Prózaritmus, líraütem

Bíró Tímea verseskötetei maguk is indokolják mindezt, tekintve a bennük tematizált élményanyagot, a hangulati világot, mely hasonló ugyan, mégis a megvalósítás eltérő módjának köszönhetően egészen más hatású. Természetesen nem A pusztítás reggeleiről szeretnék most hosszas értékelést írni, mindössze ahhoz képest is szeretném hangsúlyozni, hogy a Hosszú mennyivel érettebb, átgondoltabb kötet, nem hatásvadász, hanem valóban – minden döccenése ellenére is – lebilincselő. Mintha csak ezen összevetést tenné lehetővé a kötet elején olvasható megfogalmazás: A pusztítás reggeleivel szemben a Hosszúban, ami hat, az „nem a betört üvegen keresztül beáramló hideg / nem a pénz ami nincs az újra / nem a szilánkok szétszóródása a földön / hanem a mindennapi látványa” (11).

A Hosszú szövegei az elmúlást tematizálják egy otthonápolás családi páros szituációjának keretében. A kötet címe nagyon jó találat, nagyon kifejező. Érzékelteti a leírt élethelyzet időtartamát (értelemszerűen), ugyanakkor az érzelmi minőségét is: Bíró Tímea leírása nem hazudja giccsesnek, sem patetikusnak, szépnek, a felnőtt nő nemes feladatának és az ápolt, idős nő által méltósággal megélendő helyzetnek az otthonápolást, ellenben kínlódásról, nehézségről tanúskodik. A szövegegységeknek nincs külön címük, központozás nélkül egymásba folyva hömpölyögnek (hosszan, ha úgy tetszik) és hosszú sorokba rendezve. Ezt segíti vagy erősíti a hosszúkás, fekvő téglalap alakú könyvtest is. A hosszúság a szöveg tekintetében nem fáradtságot vagy nyújtottságot takar, Bíró kötete nem túlírt. Nem mondható, hogy sűrítené a mondanivalót, de nem is hígul az a forma következtében. A Hosszúnak prózaritmusa van, amit líraütemek alakítanak. A költő eredeti és következetesen használt lírai képekkel teszi egységessé a kötetet, olvashatók szép költői megfogal­ma­zások, egy rövid példa: „porosodik a csend” (11). Ugyanakkor helyenként előfordulnak erőltetett nyelvi vagy képi megoldások is, erre is egy példa: „egyik kar másik kar kéne ide egy énekkar hogy legyen szólama az életképeinknek” (55).

Ezt, a konzervatív értékrendet igazolják bizonyos szövegrészletek („meg kell mosnom a melleidet mamám / tudom hogy még sosem láttam őket” 6), és a kötet első, ötsoros szövegében már bevezetett kép, a porcelán is. Részletek: „porcelán vagy ami felemeléskor törik el” (5), „porcelán ujjakkal cserélem a katétert” (7), „porcelánkészlet a tested” (25). A metafora persze indokolható és érvényes a beteg test törékenysége miatt, ugyanakkor véleményem szerint az eredetisége a családi miliőt, értékrendet is erősítő vonásában van: a porcelán az elegáns konzervativizmus értéktárgya. Olyan, amire különös gonddal vigyáznak – és nem a törékenysége miatt, hanem az önértéke, a nemessége okán. Ezt a jelentésárnyalatot erősíti az is, hogy – miként talán az idézett részekből is kitűnik – a kép nemcsak az ápoltra vonatkoztatva jelenik meg, de az ápoló fiatal nő teste, testrészei is porcelánok. Nem ez az egyetlen aspektus, amely a kötet két központi nőalakját egymásba játszottnak mutatja. Alapvetően egy fiatal felnőtt nő és egy ápolt, idősebb nő, anya és lánya a helyzet két résztvevője; a lírai megszólaló, akinek a szempontja uralja a Hosszú szövegeit, a fiatal felnőtt. Bíró Tímea új kötete nem a nehéz helyzet okozta korai, kényszerű felnövekedésről, a gyerekkor elvesztéséről szól, épp ellenkezőleg: a kisgyerekkor kiszolgáltatottságának időskori megismétlődéséről. A költő ezt is nagyon finom eszközökkel teszi láthatóvá. A szerepek cserélődnek fel bizonyos értelemben. Egy kórházi kezelés leírásakor olvasható: „úgy hagylak ott mint egy anya zokogva a gyerekét” (14).

