Rab Gusztáv: Utazás az ismeretlenbe

MÁSODIK RÉSZ: TISZAPÓCS

(Részlet)

„Ez hát Tiszapócs”.

A Tisza holt medrében és partjain épült járási székhely, élenjáró szocialista község. Szállóigévé vált hivatalos dicséret szerint: „eleven ütemterv a Tisza hátán a Hajdúság és a Nyírség határmezsgyéjén”. Vitéz hajdúk egykori települése. Erdőkben és mocsarak nádasaiban rejtőztek valaha alapítói, akiknek farkasokkal és medvékkel kellett vívniuk, de épp oly hidegvérrel ütötték le az utasokat is, mint a vadállatokat és rabolták el tőlük arannyal telt erszényüket. Ez hát Tiszapócs, ahová a deportáltak vonata megérkezett.

Hétfő van. A katolikus templom csonka tornyában épp most hallgatott el a déli harangszó. Bogya, a harangozó, fentről a toronyablakból többet lát, mint más, messzebbre tekint. Úgy ismeri Tiszapócsot, mint saját elnyúzott ruháján a foltokat, hiszen Bogya egyébként szabó.

Forró a júniusi nap. Ilyenkor elnéptelenednek az utcák. Odakint a mezőn és a szikes pusztaságban megújuló erővel javában folyik a munka. Az aratás már sok helyütt megkezdődött, az őszi árpát már le is aratták; a verseny és a határidő, új fogalomként az új időben, mindenütt szorongat. Idebent a községben kezd elviselhetetlen lenni a hőság. Az emberek nem sürögnek-forognak az utcákon, mint sokkal melegebb olasz városkákban. Tiszapócs utcái csendesek. Csak a hangdoboz énekel szüntelenül a községi tanácsháza tetején. Azok, akik bármilyen okból nem mentek ki dolgozni a mezőre és itthon maradtak, ilyenkor már behúzódnak házacskáikba. Az asszonyok a konyhában, a hőségtői ványadtan, kedvetlenül kavarják a levest, a legyek minden ételt belepnek, a slambucot is. Itt-ott szekér döcög a dimbes-dombos utcákon. A fehér por a kerékagyig felszáll, a lovak lába füstöl. Az ökrös-szekerek csak estefelé érkeznek meg. Reggel trágyát vittek ki és lopott tőkkel meg rőzsével este térnek meg.

Félmeztelen gyerekek a kapu előtt játszanak a porban, maszatos arccal, nem is álmodva, hogy vannak por nélküli tájak, hegyek és városok olyan helyek, ahol zöldek a fák, nem pedig szürkék és fénytelenek, mint itt. A tiszapócsi por érzékeny. Még annál az embernél is érzékenyebb, akitől először elvették nyugdíját, aztán lakását és ide telepítették ki, Tiszapócsra. A legkisebb szellő vagy mozdulat arra ingerli, hogy felszálljon és szétszóródjon a légben. Elég, ha a játszadozó pendelyes gyerek megérinti törött fakanállal és máris fehéredik tőle a levegő. A hat-tagú libacsapat eddig csendesen legelészett az árok mentén és tépdeste a göndör füvet, meg a vadparéjt. Ezek a lusta fehér földi-madarak napközben szerényen megelégednek a zöld táplálékkal, még a lapulevéllel és a csalánnal is; az árok poshadt pocsolyájában, időnként gágogva, megmártják magukat. Néha aztán, érthetetlenül, fellázadnak. Tán keserű a lapu levele, vagy a vándorösztön támad fel bennük? – a gúnár kinyújtja hosszú nyakát, üvöltözni kezd, vadul csapkod szárnyával és esetlen léptekkel szaladni kezd, a többiek követik; suttyó gyerek magasságában néhány méteren át sikerül nekik repülniük. Valahol, egy másik árokparton, földet érnek, de a port úgy felkavarták, hogy elvész benne az ember, mint a londoni ködben. Az új gyep sem édesebb és a gágogók által felvert porfelleg szétterjed és ott marad a levegőben, mint cifra, szögletes lábnyomuk az út porában.

