Radnai István: Sebesültek

A Vakember csoszog a kongó folyosókon. Csak egyedül ő vak, a többiek megismerik a lépteit és kikerülik. Ő alig mer lépni, számolja a lépéseket, de csak tapogatja, hová léphet, mert bizony az emeleten van, igaz félemeleten, de oda is lépcsők vezetnek fel és éppúgy lefelé is. A fehér bot ügyetlenül áll a kezében, neki minden új, az egész helyzet, ha ugyan helyzet ez a tragédia. A homály szélei is eltűntek. Nem tudja, hogy feketének nevezze-e a világot. Van, amikor arra jön egy gondozó, de nem zavarja meg, nem segíti azzal, hogy karonfogva vezesse, szavakkal irányítja. Az étkező két szint között helyezkedik el. A többieknek nem probléma és a mosdó sem, hiszen kijárnak a városba. A bátrabbak egyedül, mások kis csoportokban.

Menne hazafelé, mint akkor. Ez az akkor fájdalmas pont az életében. A látása a sebesülés következtében kicsit romlott, de még látott, azt is látta, amit nem akart, amikor leszállították a vonatról. Nem megy tovább, szálljanak le, mondták, és fussanak le a töltésről minél messzebb, a pályaudvart már lebombázták. Pedig az út nagy részét megtette a kórházvonattal, majd tehervonaton, amelyik az utánpótlást szállította és jött visszafelé. A mozdonyt találat érte, a gőz szétvetette, az előttük lévő vagon eltűnt, mintha a föld nyelve volna el, pedig a darabjai a levegőbe emelkedtek, egyedül a vasúti kerékpárok, maradtak ott csupaszon és rendetlenül, némelyiknek meggörbült a tengelye. Por, füst, szilánkok. Ekkor veszítette el a bal szemét. De rohant ő is félájultan, amíg össze nem esett.

A géppuska tűznek nem esett áldozatul, elég messzire jutott a kukoricásban, a vadászgép megelégedett az ép vagonokkal és a szanaszét heverő sebesültekkel.

A szanitécek, akik fürgén leugrottak a vonatról, mert ismerték a vadászbombázókat, tudták, hogy visszafordulnak és géppuskáznak, véletlenül rátaláltak. Bekötözték. Egy teherautó visszavitte az előző állomásra, ahová a szárnyvonalról kórházvonatot tolattak. Visszafelé és újból sebesülten, súlyosabb állapotban, mint ahogy a front mögül elindult. Az újabb kórházvonat ismeretlen irányba indult, pedig ő haza akart jutni, ha egyáltalán van még hova.

A szükségkórházban is botorkált, de nem ennyire. Inkább szédült. Szerencséje volt. akkor még szerencséje.

Elindult a mosdó felé. Kongott a folyosó, nem a lopkodó léptek, hanem a beszélgetések zajától. Pedig halkan beszéltek, mint ahogy finom mozdulatokkal közlekedtek az éjszakában, az állandó éjszakában. Ők már érezték a lámpák melegét is. Egymást néven szólították. Ritkán kellett egy-egy arcot megtapogatni, legfeljebb az új lakókét.

Most is haza indulna, ha nem is látnák szívesen, hiszen ritkán látogatják. A lakásban, amíg át nem rendezték az elköltözése után, valahogy kiismerte volna magát. A nagy halom könyv között is megtalálta volna, amit keres, de a lomokat kidobták.

Pedig a felesége eleinte felolvasott neki, amíg meg nem unta a társalkodónő szerepét.

Ha azt érezte volna, amit ő a reményteli hazaúton! Kinek kell egy rokkant, tapasztalta. Hiába öregedtek meg együtt. Rokkantként nehezen viselte őt el az asszony. A merev üvegszemét, amelytől kancsalnak látszott, hiszen a majdnem ép szemével követte az asszony mozdulatait. Akkor még olvasni is tudott. Később csak írni, ha nem emelte fel a tollat. Lassan író lett belőle. Fiatal korában – Krúdyt olvasva – ő is ábrándozott. Leginkább Móriczot szerette mégis. Tudta, hogy a Hét krajcárt nem lehet túlszárnyalni, de mégis.

