Radnai István: Találkozó

Leült melléje valaki. Ő kinézett az ablakon. Nem ismerős a környéken. Számolta a megállókat és persze elvétette. A busz csak száguldott bele az éjszakába. A lámpák égtek, rendben van, aki járdán lépked, nem botlik meg. A szomszédja felé fordult, ilyenkor mindenki hazafelé tart, ismeri a környéket, ahol lakik. De ez a vonal olyan hosszú. Az rendben van, hogy egy kastélyt kell keresnie és utána kettővel leszállni, aztán jobbra.

Nála a mobil, de addig. A buszon ül, honnan tudná, hol kell leszállni. Nem, kocsival nem jönnek érte a Körtérre. Majd a megállóban felveszik, a hegyen laknak.

Ráismer a mellette ülő, fáradt, öregedő nőre. Lehet már akár hetven. Köszönnek egymásnak.

Amikor kislány volt…

A nő elkezdi mesélni értelmetlen életét. Elköltöztek. Kiszakadt a baráti köréből. Ő már éppen kinőtt a kamaszkorból, gondolt vissza arra az időre –Péter. Úgy döntött, hogy tegezni fogja a nőt, mint régen. Csak a neve nem jutott az eszébe.

Minden értelmetlenné lett. A főorvos fia lett az első szeretője – mondta, mondta a nő.

Figyelme elkalandozott: mi a neve a nőnek?

Megtudta, hogy nagyfiúnak látta őt a Margit. Margit, csapott a homlokára! A buta gyereklányok, filmsztárokért rajongnak. Kivéve Margitot.

A főorvos csóválta a fejét, ejnye kollégina! Aztán megvizsgálta és döntött, hogy még elvállalja. A tragikus az volt az egészben, hogy a saját unokája lett volna.

Margit egy pillanatra elhallgatott, majd hozzátette, honnan gondolta volna az öreg.

Mindenütt öregnek hívják a főnököt a háta mögött? – szólalt meg félhangon Péter. Margit meg se hallotta.

A főorvos fia, mint végzett orvos, még néhányszor lefeküdt vele. Kellemes emlékei lehettek. Szűzlány. A mai időkben?

Tragikus, így mondta. Az első abortusz. Igen, a nőknek trauma. Több mint felkavaró.

Nagyon jóban lehettünk, keresgélt az emlékeiben, ha ennyire kitárulkozik ez a nő, ez a Margit. És mindezt szemrehányásként is értelmezheti. Akkor biztosan csókolóztak, derengett neki. Margit úgy viselkedik, mintha szeretett volna hozzá menni feleségül. Mert még mindig hajadon. Nem boldog attól, hogy szingli és szeretői vannak.

Tejóég! Ez a nő őt szemelte ki?

Nem, viszonyuk biztos nem volt. Hiszen éppen ezt veti a szemére Margit!

– Péter, le kell szállnod!

Ilyenkor nem lehet leszállni. Hogy is volt az annak idején.

– A szüleim el akartak költözni, Minden áron. Cserelakást a világ végén találtak. Busszal két óra. Most ugyan van gyorsjárat. A barátaimat… És téged is elveszítettelek. Hallottam, hogy megnősültél.

Emlékszik a nevemre, bár akkoriban Petyának hívtak a pajtásaim.

Munkahelyén az első, akivel összefutott pont a főorvos fia. Valami műtősfiúnak nézte, kiderült, hogy előfelvételes.

Az első szerelem vagy az első szerető? – gondolta magában. És neki mindebben szerepe lenne? Nem érti a helyzetet, vagy csak nem akarja érteni. Hagyja, hogy folyjon a szó. Van, aki megkönnyebbül, ha elmondhatja. Ez olyan, mint a gyónás, villantak be a húsvét előtti napok, amikor sorban állak a gyóntatószék előtt. Az egész osztály. Később, amikor lett volna meggyónni valója, húzódozott.

