárva bontakozhat ki a fenti világ (így az emberben rejlő isteni eredő) teljessége. A Pehotnij-versek Első füzetében már az égbolt reménykeltő mivolta is elveszettnek látszik: a ciklus nyitányaként beemelt Raszkolnyikov éjszakái soraiban látomásszerűen eltorzul a fenti és a lenti világ közötti kapcsolat.[14] Az ég mint az értékek szimbóluma csillagokkal teli, a Hold látványa puskini allúziókat hív elő, azonban ezeket a csillagokat láncként vonszolja az éjszaka, Pugacsov koponyája pedig „Repedt vigyorgás odafenn”. Mindezt csak tetézi a Hodaszevics Párizsban víziója, ahol az égbolt „kátrányszinű s klozettszagú” lesz, és a Hodaszevics korai költészetében még valóban értékkel teli menny is „torkig ér”.

Hodaszevicsnél a Nehéz lant (1922) című kötetben kezd meginogni a fent-lent ellentétpár. Először Psyché alakja kérdőjelezi meg a menny vigasznyújtó erejét, földöntúliságának pozitivitását a Kísértés (Искушение) című versben („Milyen az égi, / honnan tudnád, te földi, mondd!”), a Dalolni, élni meg sem éri (Ни жить, ни петь почти не стоит) keretei között pedig egyre inkább kibontakozik a világ szövetének – még nem visszafordíthatatlan – szétfoszlása. A fokozatosan leépülő kulturális-társadalmi közeg, a reményvesztés és a bizonytalanság folytán egyre inkább egybemosódik az ég és a föld: a kettő jelentéstartama nem egymáshoz közeledik, hanem a menny értékelődik egyre inkább le. Ezen határok eltűnését jeleníti meg a Március (Март), amelyben mind a földet beborító hó, mind a latyakban tükröződő égbolt elszürkül, egybemosódik („Hát nem csodás? Mit lábammal tapostam, / azon most égi arcmásom lelem, / s a mennyben, mely túlságosan közel van, / csak azt, amit a földön idelenn”). А Pehotnij-ciklus Második füzetében még drasztikusabban tűnik fel a „hétköznap banalitása”: a Leningrádi este zárásában végleg deszakralizálódik a menny („Egy égi száj jelmondatot böfög: / Lenin-ikonosztáz a tér fölött…”), az Alászállás a moszkvai metróba soraiban az alvilág kezd egyre inkább a felszínre törni. Ezt a folyamatot rögzíti a Nagyszínházban életképe is, ahol a „fenti”, az értéket képviselő kultúra, bár jelen van még a színház falai között, senkit sem érdekel („Előadásról senki sem beszél”) – a büfé kínálata, a szükségletek kielégítése kerül a helyébe. Ezzel nemcsak hű korrajzot ad Baka István, hanem a Pehotnij-ciklus kontextusában nézve már az emberiségben magában is véglegesnek tűnik a lefelé zuhanás: „S magába mint verembe hull a nép.”

A zuhanás és a földi pokol okozta teljes értékvesztés végpontja az Európai éjszaka kötet, illetve a Pehotnij-ciklus Harmadik füzete. Hodaszevics verseit áthatja a diszharmónia és a szorongás. Az önreflexív, keserűen ironikus hangvételű Verssoraim zárt szigorától (Весенний лепет не разнежит) című versben szembeállítja saját korábbi költészetét a jelen körülményeivel: „És minden szép harmóniánál / drágább nekem, mit ád a lét, / ha félelmem borzongva átjár, / s kiver a hideg veríték.” A föld alatt zárásából is kiderült, hogy nincs mit tenni, maga Hádész érkezett meg és hozta magával a poklot a földi valóságba. Mindez a tapasztalat lemondásba torkoll: a művészet nem nyújt vigaszt (Képtár), a végső hallgatás is többet ér a felesleges szavaknál (Míg lángoló, ifjú a lélek), az emberiség pedig velejéig romlott, és nincs, aki megmenthetné (John Bottom). Sztyepan Pehotnij utolsó versei, a Ha minden széthull és a Testamentum „már az egyéni létben való végső veszélyeztetettség és a halálra készülődésversei”, ahol a nyelv, a költői önmeghatározás talán legfontosabb attribútuma is végleg csődöt mond („Csak rozsdásan csikordulsz elakadnak / A szavaid”).[15] A ciklusban tetten érhető lefelé tartó mozgás pedig a Testamentum víziójában, a földbe eresztett és azzal eggyé váló koporsó képében ér végpontjához. Ezen az íven széthullik a két költőt körülölelő világ, és nem tudni, hogy az elpusztult kultúra helyébe lépni fog-e, léphet-e új.

