ARISZTOKRATA KÖLTÉSZET Mi ez a fehérverés? Fogak esnek az égből? Vagy csak égsütemények? Aprószentek, kabátban, kalapos gyászban. Síró zakóban, jajongó kosztümben húzódnak a gyökjel alakú párkány alá. Elszakadt vegyértékek. Özvegyek. Összekoptak a kis öregek. Játékruhájuk van. Margarinszínű a hajuk, mamakék a gombjuk. Mannakalapban magukért beszélnek. Szólnak a csengettyűk, míg ismételnek egy fohászt: nincsen kormányom más, csak a mennyei kormány. A kiscsoportos sírok közt így olvad el egy úri osztály. Mindegy, hogy mondod, ma eltörnek egy lázmérőt, egy legendát, előbb-utóbb magát az öntőformát. Hideges, formátlan a föld, kettétörik a szívlapát. Arisztokrata költészet, mondja egyikük, de lehalkítja magát. A tenger habját látom ott a száján. Az a múltban játszódik, vagy a jövőben? – dobja oda a másik, mint egy roládot vagy rolnit, aztán elfogják, felfogják a hangját: ami kifolyt belőle, azt felitatják. Elhúzzák a vízfüggönyt a szeme előtt, s bekötik a hangját. CSAK 55-60 ÉVES Szép arcú. Ködfoltos a szeme, haja. Amire emlékszem, csak 55-60 éves, mégis annyira papa, ilyen nincs már nagyon, mindenki fiatalos akar lenni. Rozslángot hozzál, mondja, míg ütögeti a koporsószöget. De nem akarok menni, mert mi lesz, ha elkések, és gyászhuszárok várnak az ajtóban? Gyászhuszárok vagy koporsótisztek. A nyolcvanas évek előszobájában én annyi mindent nem tudok még. Hány lakásban kell lejárnom a lábam, hogy az utolsó előszobába elérjek? Ott is tiszta, fekete-fehér kő lesz? Indulj, kis medve, így ahogy vagy, tavaszi, vad bundában, mondja, s lezserül meghajol, két karjával útnak indít, mint egy éghajót. Ne hajolj meg, maradj rendíthetetlen ólompapa. A nagy könyvben mászkálok, bolyongok, és nagyapa van a sorok között. Hangszórók szólnak furcsán mélyről, magasból: meghalt a papád, egy gomb már a gyufásdobozban, abban a Volán Tefu-sban, vagy a mackód bundáján. Almásfüzitői papa, elvitték, magas polcra ül majd, fogva tart sok foltja, köde. Ne félj, ha furcsán hív. DUNDI MUZSIKA Oratórium szól a középhullámon, s felváltva sok védtelen népdal is: jókedvvel, bőséggel áradok. Konyak van a hegedűben, s véres bor a bőr alatt, hajdani eszelősök osonnak önmagát álmodó toronyba: a lépcsőkön, szappanszín csigákon, míg szipákol a zongora. Nincs semmi ajtóm, csak te. Túlzó vagyok, mint az álom. De nem fekete, nem fehér, nem szürke. Legalább ma nem. Évfordulók: megülöm őket, mint kísértetek a levegőket. Reggel könnyebb felkelni, ha hozok teát, ha világra hozlak. Kimegyek az erkélyre, besegítem a fényt: nagy zsákkal megyek, piaci kofakosárral. Megmártom a ragyogó napsárgaságban, színvakításban; majd rádióm a holdra hangolom, esetleg bakelit-kereket cserélek: jókedvvel, bőséggel áradót, és két védőkarral én vezényelek neked és érted.