A tiszapócsiak megszokták már, születésük óta ismerik a port és tűrik. Nem találnak sem mi kivetnivalót abban sem, hogy a főutcán a házak fölött még éjjel sem oszlik el a por, hiszen ott lüktet szüntelenül a gépi élet, nincs meg állás; ott bonyolódik le az országúti forgalom a Tiszahíd és Borsod felé szüntelenül füstölgő porban. Szilaj kocsivezetők, akiket hajt a terv, maguk is veszettül hajtanak. Az új gépállomás traktorai a poros főutcán dübörögnek süketítő durrogással és puffogással, ilyenkor rengenek a házfalak és dalolnak az ablaküvegek a Vörös hadsereg útján, a régi Rákóczi-úton, kavarog és száll a por és belepi azt, amit aznap már százszor beszitált: az ablakokban a muskátlit, a hőségtől ernyedt és korán hervadó akácokat, a járókelők arcát és ruháját, a harangozó ingét, a volt „Magyar Király” dús keblű csaposlányának szőke kontyát, a templomkertben az orgonabokrokat és a gesztenyefák leveleit, Kopács plébános úr fekete reverendáját, amely már egészen lila a háta közepén, izmos lapockájánál. A porfelhőnek ideje sincs a leszállásra, szétoszlásra. Motorkerékpárok száguldva igyekeznek mindig sietős útjukon, vörös zászlós személykocsik türelmetlen tülköléssel robognak át a községen. A porfelhő Tiszapócs felett egyre kiterjedtebb, sűrűbb, tapinthatóbb és fehérebb. Délután, különösen estefelé, még több a tehergépkocsi és a száguldó társaskocsi. Ezek nehéz terhekkel és utasokkal jönnek-mennek, kavarják a port szüntelenül. Ilyenkor érkezik vissza Borsodból, a Tisza másik partjáról, kubikosokkal az a nagy gépkocsi, amely apró ablakai miatt inkább cirkuszkocsira emlékeztet, de a nép „kutyaketrecnek” nevezte el. Mire a gépjárművek robaja elcsendesedne, a marhacsorda érkezik. Ökörszarv-kürtjének éktelenül hamis hangjaival hajnalban szokta az istállókból előcsalogatni a teheneket, s estefelé már a Selymes-patak hídjánál jelzi a vén hajcsár, hogy a csorda közeledik és már rúgja a port, Tiszapócs évszázados finom, fehér porát, amely a főutca elhanyagolt, szürke kövezetét vastagon belepte és ha Isten esőt, zivatart küld, akkor ragadós sárrá változik. A község felett, mint óriás parasztdunyha, a marhacsorda érkezésekor felpuffad és kitágul a fehér porfelhő, az alkonyatban előbb szőke, aztán kékesszürke árnyalatot nyer. A posta előtt, a vizes árok kis hídjánál, Miska, Tiszapócs vízfejű bolondja, félig meztelenül és rongyosan belebámul a porba, amely ott serceg az ő fogai közt is, vastagon rárakódott szemöldökére, nyaka és füle piszkos tőle, de ő sem bánja, megszokta ő is, mint az eldobált káposztahulladékot.

Dél van Tiszapócson. A forró levegő a fullasztó szélcsendben a terméketlen puszta peremén néha megmozdul. A színe szürke a portól, mint a zavaros tiszapócsi víz. Maga az egész község, a legtündöklőbb napsugárban is, ugyanolyan színű, mint a levegője: mint a levél a szüntelenül szomjas körtefán és az egész Kertealja meg a Szőlőskert, ahol régen kiveszett a szőlő. Semmi zöld nincs már ilyenkor, június végén, a községben, még ezek a gyümölcskertek is megszürkültek a porban. Szürkék a távlatok és a legvadabbul perzselő napfényben is fénytelenek. Szürkeség terjeng tárgyakon és dolgokon, szürkék a fehér falak és a tetőkön a zsúp, a nád, a gaz, a cserép. Szürkék az arcok, szürkék a tekintetek. A halványkék alföldi ég alatt a déli nap lángolásában a por miatt szürkeség borul egész Tiszapócsra, minden mozgás, emberé és állaté, minden szenvedély és minden gondolat a nagy, szürke pordunyha alatt rejtőzik el.

