Hideg beton
Egy egészen pici házban laktunk a város szélén, vagyis onnan még vagy kétszáz méterre, ilyen kis dombok között. Úgy nézett ki, mintha motocross pályára építette volna apu a házat, mert egyedül ő építette anyuval. Valahonnan hozták apránként a téglát, és amikor már sok volt belőle, egymásra rakták, szereztek ablakot meg kéményt, bejárati ajtót, és fölépült.
Odabent nem volt sok bútor, főleg ágyak, az alján nem volt padló, hanem beton, nagyon hideg beton. Télen, ha az ágy mellé tettem a poharat, megfagyott benne a víz. Csak akkor álmodtam valamit, ha sapkában aludtam.
Senki nem járt hozzánk, egyedül éltünk. Engem néha meghívott valamelyik barátom, és akkor láttam, hogy mások hogy élnek. Azt nem tudom, hogy miből volt anyuéknak pénze, reggel elmentek, este meg hazajöttek. Azt tudom, hogy munkájuk nem volt sose.
Amikor kicsi voltam, el-elbandukoltam az erdőbe, ott játszottam mindenfélét, de amikor megtaláltam a fán lógva a Petényi bácsit, apu szerint így hívták, onnantól kezdve nem volt játék az erdőbe menni.
Petényi bácsi azért kötötte föl magát, mert nem találta meg a számítását az életben, a feleségének pedig egyre több kellett, bunda, üveges bor, és központi fűtés. És amikor Petényi bácsi belátta, hogy ő ebből legföljebb csak az üveges bort tudja megadni, akkor belátása szerint, következetesen cselekedett.
Anyuék sokszor beszélgettek arról, hogy ők soha nem szeretnének gazdagok lenni, mert akkor előbb-utóbb ők is erre a sorsra jutnának. Apu szokta volt mondogatni, hogy pont annyi kell, mint egy madárnak. A madárnak sincsen csak fészke, nincs munkája, és még vándorol is, igaz, gilisztát eszik meg békát, de például, lehet szotyit is enni.
Télen apu mindig csinált madáretetőt, és kirakta az eperfára. Sajnos az ablakból nem lehetett látni, csak ha kimentem az udvarra, de akkor meg elrepültek a madarak. Azon mekkorát csodálkoztam, amikor apu szalonnát rakott ki, hogy azt is megették a verebek. Csak sajnos rászoktak a kutyák is, volt, amelyik egyben elvitte.
Anyunak soha nem láttam a haját, csak amikor mosta, egyébként mindig kendő vagy sapka volt a fején. Lavórban mosakodott, és a szappanos vízben mosta meg a haját. Amikor apu fürdött, ki kellett menni a házból, nehogy meglássuk.
Ősszel sokszor mentünk az erdőbe fáért, hogy télire elég legyen, és olyankor mindig a Petényi bácsira gondoltam. Nagyon sokszor megijedtem egy bokortól, és olyankor az összes gallyat szétszórtam. Apu szerint csak rémeket láttam, de hát épp ez az.
Karácsonykor meggyújtottunk egy gyertyát, csendben énekeltünk, és olyankor húsleves volt. Ajándékot mi nem szoktunk ajándékozni, mert apu szerint ajándék ez az egész, ahogy van.
Volt egy viszonylagos barátnőm, a Halmosi Tamara, őhozzájuk ugyan soha nem mehettem be, mert az anyukája eltiltotta a Tamarát tőlem. Vele jártunk virágot szedni, és aztán kiálltam az útra árusítani. Néha még tíz forintot is kaptam érte. Apuéknak volt egy közös pénztárcájuk, én abba raktam a pénzt, soha nem vették észre, mert pontosan nem tudták, mennyi van benne.
A Tamara nagyon örült, hogy ilyen ügyesek vagyunk, de aztán megharagudott rám, amikor nem vittem magammal. Megállt egy bácsi a kocsijával, hogy megveszi az összes virágot, és azt szeretné, hogy én rakjam be nála a vázába. Intettem a Tamarának, hogy majd megyek, de aztán nem mentem, mert nem tudtam.
