Pillanatszorító

BORBÁTH PÉTER:
SÜNDÖR ÉS NIRU

Olyan, mintha régóta ismernénk a Csillanó Fém Birodalmát, a fényeket, a hangokat, és lakóit, mégis, az első pillanattól kezdve minden idegen. Ott vagyunk teljes bizonytalanságba vetve, ahol nincs mibe kapaszkodni, és ahol Sündör és Niru világa önmagát teremti meg. Az ismerős környezet idegenné válásának élménye az olvasási horizont alapjává válik, a történet elveszíti dominanciáját, és az illusztráció sem teszi problémamentessé az értelmezést. Remsey Dávid rajzai szintén az ismerősség és idegenség határának feszültségét körvonalazzák.

A könyv célközönségét nehéz meghatározni. A kötet az „ifjúsági irodalmon” belül is speciális szöveg, mert tartalmilag, nyelvileg és narratológiai megoldásait tekintve is úgy működik, mint a „felnőtt irodalom”, mégis leginkább meseregényként azonosítható. A szorongató, bizonytalan érzés, amely uralja az olvasást, még inkább kihegyezi a stiláris sajátosságok szerepét, az olvasó szembe találja magát a nyelvválság jelenségével. A kötet húsz részre tagolódik, minden rész elején szerepel egy rövid összefoglaló, ami megkönnyítheti a befogadást és a tájékozódást a regényben. Ennek a funkciónak maximálisan megfelelnek a kivonatok, nem értelmezik, csak leírják a tartalmát az adott résznek. Ez a 19. századi irodalomra emlékeztető megoldás egy tipikus paratextus, ami illeszkedik a klasszikus ifjúsági irodalom paradigmájába (pl. Verne­­­-regények, Mark Twain regényei). A fejezetek nagyjából azonos hosszúságúak, egy-két kivételtől eltekintve, a történetvezetés lineáris. Az epilógus sem tartalmában, sem szemléletében nem tér el a kötet egészétől, nincs végtelen boldogság, nincs katarzis, csak egy apró nyoma annak, hogy valami történt. Mi lesz a fiatal olvasóval, ha belecsöppen ebbe a szikár világba, és egyedül szembesül az elsőre kegyetlennek és távolságtartónak tűnő világgal?

A történetben több olyan elem is előfordul, amely az olvasó világára reflektál, illetve azzal analóg módon működik. Nemcsak különböző tárgyak (gomba, háló, kétszersült), hanem például a város működése, berendezkedése, illetve a nap létezése, ami alapjában véve meghatározza a világ struktúráját. Nehéz a két síkot szétválasztani, a Csillanó Fém Birodalma szerkezeti helyként működik (Foucault „szerkezeti helyként” definiálja a teret, vagyis önálló társadalmi entitásként gondol rá), a mi valóságunk viszonyában nyeri el funkcióját, jelentőségét. Ebben a rendszerben a tizenhetedik részben lévő szakadék szerepe az ellenpontozás: vagyis ellenszerkezeti helyként funkcionál. Ez az oldal a legfeltűnőbb a könyvészeti kód felől közelítve is, mert a többi, alapvetően világos háttérrel szemben itt teljesen sötét mindkét oldal. A regiszterkeveredés is hozzájárul a két világsík nyelvi megjelenítéséhez, előfordulnak szleng-kifejezések (lekoccolt, cifrázta, bevágta valahová a susnyásba), illetve olyan terminus technikuszokat idéző szavak és mondatok, amelyekkel nem feltétlenül lehet tisztában egy – az ajánlás szerint akár – hétéves (sárgafém, spirál alakba merevedő fémforgács). Stilárisan/nyelvileg érdekessé teszi a szöveget a kitalált vagy archaikus szavak használata, olyanok, mint a sutulta, simickolt, keneces, amelyeknek a jelentését kellően sejteti a szövegkörnyezet, ezért hozzá tud járulni a mese stílusához anélkül, hogy nehezítené a megértést. Az idegen világhoz az elbeszélő megalkotja annak saját, különálló nyelvét, vagyis a regénynek saját szótára lesz.