Hodaszevics mint Sztyepan Pehotnij álarca

Már csak az egymásba csengő motívumok alapján világos, hogy Hodaszevics és Baka lírai rokonsága nagyon is kézzelfogható, a Sztyepan Pehotnij testamentumában leginkább mégis az a két vers (a Hodaszevics Párizsban és a Szentpéterváron újra) tanúskodik a műfordítás és a saját vers kölcsönhatásáról, amelyekben maga Hodaszevics is megidéződik.

A Pehotnij-ciklus előtt született, még a Farkasok órája című kötetben megjelent Hoda­szevics Párizsban nem pusztán a vers orosz tematikája miatt emelődött be az Első füzetbe is. Ezzel a gesztussal a szöveg egyben „Pehotnij szerepverse, azaz szerepvers a szerepversben, Pehotnij létállapotának, a fiktív létezésnek a kicsinyítő tükre” lesz.[16] Baka műfordításai tehát dialógust teremtenek az eredeti Hodaszevics-versek és a magyarra átültetett művek között, ráadásul Sztyepan Pehotnij megteremtésével még a látszólagos műfordítás kereteibe foglalva nagyon is önreflektív módon misztifikálja a költő és a műfordító kapcsolatának mibenlétét.[17]

Egyrészt figyelmet érdemel a „verssorok zárt szigora”, a szonettforma, amely Hodasze­vics­nek és Bakának is sajátja, a köztudottan merevnek tekintett forma pedig mindkettejüktől nagyon tömör, sűrített sorokat követel meg. Másrészt a vers észrevehetően polemizál a teljes hodaszevicsi életművel: olyan Hodaszevics egész életművén átívelő motívumok jelennek, mint az ég-föld, a fent-lent állandó, majd lassan elmosódó ellentéte, vagy a lírai én viszonyulása a körülötte összeomló és pusztuló világhoz. Legmarkánsabban viszont a Kísértés című Hodaszevics-versre reflektál: „Elég volt! Nem kell ide szépség! / Dalt e világ nem érdemel” – kezdődik az első strófa, és félreérthetetlenül visszhangzik Baka (vagy Pehotnij?) válasza: „Csukd be a század ablakát! Elég volt!” A szenvedélyes hangvételű Kísértés dacosan reagál a kultúravesztésre („Tasso, fáklyád veszítse fényét – / Homérosz, feledjenek el!”), nem fűz reményeket forradalmakhoz, mert az elpolgáriasodott világban csak a kupeckedés, a ravaszság és a profit bír (a maga kifordult módján) értékkel.

Érdemes egyébként megjegyeznünk, hogy Baka Kísértés-fordítása kissé megcsúszik az ötödik versszaknál, ahol az eredeti strófa egy idézőjelen belüli idézetként van feltüntetve – a magyar változatban viszont elmarad ez a jelölés. Ugyan a vers lényegén nem változtat, épp azért érezhető a torzítás, mert az utolsó előtti versszak végén bezárul az egészen a verskezdettől tartó idézőjel: az egészen a vers végéig ismeretlen lírai beszélőt hirtelen felváltja egy narrátor, aki felfedi, hogy a „szív haragvón így kísérti / Psychét, a tiszta álmodót”, az utolsó sorokban pedig Psyché is beszáll a párbeszédbe.