Ahogy a gyermekség és az öregség összefonódik a Hosszú szövegeiben, úgy sejlik fel az elmúlásnak, a halálnak is egy összetettebb, árnyaltabb értelmezése. Pontosabban a születés és a halál egymás nélküli értelmezhetetlensége válik világossá Bíró Tímea verseiben. E két életstáció egymásban tükröződése fontos megoldása a kötetnek, mert nem pusztán az „élet körforgása” közhely megfuttatásáról van szó (ezt megfogalmazóként is értelmezhető szöveghelyek is vannak: „most kellene hogy vége legyen de nem lesz még csak most kezdődik”, 31), hanem e kettő párhuzamos jelenidejűségének megmutatásáról. Olyan konkrét módon is, hogy a kórházban egymás mellett látható a beteg idős nő és a gyermeküket várók: „simogatják a hasukban a magzatvizet simogatom a hasadban az árvizet” (30). Érdekes tematikai árnyalat a terhességi tesztet végző fiatal nő jelenete: „(a mosdókagyló szélére helyezi a tesztcsíkot / futtatja a másodperceket belekövül a várakozásba / […])” (29). Igen, a zárójel a vers része. Egészen pontosan hét ilyen, zárójelben közölt szöveg található a Hosszúban, amelyek kívülkerülnek az addigi nézőponton; ezekben többségében az egyes szám első személyű lírai én megszólalása helyett egyes szám harmadik személyű leírások olvashatók. Ezekben eltartja magától az addigi lírai én az eseményeket, a személyeket, kívülhelyezkedik az addigi kontextuson, s vagy valóban egyes szám harmadik személyű leírást ad, vagy egy álomszerű jelenetsort rögzít, de mindenképp érzékelhető kiszakadások ezek a zárójeles szövegrészek. Ilyen tehát az imént idézett rész is, az „egycsíkos nő” (29) jelenete.

A Hosszú lírai énje nem egy lehatárolt, stabil karakter abban az értelemben, hogy bár vannak markáns személyiségjegyei, és nagyrészt az ő hangját hallani a kötetben, a körülmények is erősen formálják, és a kötetben kidolgozott főbb költői képek is. Az egyik legösszetettebb és legmeghatározóbb: a ló. Az első megjelenésekor ez olvasható: „egy ló néz be az ajtón önszántából jött be / nagyokat fújtat királykék pokróccal takarom be” (6). A központi szituáció alapján nem indokolatlan asszociáció a Jelenések könyvét felidézve az apokalipszis négy lovasára gondolni, amelyek közül a negyedik maga a Halál. A Hosszú követ némi kronológiát, igaz, feszes dramatikus ívről túlzás lenne beszélni, mindenesetre az olyan mozzanatoknak, minthogy ez a bizonyos ló először még kintről néz be a ház ajtaján, majd, ahogy a betegség egyre inkább előrehaladottá válik, úgy látható, hogy „már az ajtóig merészkedik” (20), majd pedig a lírai éntől olvasható: „beterelem a házba / lehúzom a redőnyt” (30), nos, ezeknek kétségkívül van történetszervező jelentőségük. A ló és a halál összekapcsoltságát konkrét szöveghelyek is nyilvánvalóvá teszik: a ló az ajtót „éjjel / megállás nélkül csapkodja a farkával” (20), s hasonlóképp pár oldallal később „szombaton és vasárnap is csapkodja az / ajtókat a halál” (28).