Ez a stílus, és még inkább az ezáltal is megjelenített utópia Bodor Ádámot idézi, ahol a valóság valóságként értelmezése nem evidencia. A világot a két főszereplő kontemplációja teremti meg, ezt figyelemmel kísérve érthetünk meg valamit a világból, magunkból. Az ábrázolt tárgyiasságok rendje viszonylag tág metszetet ad, ezért bőven szükséges a képzelőerő az üres helyek kitöltésére. Remsey Dávid illusztrációi megmutatják a tájat, ami „szó szoros értelemben szereplő; a többi szereplő irányítója, a történeteknek nem annyira díszlete, mint inkább apparátusa”. Az idézett megállapítást Márton László írta a Sinistra körzetről, de ugyanolyan pontos a Sündör is Niru kapcsán is. A feltételezhetően Csernus Tibor ­- Lakatos István – Nagy Sándor nyomvonalon ihletett rajzok találóak, sötétek és szépek, és mindenekelőtt nyomasztóan pontosak. A táj egy módszertani mező, a cselekvésben, a létrehozásban tapasztalható meg, ahogy Heidegger kettéosztja a világot, „én” és „rajtam kívül minden”, úgy igaz ez a Sündör és Nirura és a Sinistra körzetre is. Különválik az „én”, aki rá van kényszerítve, hogy valamilyen viszonyt alakítson ki a környezetével. Hirtelen/váratlanul szembesülünk a természet teljesen magától értetődőnek ható csapásaival. Elsősorban azzal a hamis képpel, hogy a szereplők valamilyen hatással vannak a természetre, még úgy is akár, hogy védik, szemlélik azt (ez szintén megfigyelhető az erdőbiztos Borcan ezredes esetében, a Sinistra körzetből). Lassan kiderül, hogy ez pontosan fordítva működik, Sündör, Niru (és az ezredes is) pusztán elszenvedője a környezetének, a narráció pedig kegyetlen természetességgel érzékelteti ezt, Borcan ezredes halála a körzetben ugyanolyan egyértelműnek hat, mint mondjuk a Sündör és Niru hatodik részében a vihar.

A szöveg mindent megszemélyesít, antropomorfizált világot ábrázol, amelyből azonban nem derül ki, milyen az élő és élettelen viszonya. Bár a történet végén előkerül a halál fogalma, amikor Sündör a villámokkal küzd, de nincs utalás arra, hogy ezt pontosan milyen rendszerben, vagy rendszerhez képest lehet értelmezni. A tizennegyedik részben a zajkereskedőtől megtudjuk, hogy a világ egy robbanással keletkezett, ez hozta létre a mindenséget. A szöveg nem utal semmiféle transzcendens létezésére, így a rendkívüli módon megszemélyesített világ ellenpontja lehet az élettelenség teljesen természetes, biológiai, hit nélküli elfogadása. Ehhez hasonlóan egészen sokáig nem történik utalás a szereplők nemére, az egyetlen konkrétum a tizenegyedik részben fordul elő, amikor Mirminyó megszólítja „az urát”. Sztereotipikus a társadalmi nem ábrázolása a korábbi jelenetekben, Mirminyó és Bocskoján megfelel a nemi szerepek elvárásainak: a konyhában sertepertélő, gondos, aggodalmaskodó asszony és a „rozsdalét” ivó, horkoló, munkás férje. Sündör és Niru kettőse bináris oppozíciónak tűnik, és ahogy a pólusok felcserélése soha nem jár igazi eredménnyel, kérdésessé válik a történet kimenetele is. Az epilógus első mondata ezt meg is erősíti („Hazafelé Sündört és Nirut mintha kicserélték volna egymással.” 69. o.), ami feltételez(het)i, hogy amikor Niru válik dominánssá, ő ugyanúgy el fogja követni ezeket a hibákat. Már csak azért is, mert Niruban is egyértelműen ott van a birtoklás, az uralkodás vágya, még ha békésebben, „emberibben” is bánik a zajokkal, mint Sündör, akinek diktatúrákat idéző gyakorlatiassága félelmetes: „Ki kell ismerni a szokásait ­- súgta Niru fülébe – mikor ébred, mit eszik, mikor eszik, mikor megy pisilni (…), és akkor kell lecsapni rá, amikor elfordul, amikor egy pillanatra sem figyel” (15. o).

Ushguli leírása szembesíti az olvasót a regény imaginárius világának erősen hierarchizált társadalmával. Egy-egy tulajdonság alapján csoportokba osztják az embereket, vagyis a személyiség fölé kerekedik a csoport, ez pedig egyneműsít. A megkülönböztetések fenyegetést sugallnak, egyre élesebben megjelenik a mi-ők kettős, szeretném azt mondani, hogy úgy, mint Sinistrában, úgy, mint Dobrin Cityben, mégis, inkább: úgy, mint a mi világunkban. A szereplők társadalmi, kulturális különbségei már akkor megjelennek, amikor Niru találkozik Mirminyóval és Bocskojánnal, később pedig hozzájuk képest (is) szélsőségként jelenik meg Zazil és Buffogó. Zaziltól távol áll az énbemutatás, vagyis a késztetés olyan viselkedésmódokra, amelyek a megfigyelőkben kívánatos képet alakítanak ki róla. Tivonul Buffogó különcségét pedig fokozza rousseau-i gondolkodása („Én minden szurdokban otthon vagyok, minden hegyorom szívesen fogad, ismerem az összes földmélyi járatot a vashegységben. Gondolod, hogy szükségem lenne egy saját odúra?” 56. o.).