A két főszólamra és így az egész vers világképére határozottan reflektál a Hodaszevics Párizsban. A kultúra helyett „A moziban Chaplin bohóckodik”, a világ becstelenségétől való megcsömörlés az egész költeményt áthatja, főleg az utolsó versszakban: „E korszak semmitől sem ódzkodik. / Rút katlanából ránk borult a szenny. / Tedd le a tollad! Torkig ér a menny.” A záró rímpárban szerveződő nagyhatású hipallagé (a szenny-menny szavak logikai helyének felcserélésével építkező mondatalakzat)[18] némileg keserű szájízt hagy maga után, főleg ha egybevetjük a Kísértés zárlatával. Ott a főszólamot vivő szív felszólítja a lelket: „Keress vigasztalást a mennyben, / s vissza se nézz a földre már!”, amiből egyfajta utolsó remény, az üdvözülés vigasza tetszik ki – ezt azonban Psyché válasza rögtön visszájára is fordítja: „Milyen az égi, honnan tudnád, te földi, mondd!” Hodaszevicsnél tehát a visszakérdezés kétségbe vonja a mennyben elnyerhető boldogságába vetett reményt. Pehotnij szemszögéből viszont már fel sem merül a reménykedés vagy a kérdezés lehetősége, csak határozott kijelentésekkel találkozunk: „Torkig ér a menny”, tehát bebizonyosodott, hogy a földi lét poklában a hamis remény is csak ártani képes.

Mindemellett Baka nemcsak mint költőt, hanem mint valós személyt is megidézi Hoda­szevicset: a „Tedd le a tollad!” felszólítás egyértelműen reflektál a költő végleges költői elhall­gatására. A szerepversbe ágyazott szerepvers kulcspontjára pedig a Baka-vers címéhez írt hangsúlyos lábjegyzet világít rá.[19]

A Hodaszevics Párizsban című verssel ellentétben a Szentpéterváron újra soraiban a szerepvers mögött már nem csupán egy életmű összegzése rajzolódik ki, hanem egy legendák övezte város majdhogynem teljes történelmi és kulturális tradíciójába való beilleszkedés, az arra adott személyes reflexió is. A Pétervár-mítosz előszövegeit alakítja a maga képére Sztyepan Pehotnij egy álomszerű narrációban, ahol ő maga „a kollektív emlékezet megtestesítője, afféle XX. század végi krónikás, aki végigélte az egész századot, akinek a tudatán szinte »átzuhan« az orosz történelem.”[20] Hodaszevics fontosságát jól példázza az a gesztus is, ahogy Baka beemeli őt a Pehotnij-ciklus egyik intertextuálisan leginkább telített/érintett szövegébe. A mítosz előszövegei mentén építkező látomásban a „klasszikus” és századfordulós (pé­ter­vári) irodalom képviselői, Puskin, Dosztojevszkij, Gogol, Mandelstam és Ahmatova mellé sorolja a költőt, egyúttal felidézi Hodaszevics saját pétervári szövegét is, Pehotnij pedig ismét magára ölti a hodaszevicsi maszkot.

Ugyan a Szentpéterváron újra címéről leginkább Mandelstam Péterváron megláthatlak újra című versére asszociálhatunk,[21] Hodaszevics szerepeltetése, illetve több tartalmi és versépítkezési sajátosság miatt is érdemes megvizsgálnunk Baka műve és Hodaszevics Pétervár (Петербург) című verse közötti kapcsolatokat. Érdekes egyébként a két vers közötti párhuzam Hodaszevics valós és Pehotnij fiktív életművében. A Pétervár és a Szentpéterváron újra ugyanis egy-egy ciklus felütése: előbbi az Európai éjszaka kötet nyitóverse, míg utóbbi a Harmadik füzetet indítja, és a nyitással párhuzamosan az életművek lezárását is megkezdik (Hodaszevics ezután nem ír verseket, Sztyepan Pehotnij pedig a testamentum végéhez ér).