Más lelkülettel figyelt Margitra, aki néha elhallgatott, mintha valamit várna. És mondta tovább. Már majdnem mindenki leszállt.

Jöttek az értelmetlen élet stációi.

Elmondta, talán örült, hogy szemtől szembe elmondhatta – gondolta Péter.

Margit nem adott randevút. Elpanaszolta. Nem lehet jóvátenni.

Felhívta az ügyfelét. Késni fog.

Most már csak holnap vagy holnapután. Nem, nem megyünk a Körtérre. Érden dolgozunk.

Hazafelé lepergett előtte, amit ez a Margit mesélt boldogtalan, kiszolgáltatott életéről. Belém szeretett, ki gondolta volna! Aztán jött a főorvos fia. Talán szerelmet érzett iránta vagy csak lefeküdt vele és egyszer-egyszer még csendes ügyeletben. Vége. Most korán megöregedve, magányosan utazik a hideg lakásba. Kályhával fűt, nincs gáz.

A lelkiismeretében kutatott. Jól nevelt fiú voltam. Nem is volt a szeretőm. Na, jó! Akkor csókolóztunk. Tizenöt éves volt, mesélte Margit, és kellemes álmai voltak csókolódzás után.

Péternek eszébe sem jutott volna lejegyezni a történet, de én író vagyok.

Még volt néhány telefonhívás, ő nem költözött el a szülei lakásából – magyarázta Péter. Megörökölte. Margit emlékezett a számra. Megváltozott ugyan, de a telefonkönyvben megtalálta, mire változott. A név is stimmelt.

Arra emlékszik, hogy sokat volt egyedül és felnőttek közt – panaszolta nekem Péter. Kamaszkorában kezdett lófrálni. Megkérdezem a leckét és egyéb füllentések.

Így maradhatott kettesben Margittal.

– Honnan ismeri?

– Miért?

– Itt én kérdezek!

– Kérem! Margit a szomszédban lakott, kulcsos gyerek volt. A szülei dolgoztak, mi gyerekek – fiúk és lányok – labdáztunk, fogócskáztunk. Később, idősebb korunkban, mi fiatalemberek lábtengóztunk.

– Ez nem tartozik ide! Van nálam egy levél. Maga a harmadik Péter, akit a telefonjában találtunk. Tagadják. Akkor csak maga lehetett. Nem évült el!

Itt elszakadt a cérna.

– Maga százados úr nem csókolózott?

– Itt én kérdezek. Egyébként nem vagyok pedofil.

– Én sem. Ha az a Margit, akire én gondolok, akkor legalább hetvenéves.

– És maga megvan nyolcvan!

A rendőr fellapozza az aktát.

– Maga öt évvel volt idősebb.

– Nekem azt mondta, hogy a főorvos fia vette el a szüzességét. Ez az első munkahelyén történt, nyilván az érettségi után.

– De jól tudja! Mind így akarja kimagyarázni.

Megcsörrent a városi. Felvette a kagylót félálomban. Nem tudott beleszólni. Margit hívta.

– Te elváltál. Van valakid? Talán helyrehozhatnánk. A főorvos fiában csalódtam. Egyszer majd elmesélem.

Az elvált embereknek szokásuk a nőkről beszélni. Öt éve a válásáról panaszkodott nekünk Péter. Múlik az idő, egyre kevesebben vagyunk. Ahogy öregszünk, egyre többet beszélünk.

Hogy így volt-e, nem tudom. Péter így mesélte biztosan kiszínezte. Osztálytalálkozó, fiúosztály. A nőket otthon hagytuk.

Ittunk. Mások vidámak, sőt harsányak voltak. Egyesek már katonanótákat énekeltek.

Melankolikus hangulatából kiéreztem, hogy lelkifurdalása van.

– És miért hallgatott ki a rendőr?

– Szerencsére azt csak álmodtam. Nem lett öngyilkos.

– És most mi van vele? Tartjátok a kapcsolatot?

– Főzi a vasárnapi ebédet – válaszolta az osztálytársam, Péter.