Körmölt az irodában, számokat írt értelmesen értelmetlen rovatokba. Nem az ő pénze, akármilyen kis összeg, egy cégnél a fizetése százszorosánál kezdődtek az összegek. Ahogy romlott a pénz, a nullákat lehagyták. Mindjárt hármat. Így nem volt annyira bántó.

Fejben írt néhány verset, mire lejegyezhette volna, elfejtette. A hivatalszolga mindig új papírhalmazokat hozott a főnökségről.

A főnököt nem ismerte, bár hírlett, hogy mindenkinek előre köszön, akivel a folyosón találkozik. Ő kisember volt és a nála alig kisebb csoportfőnökhöz vitte revideálni, aki az ajtó mellett ült.

A felesége a szemébe szeretett bele. A rajzolatába, mely hol kékbe, hol barnába játszott, ahogy megtört rajta fény. És mindig mosolygott. Otthon mindig. Levetette a könyökvédőt és szabad ember volt. Otthon nem jutott eszébe az írás, otthon élet volt. Élet, ha nem is a szalonok világa. De volt előszoba, feltette a kalapját és felakasztott a kabátját és elmaradhatatlan sétabotját a fogasra.

A kis, alacsony csoportfőnök aggályoskodó ember volt, ritkán engedte meg, hogy egy számot egyetlen vonással szabályosan áthúzzon. Lekörmölhette az egészet újra. Vigyázott is nagyon, hogy ne hibázzon.

A csoportfőnök nála is kisebb volt, nemcsak alacsonyabb, de jobban féltette az állását.

Ment a folyosón számolta a lépéseket, mégis túlment. A hátsólépcső korlátjának ütközött. arra neki nem is volt szabad mennie, ott a személyzet közlekedett, leginkább a takarítók. Amikor felmostak bemondták, hogy nem szabad a szobából kilépni. Volt hangosító rendszer, amelyen néha a rádió szólt, halkan, diszkréten.

Visszafordult, nem esett le a lépcsőn, be volt akasztva a kiskapu.

Elmélázott. Visszafelé tapogatta az ajtókat. Különszobája volt, egyágyas. Mivel nem járt át senkihez, nem tudta, hogy kivételezett-e, hogy hadirokkantként protekciója volt-e vagy a felesége volt olyan emberséges, hogy fizetett a szobáért. Persze a fia is küldhette Londonból, Brüsszelből. Már régen nem látta, vagyis nem találkoztak. Pontosabban: a fia nem kereste fel. Ki tudja, most hol dolgozik. Könnyű neki. Persze lehet honvágya, de nem biztos.

Abból a kis lakásból került ki nyugatra, amit azután szereztek, hogy kibombázták őket. Legalább nem kaptak társbérlőt. Nem sokat tudott a politikai változásokról, pedig a nyolcvanas években valamit megérzett. Azután már csak a tévé hangját halotta, de az asszony belehabarodott a sorozatokba. Újdonság a végtelen sorozat a kapitalizmus hajnaláról.

A nyolcvanas években még reménykedett, de mintha apátiába süllyedt volna, ahogy fokozatosan kialudt a látása. Hiába lett volna olyan írógépe, amelyen a billentyűket pontírás jelölte volna, ő mindig kézzel körmölt, egészen a nyugdíjig. A háború egyre távolodott, mint a katonavonat.

Mire a szobájába ért, mintha valami film kezdett volna peregni, hiszen a belső látása, az emlékei megmaradtak. Hazafelé igyekezett, útközben veszítette el a fél szemét. Messze volt a front, nagyon messze. A sebesülése óvta meg. Nem vitték el malenykíj robotra, már nem volt katona, fogságba sem esett. Bejárt az irodába, persze időközben egyszer-egyszer felmondtak neki. B-listázták, mint katonát, pedig csak karpaszományos volt. Mások megúszták. Aztán racizták. Racionalizálásnak becézték az elbocsátást. Nem tudott lapátolni a sebesülései miatt, ezért valami irodába, valami vállalathoz beajánlották az osztálytársai. Ők sem voltak párttagok, vagy mégis? Elintézték. Fiatalon vitték el katonának, akkor még a felesége is fiatal volt és türelmesebb.