„Hodaszevics heringgel a kezében / Csúszkál a járdán Puskinról motyog / S megindulnak Kronstadt felé a jégen / Végső rohamra a bolsevikok.”, írja Baka a Szentpéterváron újra tizenhetedik versszakában. Az orosz szerző botladozó, zavarodott hősként való szerepeltetése egyértelműen előhívja a Pétervár utolsó előtti strófáját: „Mentem jeges vizek fölött, hol / a ké­pektől habókosan / vittem, törött lépcsőfokokról / csúszkálva, rossz szagú halam.” Baka Ist­ván így nemcsak a szituációt kölcsönzi Hodaszevicstől, de a Pétervárban is megjelenő, „a ködös, fagyos, irreális városban bolyongó magányos hős”[22] alakja is részben innen eredeztethető. A vers álomszerű fikciója szerint a századelő költői épp egy szobában gyülekeznek (Mandelstam telefonál, Ahmatova ír, Blok épp leveti a cipőt és ledől a kerevetre), „egyedül Hodaszevics nem érkezett még meg, de vélhetőleg ő is ide tart; akárcsak Pehotnij, aki – korábbi strófákból tudjuk – az utcán botorkálva (…) szintén Puskinról motyog.”[23] A két lírai alakot a bolyongás és a víziókkal való viaskodás rokonítja, ezen felül mindketten az irodalom és az irodalommal átszőtt Pétervár mibenlétéről elmélkednek. Azonban amíg Hodaszevicsnél egy pozitív kép rajzolódik ki, amelyben az irodalom képes hatni a hallgatóságra és a homályban a reménnyel kecsegtető „virágos hírnök” is megérkezik, Bakánál olvasók híján csak „holtak árnyaival” találkozni, virágos hírnök helyett pedig „fagy-celofánba csomagolt sápatag hortenziák” jutnak neki. Pehotnij bolyongásában az a Pétervár, amely Hodaszevics költői hangját annyival jobban kinyitotta, mint Moszkva tehette[24] – már nincs többé, csupán a saját árnyékaként létezik. A puskini tradíciót, de leginkább a harmóniát képviselő „klasszikus rózsát” már nincs mibe oltani: a Baka István-i lírai én egyedül marad, és nemhogy hírnök, de még a bronzlovas vagy a költők árnyai sem közelednek valójában.

Érdemes még kitérnünk arra a majdhogynem abszurd képre, amely olyan felismerhetővé teszi a Szentpéterváron újra és a Pétervár közötti kapcsolatot: „Hodaszevics heringgel a kezében / Csúszkál a járdán Puskinról motyog.” Azt, hogy Hodaszevics Pétervárában hogyan került a lírai én kezébe a „rossz szagú hal”, nehéz felfejteni, ám jelen esetben az értelmezésnél majdhogynem érdekesebb maga az eredeti Pétervár, Baka fordítása és az onnan kölcsönző Baka-vers közötti kapcsolat. Eredetileg ugyanis nem hering vagy egyszerű hal szerepelt a versben, hanem egyfajta tőkehal, amelyet Oroszországban a heringhez hasonlóan tipikusan szárítva, sózva szokás fogyasztani – ám a két faj nem ugyanaz. A magyar olvasó számára természetesen a tőkehal nem feltétlen bír különösebb jelentőséggel, így a faj- és nemfogalom szinekdochikus felcserélésével egy általánosabb kifejezést fordított Baka István („rossz szagú halam” a szó szerint ’büdös tőkehal’ helyett). A Szentpéterváron újra esetén azonban már heringről van szó: érthető, hiszen egyrészt a Pehotnij-figura orosz közege megköveteli a pontosabb és egyben hitelesebb fogalmazást, viszont egyszersmind a magyar közegében valószínűleg a hering ismertebb halfajnak számít, mint a tőkehal.[25] Ezen az apró példán is jól látszik, mennyire természetesen működik a két kultúra közötti váltás Baka István „kvázi­műfordítá­sá­ban.”