Bogya, a harangozó, aki napjában többször is körülnéz a csonka-toronyban, mindezt jól tudja, erről a szürkeségről fecseg is ő eleget, mindenfelé. „A színe szürke, a hangja mérges” – szokta mondani. Ez a szószátyár, de egyébként derék kis ember azt állítja, hogy a falusi kutyáéhoz hasonlít Tiszapócs hangja. Az itteni kuvaszokról sohasem lehet tudni pontosan, hogy miért haragusznak. A kerítés mögött ugat és ugatása nemcsak mérges, hanem fenyegető és türelmetlen is. De ha tovább megy az idegen, akkor elhallgat, vakkant. Koloncát csörgő láncon vonszolja, visszaszalad a ház elé, elnyújtózik a szilvafa árnyékában és nyögve nyaldossa hasán a sebeket, melyekre rászállnak a zöld hátú legyek.

A harangozó kiválóan ismeri Tiszapócs mérges hangjának árnyalatait. Beletartozik a hangba a Selymes-patak szivattyújának egyhangú motorzúgása éppúgy, mint a rohanó járművek szüntelen dudálása a főutcán és a malom pöfögése és mély morajlása, duruzsolása. Beleszól a pásztorkürt hamis hangja, a karikás ostor pattogása, a községi tanácsháza tetején a hangdoboz szónoklása és duhajkodása, a volt „Magyar Király” vendéglő söntésében a részegek vitatkozása és káromkodása. Talán sehol ezen a tájon nem káromkodnak annyit, mint Tiszapócson, a legegyszerűbb állító tőmondat sincs istengyalázás nélkül, a szenteket talán sehol másutt nem emlegetik oly sűrűn és oly sokan, mint itt. Bogya, a harangozó, kivált a söntésben, néha iszonyodva fogja be fülét és elmenekülne, ha nem lenne mindig szomjas.

Az emberek és tárgyak hangjaiba beleszólnak az állatok. Dühös ugatások, jámbor röfögések, csipogások, bégetések-bőgések, nevetések, kotkodácsolások, vijjogások és kukorékolások tarkítják Tiszapócs hangját, s tulajdonképpen senki sem tudja, hogy miért haragusznak itt egymásra és a világra az emberek: egy-egy szó miatt készek ökölre menni és akár agyon is ütnék egymást, ha nem korlátozná őket az új rend szigorú fegyelme. Mérgesen sietnek, még a szerelmi vallomás is sürgős este a kiskapuban vagy a templomkert bokrai közt. Korán kelnek és későn feküsznek, mert mindig estére marad valami munka a ház körül, s ha egyszer van idejük a berúgásra a volt „Magyar Király” söntésében, akkor ezt is gyorsan cselekszik: rumot öntenek a sörbe. Bogya, a harangozó, megfigyelte, hogy a cigánybanda a szomorú nótát is a középtől kezdve már gyorsan – csárdásnak játssza.

Szín és hang így találkozik Tiszapócson valami újkeletű szenvedélyes sietségben, amely nincs harag, vetélkedés és irigység nélkül. A felvert por szürke dunyhája alatt mindenki gyorsabban akar tenni-venni, mint eddig, versenyt szalad a rohanó élettel és attól fél, hogy lemarad. A harangozó által megfigyelt mérges hangnak a titka talán az, hogy Tiszapócson, a nyugodt pusztai tájon, ahol évszázadok óta egyforma lassan lépked ember és állat, a hajdúivadék tiltakozik vérmérsékletének hirtelen megváltoztatása ellen, paraszti tempója dacol a hajszával és amit nem tud elmondani, azt kacskaringós káromkodásban fejezi ki Szent Mihály és az összes főangyalok kárára. A mindent sandán figyelő harangozónak szent meggyőződése, hogy kétszer egy évben úgysem lehet búzát aratni ezen a tájon és a napraforgót nem lehet párosítani a mákvirággal. „Úgy sem lesz belőle bőven termő csodatök” – szokta magyarázni Kecse Bálint, kaszibai kuláknak. Egyébként óvatosan hallgat, és nagyon megválogatja azokat, akik előtt véleményt merészel nyilvánítani a mérges és siető Tiszapócsról. Óvatos megjegyzéseit, melyek a söntés sarkában hangzanak el, túlharsogják a főutcán dübörgő vontatók és hernyótalpú traktorok. De esténként a községen átrobogó gépkocsik tetejéről a hazatérő munkások, mintha egy szenvedélyes új hit parazsa égetné nyelvüket, új harci dalokat énekelnek és az olyan ingatag emberek lelkében, mint a harangozó, ezek a lelkes indulók elnyomják a maradi kétely szavát: mire való ez a lázas sietség?

