A hegedűművész minden este ott állt a Halászbástya alatti lépcsősor tetején, és gyakorolt. Többnyire Vivaldit játszott, de szerette Bach a-moll hegedűversenyét is, valamint Paganini műveit is kedvelte. Végül is, hegedűművészként, mindenevő volt. Valószínűleg mindent el tudott játszani, amit a hangszerén elő lehet adni. Valahogy ezt érezni lehetett, ha az öreg hegedűművészre nézett a kíváncsi arrajáró.
Mármint az, hogy bármit el tud játszani.
Ott állt a lépcsősor tetején, a hegedűtok kinyitva hevert a lábai előtt, jelezve, hogy aki akar, dobhat bele valamennyi kis pénzt. Gyűlt is a forint meg az euró, vagy éppen a japán jen – a japán turisták szeretik a budai Várat.
Magányos egy öregember volt ez a hegedűművész, vékony, szakállas, hatvanöt év körüli férfi, a vállai, a kéztartása, ahogy a vonót a húrokra helyezte, arról árulkodtak, hogy kissé már megtörte mindaz, ami mögötte volt, az időben, mondhatjuk így is, „kibabrált vele az Élet”, így nagy É betűvel, és ez a nagybetűs Élet, ez valamiért őt arra kényszerítette – a külső szemlélő számára legalábbis így tűnt –, hogy pénzt keressen utcai zenéléssel, merthogy pénzre mindenkinek szüksége van, még a magányos, öregedő hegedűművészeknek is.
Az ott lakók, a boldogok, akiknek az otthonuk a budai Vár zegzugos kis utcáiban van, vagy éppen a Halászbástya alatti elegáns társasházak valamelyikében, a Szabó Ilonka utcában vagy a Donáti utcában, szóval, akik arra laktak, illetve gyakorta megfordultak azon az elegáns lépcsősoron, ami felvezeti a látogatót a Mátyás-templomhoz, nem tudták, mióta álldogál esténként az öreg hegedűművész ott, a lépcsősor tetején, a megszokott helyén, és mióta is gyakorolja a különböző hegedűversenyeket. Csak annyit tudtak, hogy az öreg hozzátartozik ahhoz a látványossághoz, amit oly nagyon kedvelnek az itthoniak is, de legfőképpen a külföldiek, vagyis a budai világörökséghez, mindenhez, ami jellemzi a patinás és elegáns Halászbástyát, a Várat, mindazt, amire méltán lehetünk olyannyira büszkék, mi, akik patriótának vagy éppen büszke budainak vagy magyarnak valljuk önmagunkat.
Aztán egy napon megváltozott a kép, vagyis a látványosság, merthogy a hegedűművész mellett feltűnt egy kisfiú. Olyan hat év körüli gyerek, aki – miközben hegedült a hegedűművész – ott ült, közvetlenül az öreg hegedűművész közelében, egy sámlin, gyakran a kinyitott hegedűtok mellett, és csak ült, szemlélődött, nézte, miként is gyűlik a pénz a hegedűtokban.
Furcsa egy fiú volt. Fáradtnak és szomorúnak tűnt, sápadt is volt, szinte szürke az arca. Olyan volt, mint aki nem teljesen egészséges.
Akkoriban, hónapokon keresztül, naponta jártam arra. Tavasz volt, meg nyár, aztán mentünk bele az őszbe, egyre rövidülő nappalokkal, de meleg kora estékkel. A kisfiú örökösen ott ült, közel a kinyitott hegedűtokhoz, a sámliján, és kifejezéstelen tekintettel bámulta, hogyan is gyűlik a hegedűtokban a pénz. Nem nagyon csinált mást. Mondhatni, nem sok vizet zavart. Ha szabad ilyet mondani egy, kissé betegesnek tűnő gyerek esetében.
Magam már szinte baráti viszonyban voltam a hegedűművésszel, minden este, amikor arra jártam, köszöntünk egymásnak, mosolyogtunk, mint akik nagyon is elégedettek vagyunk azzal, hogy ismét találkozunk.
– A fiú az unokája? – kérdeztem még az első napok egyikén, amikor láttam a fiút ott ücsörögni. Az öreg hegedűs csak bólintott, és játszotta tovább valamelyik kedvenc Bach-darabját. Mosolygott az öreg, de nem hagyta magát kizökkenteni. A legfontosabb számára a gyakorlás, a zene.
Ezt azért tudni lehetett róla.
Hetekkel később szólítottam meg ismét. Nem volt különösebb célom azzal, hogy megszólítottam, inkább csak a magányomat akartam kissé oldani, a magányomat, ami olyan gyakran meglátogatott abban az évben.
– Sokat látom erre, gyakorolni – mondtam. – Megéri? Nem túl fárasztó?
Mindezt igazán barátságosan kérdeztem. Inkább csak úgy, hogy jelezzem, gondolok vele, és tudom, nem egyszerű kint állni a szabadban, a Halászbástya tövében, és nap mint nap hegedülni.
Igazából választ sem vártam. Gyakorol az öreg, nincs ideje velem beszélgetni, gondoltam.
Aztán, ahogy ott álldogáltam, egyszerre csak abbahagyta a gyakorlást a hegedűművész. Talán éppen véget is ért a darab, amit játszott. Már nem is emlékszem pontosan.
– Kell pénz – mondta. – A fiúnak. Gyógyszerre.
A fiú pedig csak ült ott, a sámlin, nézett maga elé a kifejezéstelen tekintetével. A szokott módon sápadt volt. Olyan fénytelen az arca.
Aztán már nem kérdeztem semmit. Mentem tovább, vártak a tennivalók, már ha van még tennivalója az embernek, este, vacsoraidőn túl, ballagva hazafelé, ahol nem várja őt senki sem.
Két hét is eltelt, amikor legközelebb arra mentem, a Halászbástya irányába. Utazások, váratlan események, feladatok, felkérések gazdagították vagy éppen szegényítették azt a bizonyos két hetet, amikor is nem volt alkalmam köszönteni a titokzatos barátomat, az öreg hegedűművészt. Így aztán már előre örültem, hogy megint üdvözölhetem, ahogyan régebben szinte mindennap.
Ott állt a szokott helyén, éppen egy Paganini-szonátát játszott, rögtön felismertem a szonátát, mert nekem is a kedvenceim közé tartozik. A fiú, az unoka viszont nem ült mellette, és a kicsi kis sámlit sem láttam. Ami még feltűnt az öregen, hogy vastag fekete szalag van a bal felső karján. Ahogy a hegedűjét tartotta, ez a vastag fekete szalag valahogy nagyon vonzotta a tekintetet.
Nem tudtam máshova nézni.
