Puskás Dániel kapta idén a legjobb első lírakötetért járó Makói Medáliák díjat

BÍRÓ-BALOGH TAMÁS LAUDÁCIÓJA

Nagy öröm, hogy idén először köszönthetek Puskás Dániel személyében olyan díjazottat, aki ugyanarra az egyetemre járt, ahova József Attila is, hiszen a Szegedi Tudományegyetemen végzett magyar szakon, jelenleg pedig ugyanitt PhD hallgató. Az 1990-es születésű Dániel ugyan Hatvan városában él, de az egyetemen túl mégis több ponton köthető a térséghez: először a szegedi Tiszatáj folyóirat 2011. októberi számában publikált, és az itt közölt két versben már felsejlett a Fiatal Írók Szövetségénél 2017 végén megjelent, Lanczkor Gábor által szerkesztett könyvének, A vakok zsoltárának hangja. Most pedig Makón díjat kap ezért. Sőt, hogy tovább fokozzam, napra pontosan ma hat éve vett részt élete első felolvasóestjén többedmagával Szegeden; a rendezvényt a Tiszatáj Titánjai címmel illették. Bár első megjelenés után titánnak minősíteni valakit kissé elhamarkodottnak tűnhet, kötetét olvasva a kuratórium egyhangúan arra jutott, mégiscsak volt ebben igazság.

Puskás Dániel ugyanis igen merész, mert bár az induló költőkre jellemzően a párkapcsolati traumákat feldolgozó tematika A vakok zsoltárában erősen jelen van, ezt mégis jellegzetes, szikár képekkel, a lírai én önostorozó őszinteségével írja le úgy, ahogyan azt nagyon kevesen teszik. Merész, mert ezen túl is mer más lenni: saját hangon, saját nyelven szólal meg, ugyanakkor mégis hagyományokat követ és épít újjá. Többnyire szabadon ír, de a kötött formáktól, rímektől sem retten el. Teremtő, mágikus költészet az övé, aminek olvasásától menthetetlenül nosztalgiát érez az ember, de nem a gyermekkor vagy esetleg lezáratlan kapcsolatok után, hanem egy sokkal ősibb, megfoghatatlan, mítoszokból és legendákból ismert világ után.

Versei még ha néha sörös dobozok mögé rejtve is, de mindig magukban hordozzák a misztikumot, a csodát. És bár a kötet olvasása nem hoz megnyugvást, mégis hinni kezdünk. Hinni akarunk abban, hogy a szenvedés csak múló állapot, a megpróbáltatások céllal történnek, hogy a nyugtatókon élő, esendő beszélő végül valami csoda folytán újra – és most már igazán – látni fog.

És még valami. Művelődéstörténeti tény, hogy amikor a kultúra szabadságfoka csökken, akkor az irodalom szerepe megnő. Így volt ez Petőfi, József Attila vagy Radnóti Miklós korában is. És mindig a fiatalok, általában a fél vagy teljes marginalitásban élő alkotók újították meg az irodalmat, soha nem a támogatott fősodor. Idén pedig nagyon erős mezőnyben indult Puskás Dániel, úgy is mondhatnám: kiemelkedően jó volt a költői felhozatal. Nem volt könnyű helyzetben a kuratórium, de Turi Tímea és Orcsik Roland nevében is mondhatom: biztosak vagyunk abban, hogy Puskás Dánielről nem most hallottunk utoljára. Erre biztatom a közönséget is: legyen szemünk A vakok zsoltára szerzőjét követni pályáján.