Odafent a csonka toronyban Bogya, már régen meg állapította magában, hogy valami miatt mindenki mérges Tiszapócson, haragszik valakire valami miatt és tudja, hogy rá is haragusznak, vagy legalább is irigykednek és gyanakodnak. Fejét szokta csóválgatni ilyen gondolatok közben és azt szokta mondogatni magában: „Nem volt ez mindig így.”

– Ne, te! Neee…!

De a tikkasztó tiszapócsi melegben délben harangozás után a levegő szürke színébe a mérges sietség robajain kívül beleszólnak türelmes ősi hangok is: ökrösszekér fordul be a főutcába a Bába-gödre felől.

Nyikorogva döcög, mintha fájna a mozgás. Jajgatva vánszorog. A fehér magyar ökör mélyen belehajlik az igába, rojtos farkával a legyeket csapkodja faráról, mérhetetlenül buta arcán tökéletes a belenyugvás sorsába, sehol a világon nincs ilyen erős, nyugodt, türelmes ökör. Senkivel sincs semmi dolga, csak szűkszavú gazdájával, aki nem hajlandó sietni és káromkodások közben szidja néha, de tiszteli lassúságát és butaságát talán azért, mert annak mélyén a herélt szomorúságát gyanítja, de nem sajnálja miatta, mert ő senkit és semmit sem sajnál. Pedig ennek a tájnak durva szavú magyarja, saját kis földjét taposva, bizonyos dolgokban érzékenyebb az ökör faránál. De ezt nem tudják róla. Most gépkocsi dudál rájuk, a bakon ülő parasztra és a két ökörre. Az új idők lázasan igyekvő embere ordítva sürgeti, térjen már ki az útból. De kocsis és ökör ebben egy: nem sietnek, s ha az ökrösszekér gazdája vasárnap este az egykori „Magyar Király”-ban a kelleténél több rumot önt a sörbe, akkor megköveteli, hogy a cigány lassan húzza el az ő nótáját. Különben még arra is képes, hogy összetörje a hegedűjét.

Bogya, a harangozó, azt is kitalálta, hogy nemcsak színe és hangja van Tiszapócsnak, hanem alakja is, mégpedig olyan, mint a „vízibolháé”.

A „bolha hasa”, mondja Bogya, az ott van a főtéren: maga a templomtér a „tetemes épületekkel”. Tetemesnek nevezi ő elsősorban a templomot és a plébániát, aztán a járási tanácsot a feloszlatott Szent Vince apácarend volt zárdájában, éppen szemben a templommal. Aztán következik a községi tanácsháza, a régi községháza épületében, ahová ő sohasem megy be szívesen, mert valami okból iszonyodik a helyettes tanácselnöktől, akit mindenki Víg Juhásznak nevez és tulajdonképpen ő a valóságos megtestesítője a „vízibolha alakú” szürke és poros Tiszapócs mérges hangjának. Más szóval: fél tőle. Fél, mert a helyettes tanácselnök szeme a vesékbe lát, s Bogya úgy érzi, hogy kitalálja az ő sanda gondolatait. A „bolha hasában” van a régi járásbíróság, ahol most a járási kapitányság székel és néhány házzal odébb a görög homlokzatú pártház. A szövetkezeti étkezde, melyet Víg Juhászon kívül mindenki csak „Magyar Király”-nak nevez, ahogy a Krajcár-utcát sem hívják Új forint-utcának; csak néhány lépés a templomkerttől a vasút irányában. Mögötte, a régi gazdakörben, melyet az urakkal való cimboraság miatt oszlattak fel, minden nap kétszer is mozielőadást tartanak. Saját tűzoltósága vigyáz Tiszapócsra, a templomkert szomszédságában. A postáig sem kell messzire menni és a piactér is itt van, ahol különösen hetipiac idején nagy a zsibongás, az élénkség. Az „elhagyott házak” egyikében működik a népkönyvtár és a kultúrotthon, ahol Bogya többnyire keresztrejtvényeket szokott fejteni.

Errefelé a poros főutcának még mindkét oldalán aszfaltos a járda. Igaz, hogy este könnyen orra bukhat az ember, ha nem vigyáz és a bokája megbicsaklik a tátongó lyukakban. A tornácos és fehér oszlopos felhagyott házak javarészt itt épültek a főtér és a piactér közelében, itt született az egyikben az a Nándi bácsi, akire akkor emlékezett különösen élénken Balázs Ákos, volt magyar királyi kormányfőtanácsos, mikor egy éjjel megkapta a kitelepítő végzést és megtudta, hogy Tiszapócsra deportálják. De tábla nem jelzi Nándi bácsi emlékét sem a szülőházon, sem a tanácsháza előcsarnokában. Senki sem beszél már itt róla. Egykori házában a népbolt működik és árusít.