Sztyepan Pehotnij tehát nemcsak magára ölti Hodaszevics maszkját, de egyúttal kanonizálja is a hozzá hasonlóan marginális, hontalanná lett költőt – mind saját, mind az egyetemes irodalomban. Baka a maga teremtette orosz költő álarcán keresztül szervesen beépíti költészetébe a hodaszevicsi jegyeket, pontot tesz a megidézett életmű végére, összegzi és újraírja azt, majd keserű utóízzel le is zárja. Egybefonódik tehát a költő, a műfordító és a „kvázi­műfordításban” megszólaló Pehotnij – a többszörös rétegződésben pedig Vlagyiszlav Hoda­sze­vics mintegy Sztyepan Pehotnij lírai előképévé válik.

 

(Megjelent a Tiszatáj 2015/9. számában)


[1] Szőke Katalin, Baka István műfordításai: Orosz költészet, Tiszatáj, 2008/7, 54.

[2] Владимир Владимирович Набоков, О Ходасевиче (эссе), Современные записки, 1939/68 [http://www.lib.ru/NABOKOW/hodas.txt – 2014. április 15.] – fordítás: R.A.

[3] Szőke Katalin, A klasszikus rózsa hádészi hűvössége = Vlagyiszlav Hodaszevics, Mint sivatagban a délibábot, Bp., Európa, 1992, 132.

[4] Szőke, Uo., 134.

[5] Николай Алексеевич Богомолов, Жизнь и поэзия Владислава Ходасевича = В. Ф. Ходасевич, Стихотворения, ред. Юрий Андреевич Андреев, Ленинград, Советский писатель, 1989, 34–37.

[6] Baka István, Vlagyiszlav Hodaszevics = B. I. művei: Publicisztikák, beszélgetések, kiad., utószó Bombitz Attila, Szeged, Tiszatáj Könyvek, 2006, 34.

[7] Vlagyiszlav Hodaszevics, Mint sivatagban a délibábot, Bp., Európa, 1992

[8] „Én fordítói munkám eddigi legfontosabb állomásának tartom, hogy valami keveset visszaadhattam belőle.” Baka, Vlagyiszlav Hodaszevics, i.m., 34.

[9] ld. Szőke Katalin, Baka István „oroszverse”: Sztyepan Pehotnij testamentuma, Tiszatáj, 2001/12

[10] FRIED István, Árnyak közt mulandó árny: Tanulmányok Baka István lírájáról, Szeged, Tiszatáj Köny­vek, 1999, 83–84.

[11] Hodaszevics, A tengerparton = Baka István művei: Műfordítások, vál., jegyz., utószó Szőke Katalin, kiad. Bombitz Attila, Szeged, Tiszatáj Könyvek, 2008, I., 311.

[12] Panek Sándor, Kicsoda Sztyepan Pehotnij? Baka István költővel beszélget Panek Sándor, Délmagyar­ország, 1994. máj. 14., 16.

[13] Szőke, Baka István „oroszverse”, i.m., 78.

[14] Szőke, Uo., 78.

[15] Szőke, Uo., 83–84.

[16] Nagy Gábor, Szöveghagyomány és költői hagyaték: Sztyepan Pehotnij testamentuma = N. G., „…legyek versedben asszonánc”: Baka István költészete, Debrecen, Kossuth Egyetemi, 2001, 172.

[17] Szőke, Baka István műfordításai…, 55.

[18] Nagy, i.m., 172–173.

[19] „Vlagyiszlav Hodaszevics, a XX. század egyik legnagyobb orosz költője párizsi emigrációban halt meg, 1939-ben. Utolsó éveiben nem írt verset.”

[20] Nagy, i.m., 178.

[21] Szőke, Baka István „oroszverse”…, i.m., 82.

[22] Szőke, Uo., 82.

[23] Nagy, i.m., 180. – kiemelés R.A.

[24] Богомолов, i.m., 34–37.

[25] Ezt a különbséget nemcsak a rendszertan mutatja, hanem az is, ahogyan Jurij Guszev „visszafordította” ezt a sort oroszra: ő szöveghűen sózott heringet (селёдка) fordított, nem pedig tőkehalat (треска), ld. Baka István, Sztyepan Pehotnij testamentuma: Завещение Степана Пехотного, Szeged, Tiszatáj Könyvek, 2001, 52.