A ló egy másik aspektusból is fontos képe a Hosszúnak, mégpedig a lírai énnel való összefonódása szempontjából. A kötet lírai énje a szövegekben megjelenő költői képek és szereplők számára bizonyos értelemben tükörként is funkcionál, nincs ez másként ez esetben sem. A legtöbb esetben csak hasonlatokban jelenik meg a ló mint állat, és nem az a bizonyos, amelyről az előzőekben volt szó. Például ekképpen: „mint a karámban a pisztoly dördülését váró / lovak úgy állok készenlétben az osztály folyosóját kémlelve” (16), ám a kötet közepén már az olvasható: „a ló néz vissza rám a tükörből” (43). A kilencedik oldalon szereplő leírásban „a ló állva alszik a teraszon hátán a királykék takaróval” (9), később pedig: „állva alszok a kórház folyosóján” (62). Talán ezen idézetekből is érezhető, hogy a lírai énnel való kapcsolatban a ló nem a halált jelképezi, sokkal inkább a fizikai állapothoz kötött képként funkcionál. Túlzásnak tűnhet, de költői szövegről lévén szó a nyelvi megoldások és jellemzők, a szavak is különösen fontosak, így felhívnám a figyelmet arra a tényre, hogy a lírai én jelen esetben betegápoló. A ló kettős jelentéstartománya (a halállal és a lírai énnel való külön kapcsolódása) nem okoz zavart, Bíró érezhetően tudatosan és odafigyeléssel formálta ilyen módon összetett képpé a lóét, megoldásai következetesek.

Ami pedig segíti és karámba tereli az olvasó értelmezéseit, az a Hosszú rendkívül igényes műszaki szerkesztése. Nemcsak a szövegek tördeléséről, elkülönítésük finom és elegáns megoldásáról kell szót ejteni, hanem az illusztrációkról is. A kötet fekete-fehér lovas képekkel teli, nagyon szép egységes árnyalatúak. A kiemelkedő vajdasági fotóművész, Szerda Zsófia készítette a fényképeket, amelyek tökéletesen kiegészítik a szövegben olvasható költői képeket. Különösen igaz ez azon képek esetében, amelyek egy ember és egy ló lábát mutatják egymás mellett (például a 29. és a 42. oldalon), izgalmas hasonlóságra irányítva rá a figyelmet.

Sőt az kimondottan dicséretes (főként ismét A pusztítás reggeleire mint e szempontból ellenpólusra visszautalva), hogy a most közölt szövegek nem ragadnak a személyességtől. A bürokrácia nem is a kórházi szituációkban jelenik meg, hanem az otthoni környezetben, amikor a betegápolási pénzre irányuló igényt kivizsgálók érkeznek terepszemlére: „biztosítani kell a közjegyző számára a kiutazást […] / kihozzák és a saját szemével látja a szegénységet hogy szükség van a / betegápolási pénzre […] / […] / napokon át erre készítettem hogy jön majd és szerbül fog beszélni gyakoroltuk / az aláírást hogy könnyen menjen most meg értetlenkedik és meg van rémülve / szabadkozom hogy a mama tudott szerbül de most magyarul sem ért” (37). A személy és az azonosítás, azonosíthatóság, ha fontos lenne is, a Hosszú inkább olyan helyzeteket mutat meg, amikor ez lehetetlenné válik, mégpedig a név felszámolásával, funkciótlanná tételével: „a nevét a nevét a nevét le tudja írni a nevét egymásba gabalyodó körök / lyukasztják át a papírt rásegítek a csuklómozdulatra a közjegyző / összecsapja a táskáját […] ő nem hagyja jóvá a kényszerítést /[…] / gyakoroltunk ez volt hozzád az egyetlen kérésem a neved a neved” (37), „melletted eldőlnek a lovaim álomra hajtják bánatos fejüket / és végre elfelejtem a nevem ha hívnának is nem kelek fel” (39), vagy amikor a lírai ént táviratban értesítik a halálesetről, holott a kórházban „megvolt a telefonszámom felírták / a nevemet a nevemet a nevemet” (63).

Bíró Tímea Hosszú című második verseskötete küllemét és – néhány mesterkélt megoldása ellenére – líráját tekintve is kiemelkedő. Átgondolt, nagyon részletesen kidolgozott verses szöveg. Nem telepedik a befogadóra, nem zárja ki a kötetből, pusztán olvasóként számítva rá, hanem teret ad neki a szövegekben azáltal, hogy sokoldalú értelmezést tesz lehetővé. A Hosszúban a befogadó fontosabbnak tűnik, mint a szerző, s ezáltal válik Bíró Tímea igazán jó költővé e második kötete révén.

Szarvas Melinda

(Megjelent a Tiszatáj 2022. februári számában)

Forum Kiadó

Újvidék, 2020

72 oldal