A Vörös hadsereg útjával nagyjában párhuzamos a Kossuth-utca, de aztán hirtelen elkanyarodik és nekiszalad egy görbe utcácskának, amely kivezet a Kálváriadombhoz és az eléje épített a szovjet katonai emlékműhöz. Arrafelé nyílt mostanában egy kocsma, a volt „Magyar Király” leánya, melyet „Szőke Tisza-csárdának” neveztek el, hivatalosan. De minthogy nincs bor és kevés a sör, csak szombat este nyit és vasárnap délben már becsukják. A Selymes-patak hídja felé van a malom és a református templom. Ezek már kiesnek, távol vannak Tiszapócs központjától, Bogya ezeket már nem számítja a „bolha hasába”. Káptalani uradalom volt ez itt, vagy grófi puszta. Az urakkal együtt a szolganép mind visszatért a katolikus hitre és református alig van a községben. A szegény kis tiszteletes, azt mondják, alig eszik, hamarosan éhen is halna, ha Kopács Antal főtisztelendő úr nem támogatná. Ő az idén is három hízót tart.

A hatalmas „vízibolha” hosszú lábai, a Csonka toronyból alátekintve, messzire elnyúlnak. Egyik lába majdnem elér a Tiszáig, túl a Selymes-patakon, amely kacskaringózva szeli át a községet. Egy másik lába a patak kanyarjait követi észak felé olyan messzire, hogy onnan már látni lehet Tiszagyulavárát. A holt Tisza meder hepehupáin szeszélyesen futnak keresztül az utcák. A „vízibolha” lábai néhol olyan tekervényesek, hogy még a bennszülött is könnyen eltévedhet este. Nem egy hosszú utcáján akár egy órahosszat is lehet gyalogolni és az még mindig Tiszapócs: a Kertekalján túl Kaphacon át a Bágyierdő felé vezető út jobb oldalán a tanyák még a községhez tartoznak, pedig már közelebb van oda Margitapuszta tornya, mint a tiszapócsi kettőstorony, melyből az egyiket a háború alatt lelőtték és azóta csonka. Maga a főutca, a volt Rákóczi-utca, kimegy egészen a vasútállomásig, azaz elkanyarodik délnyugatnak a pródi tanyavilág és Dedőhát felé, ahol már a Hajdúság kezdődik, noha Tiszapócs is valaha a szabad hajdúk földje volt. A főutcát ezen a helyen, az útkanyarnál, földút köti össze a vasútállomással.

Jellegzetes szaga is van Tiszapócsnak, úgyhogy ilyenkor, júniusban, délben, ez a szag megcsapja az érkező utas orrát és emlékezni fog rá: „Ez hát Tiszapócs”.

A gyarapodó állami sertéshizlalda fanyar szaga áthatja a milliónyi fehér porszemet, amely a község felett lebeg óriás paraszt dunyhaként; beleeszi magát a forró levegőbe, az átizzadt ruhákba és az emberi indulatokba. A posta közelében az árok hídjánál naphosszat ácsorgó vízfejű Miska bolond lapos orrában is az államilag hizlalt disznók szaga csiklandozza meg a szőrzetet, mikor a forró levegő búzatengerként hullámzik és egy hűvösebb légáramlat épp a vasútról, a hizlalda felől érkezik. Sok ezer disznó trágyájának illanékony, terhes és állandó szaga ez, sűrített disznóól-szag, tömény fanyarság, amely feloldódik a poros, szürke levegőben és különbözik minden más trágya, minden más istálló szagától; dús export-sonka és magyar szalonna nincs nélküle a külkereskedelmi mérlegben és disznófej-pörkölt sincs nélküle rogyásig a volt „Magyar Király”-ban.

Bogya, a harangozó, a déli harangszó után leballag a toronyból, mint máskor és nagy kulccsal bezárja a deszka-ajtót.