Ez a férfi azt mondta, hogy szólítsam nyugodtan Arnoldnak. Nem volt nagyon magas, inkább akkora volt, mint egy gyerek, mint én. Amikor megérkeztünk hozzá, automatikusan kinyitotta a kaput, beálltunk az udvarba, és automatikusan becsukta mögöttünk.
Szép háza volt, három szoba, a fürdőszobája olyan, hogy még az iskolai tusolónál is szebb, és kaptam enni. Utána három vázába raktam a mezei virágokat, és mondtam, hogy ha lehet, elindulnék haza, mert sötétedik, és kérném szépen a pénzt.
Arnold azt kérdezte, hogy tetszik-e nekem ez a ház, mert ha tetszik, akkor ott maradhatnék vele. Azt mondtam, hogy én még ilyet soha nem láttam, vagyis a Tófalusi Gergőéknél egyszer, amikor papírgyűjtés volt, és az apukája behívott a nappaliba egy köteg újságért, és megkérdezte, hogy szeretnek-e engem az emberek. Nem egészen értettem, hogy miért szeretnének vagy miért ne, de odahívott magához, megsimogatta a hajamat és megcsókolta az arcomat. Jó illata volt, de akkora tenyere, hogy elfért benne az egész hátam, magához szorított, és azt kérdezte, hogy érzek-e valamit. Nem tudtam, hogy mire gondol, ezért azt mondtam, hogy nem érzek, csak hogy mindjárt tüsszentenem kell a szappanszagtól. Akkor elengedett, nehogy letüsszentsem a hátát.
Az Arnold adott egy százast, és elindultam hazafelé. Csakhogy akkor vettem észre, hogy azt se tudom, merre járok, és már sötétedett. Úgy éreztem, hogy rosszul teszem, ha nem megyek vissza az Arnoldhoz, úgyhogy visszamentem és becsöngettem.
Nagyon megörült nekem, azt mondta, hogy remélni se merte volna, hogy visszajövök. Azt ígérte, hogy holnap majd elmegyünk az autójával, és visszavisz, ahova akarom, de addig is töltsük jól az időt.
Én már kezdtem ásítozni, és megmutatta, hogy hol fogok aludni. Előtte viszont szerinte kötelező a zuhanyzás, mert az emberen rajta van az egész nap, és azt le kell mosni ahhoz, hogy szép legyen az álom.
Bementem a fürdőszobába, kaptam egy törölközőt, és teleengedtem a kádat meleg vízzel, ahogy az Arnold mutatta. Nagyon sokáig fürödtem, aztán fölvettem egy ilyen kis pizsamát, az Arnoldé pont jó volt rám, és lefeküdtem aludni.
Arra ébredtem, hogy az Arnold ott ül az ágyam szélén, és néz. Azért annyira nem voltam hülye, hogy tudtam, mi következik. Először csókolóztunk, aztán levetettem a pizsamámat, és szépen elengedtem magam, ahogy az Arnold kérte.
Először azt hittem, hogy meghalok a fájdalomtól, de az Arnold nagyon kegyes volt hozzám, és nem erőszakoskodott tovább, azt mondta, elsőre elég lesz ennyi.
Aztán hetente kétszer-háromszor találkoztunk, elvitt magához, szeretkeztünk, adott pénzt, és visszavitt. Lassan már annyi pénzem lett, hogy nem tehettem bele apuék pénztárcájába, mert ezt már észrevették volna. Ki kellett találni valamit, hogy hova dugjam el. Gondoltam rá, hogy nyitok bankszámlát, de hát még csak 12 voltam. Végül úgy döntöttem, hogy csak elmondom anyuéknak, hogy én tudnám őket segíteni.
Pont húsvét volt, és azt gondoltam, ez micsoda egy ajándék lesz nekik. Összehívtam őket reggel, és kiraktam a pénzt a konyhaasztalra. Apu nem akart hinni a szemének, és megkérdezte, honnan van ez. Elmondtam Arnoldot, hogy milyen rendes. Akkor apu úgy szájba vágott, hogy anyut is fölborítottam, és bevertem a fejem az ágy sarkába. Te büdös ribanc, ezt kiabálta apu, de többre már nem emlékszem. A koponyám beszakadt, és elvéreztem a betonon. A temetésre pont elég volt a pénz.
( Podmaniczky Szilárd további írásai a Tiszatáj 2012. januári számában olvashatók)