Félálomban úton volt ismét hazafelé. De nem az ismert utcákat járta. A nyílt pályán ugrott le a vonatról és rohant, rohant. Ez a kép álmában is kísértette, de most más fordulatot vett.

Kijött a kórházból. Haza, csak haza! A felségéhez, akkor a gyerek még nem volt meg. A szárnyvonal egy malom mellett húzódott, még a kórháztól is sokat kellett gyalogolni.

Ha egyáltalán van vonat hazafelé, kerülővel, de nem sok jóval biztatták.

Egy faluban rásötétedett. Nem tudta, hogyan került oda, de a hideg elől valahová be kell húzódnia. Ha már elvétette az irányt, legalább fényt látna. Egyre keményebb lett a fagy. Egyszer csak gyertyafény mozgott el egy ablak előtt. Akkor ott ház lehet, ha fény van. Talán csak nem a csillagok kápráztatták el a holdtalan éjszakában?

Mielőtt a fény kialudt volna, elérte a házat, megkocogtatta az ablakot. Falun még volt üveg az ablakkeretekben.

Nincs hely mondták, teli vannak menekültekkel. A szénapadláson ilyenkor hideg van, mert se jószág, se széna. Az istállóban is rokonok laknak. Átkísérték a szomszédba. Ott talán van egy szabad ágy, mondták kedvesen.

A fiatalasszony felébredt. A férje katona, talán ő is így bolyong valahol, mint ez a katona. A férje ágyában most nem alszik senki, kerüljön beljebb. A búbos kemence meleget adott, reggelig nem kell rárakni. A kemence sutban gyereklány aludt, az asszony intett: csak csendesen.

A hitvesi ágy felett kiszínezett esküvői kép, ahogy kell. Az ajtó felett feszület, pont rálátott az ágyból, míg az asszony el nem fújta a mécsest. Olaj még volt, viasz már nem.

Megmosta a lábát, a kapca nagyon büdös. Előtte ímmel-ámmal a felsőtestét, az asszony segített. Mintha remegett volna a keze.

Befeküdt a férj oldalára így a jobb oldalára került az asszony. Becsukta a szemét, az ép szemét, a másikat nehezebb lett volna. Sötét a falusi éjszaka, a kutyák is elhallgattak, amikor maga után becsukta az ajtót.

Forgolódni sem mert, nem is jött álom a szemére. Aznap nem gyalogolt sokat a frontszolgálathoz képest, csak éppen rossz irányba.

Mellette – karnyújtásnyira – sóhajtozott az asszony. Valahogy nem a feleségére gondolt, hanem a mellette fekvő katonafeleség gömbölyű vállára. Az asszony még egy ideig sóhajtozott, talán a könnyeit is törölgette, mert megmozdult, mintha vállát rázná a sírás. Az ajtó fölött a feszület, amelyre a menyasszony és vőlegény a két ujját helyezte, amikor esküdött, mintha világított volna!

Kinyújtotta a jobb kezét érezte az asszonytest melegét, de nem merte megérinteni. A bajtársára gondolt, aztán a feleségére, így vergődött reggelig. Gyorsan felöltözött és elköszönt. Az asszony marasztalta, adott egy karéj kenyeret, hozott szalonnát a kamrából. Szabadkozott, hogy útravalót nem tud adni. Háború van, rekviráltak, elhajtották a jószágot. A veremből is majdnem mindent elvittek. A létrát elrejtette, nem jutottak fel a padlásra. Ennyi maradt.

Karikás volt a fiatalasszony szeme, pedig a zokogás hamar álomba ringatta. Máig nem tudta elfelejteni a szemérmes pillantását. A vakok a múltba látnak, csak jelen tűnt el az éjszakában.

A szíve zakatolt, mint a katonavonat, aztán sikongva fékezett.