Hétfő van, kezdődik a hét, gondolja magában és az is eszébe jut, hogy manapság nem valami fényes foglalkozás ez: harangozónak lenni. Másik mestersége, a szabóság, azt is nyomorúság mostanában. Öt gyereke van otthon, a legidősebb még csak tizennégy éves. Hét éhes szájnak kell naponta enni adni. Bizony, jó volna már egyszer jóllakni. Soká lesz, amikor a plébános úr leöli az első disznót és fösvény nénje kiporciózza nekik azt a kis „kóstolót”. Ma répalevélből készül a főzelék otthon. Húst nem láttak, nem ettek már két hónapja.

Az éhező ember savanyú kedvetlenségével néz körül a harangozó a templomkert szélén, a robbantáskor lehullott kőoszlopok és kőszentek roncsainál. Inge ujját kijjebb húzza és megtörli vele izzadt homlokát. Bár templomtoronyból lépett ki és lázadni Isten akarata ellen nem akar, nem mer, mégis keserűen morog magában. Zsebében csörög valami kis aprópénz, oda kellene adni a feleségének, de ő a melegben, harangozás után megszomjazott. Délután úgyis temetés lesz, jómódú a halott, az öreg Csatári. Sokáig kell majd harangozni. De jobb is már neki, gondolja Bogya, jobb így az öreg Csatárinak. A terménybeszolgáltatással annyit gyötörték az öreget, Víg Juhász annyit zaklatta, a „kuláklistára” is felvették. Csak nyomorúság volt az élete a folytonos beszolgáltatással a vén Csatárinak. Most beszolgáltatta a lélegzetét.

Ezen elgondolkozik magában a törött oszlopok és szobrok mellett a poros orgonabokroknál a harangozó. Az öreg Csatári beszolgáltatott lélegzetére gondol, a sok nyomorúságra, melyet az embernek el kell szenvednie a földön. Ebédre meg fogja enni a répalevelet egy darab kenyérrel, aztán nekiülhet a szakadt ruhák javításának. Már ott tart a világ, hogy a folt se folt, mert nincs szövet.

Szabó létére maga is foltos ruhában jár. Új divat szerint foltoz már ő is Tiszapócson: nem kívülre, hanem belülre varrja fel a foltot, úgyhogy nem látszik, a szegénység elrejtőzik.

Forró szél kerekedik és sepri a port a Vörös Hadsereg útján a volt „Magyar Király” előtt a hepehupás aszfalton. A hőséget mintha zsákból öntenék odafent, s a harangozó, ingatag jellemként, úgy gondolja, hogy jobb elmenekülni előle, be, a hűs söntésbe Borkához, aki a sört csapolja.

Lopva, az udvar felől megy be, mintha halálos bűn lenne, hogy most meg fog inni egy pohár sört és letagadja a felesége előtt.

A vendéglő udvara közös a régi gazdakörrel, ahol most mozi van. A fabódékban rejtőző illemhelyek is közösek a szürke palánk mögött, ahonnan bűzök és legyek szállanak fel. A falnak támasztva, kerékpár kerékpárnak dől, de fújtatója egyiknek sincs. Tiszapócson nem szokás a biciklin ott hagyni a pumpát, mert biztos, hogy lelopják róla.

Az udvaron át ki lehet pillantani a Kossuth-utcára, ahol az iskola van, ma már az állam vezetése alatt, szigorúan. A mozi falát mindenféle képek, felhívások díszítik. Ott látható a manapság legelterjedtebb arckép: az ereje teljében levő nagy forradalmárt ábrázolja, még fekete bajusszal, aki nem tűr ellenvéleményt, csak engedelmességet. Mellette mosolyog legkiválóbb magyar tanítványának kerek arca. Egy harmadik plakáton mord gazda kérdezi: „Teljesítetted már beszolgáltatási kötelezettségedet?” Makra pipáját úgy tartja kezében, mintha életében még sohasem gyújtott volna rá pipára. Nem igazi paraszt, mondják a tiszapócsiak.

A szomjas harangozó, bámészkodva, azt gondolja, hogy bizony, a vén Csatári már teljesítette beszolgáltatási kötelességét. Lézeng és megakad még a szeme a mozihirdetésen is: „Boldog traktoros” a film címe. Kultúrfilmnek nevezik, hetek óta egyebet sem játszanak.

MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont

Budapest, 2019

660 oldal, 1800 Ft

Kapcsolódó írásunk:

Tüskés Anna: Rab Gusztáv és az Utazás az ismeretlenbe >>>