Kellőképpen megnehezíti az azonosulást bármelyik szereplővel a heterodiegetikus elbeszélés, miközben T/1-es narráció is előfordul, főleg a történet elején, ahol a kettő váltakozása, dinamizmusa kifejezi a két főszereplő viszonyát is. A későbbiekben ez változik, néhány mondatot leszámítva marad a heterodiegézis, csak módosul az elbeszélő fókusza, valójában nem tud létrejönni a „többes szám”, mindenki egyedül van – az olvasó is. A külső fokalizáció eleve megteremti a távolságot a szövegtől, a nem „szép”, de legalábbis sivár mondatok sokkal inkább valamifajta védekező mechanizmust váltanak ki az olvasóból, mintsem vágyat a szövegbeli világ megismerésére. Néha azonban azt sejteti a szöveg, mintha az elbeszélő mindentudó lenne (pl: „Régóta szeretett volna valakit ápolni” 30. o.) – itt kifejezetten auktoriális elbeszélőnek hat, máshol pedig feltűnően elbizonytalanodik, meglepődik (pl: „és tényleg, a hernyó először csak halványan, majd egyre erősebb fénnyel világított Niru markában” 59. o.; „Végtelennek tűnő tájra láttak rá.” 7. o.). Mindez fokozza a bizonytalanságot, még az elbeszélő pozíciója sem biztos pont, az ilyen elejtett mondatok folyamatosan fenntartják a kételyt, vajon mennyire hihetünk neki.

A jelenetekben tetten érhető feszültség mintha a szereplők egójának egyensúlyozása lenne, ezek a kétes dialógusok valójában nem párbeszédek, a mondatok nem szólnak senkihez, a szereplők, mint egy Csehov-drámában, elbeszélnek egymás mellett. Az ösztön és a társadalmi elvárások között fuldokolva próbálnak a nem-megszólalásba kapaszkodni, végül ez válik beszédessé, és a megszólalások lesznek tartalmatlanok. Nemcsak dialógus formájában, előfordulnak belső monológok, függő beszédek, az első két részben pedig olyan rövid kijelentések, amikre egyáltalán nem érkezik válasz (a második részben például egyetlen szó hangzik el). Ugyanennek a résznek a végén az írott elbeszélői helyzet kettős funkciót tölt be: naiv megállapításai és kérdései egyrészt a humor alapvető forrásai, másrészt fokozza a leírt világ idegenségét (illetve felidézi a Sinistra körzetet nyitó terepszemlét.)

A genette-i kategóriákkal közelítve a szöveg alapvetően kivonatos elbeszélés, amit viszonylag sűrűn szakítanak meg leíró részek. Nyilvánvalóan fontos szerepe van a leírásoknak, ami a foucault-i utópia egyik narrációs eszköze, lehetővé teszi, hogy könnyen el lehessen képzelni egy világot. Másrészt pedig ezek a leírások hozzájárulnak, hogy dominánsabbá tegyék a jelenlétnek azt a tulajdonságát, hogy körülöttünk minden értelmezett már. Ezeknek a hossza változó, van, hogy csak egy tagmondat, van, hogy egész bekezdés. Nem minden leírás szünet is egyben, tekintve, hogy egy teljesen ismeretlen világról beszélünk, valójában a képet helyettesíti. Más a funkciója, a 19. századhoz hasonlóan, ha egy szövegben például hegycsúcsot emlegettek, az olvasónak el kellett azt valahogy képzelnie, nem lehetett a neten megnézni, nem tudta eleve, milyen az. A leírásokon túl rengeteg jelzőt használ a szöveg, ami egyrészt szintén segíti, stimulálja az olvasó fantáziáját, másrészt alapvető szerepet játszik a szöveg hangulatának a megteremtésében. A leírások azt a benyomást keltik, mintha egyre jobban megismerhetnénk a környezetet, de valójában egyre megfoghatatlanabbá, távolabbivá válik. Az érzékek fokozott igénybevételére apelláló rendszer olyan hatást kelt, mint egy monumentális impresszionista világ. A szöveg megjeleníti a fokozottan auditív megnyilatkozásokat („Ez aaaaaz!”; „Ssssündör!”; „Mhh.”), így az olvasás aktusa is jobban igényli a hangos olvasást.

Gyakran él a szöveg az ellipszis lehetőségével, legtöbbször explicit módon, főként a fejezetek elején, de hipotetikus ellipszis is előfordul (például a második részben nem derül ki, hogyan jöttek rá arra, hogy a fényeket miként lehet elfogni, egyáltalán hogy el lehet őket fogni, már rutinos utazókként vannak beállítva). Természetesen szükség van efféle ugrásokra ahhoz, hogy pöröghessen a cselekmény és ne váljon unalmassá, emellett sikerül fokoznia a bizonytalanság élményét, és egyet kell értenünk Bettelheimmel, aki sokat ír arról, hogy ez a meséből természetesen következik.

A fokozatos építkezés lassan, alig észrevehetően önmagába fordul, a katarzis hiányát nyomasztó ürességérzet tölti ki. Ahogy haladunk a történetben, minden fejezet azt sejteti, mintha egy cél felé tartanánk, egy olyan pont felé, ami tartogat valamit a szereplőknek és az olvasóknak egyaránt. Ehelyett hatásos módon az epilógus egy összejövetellel zárul, kirakatba illő boldogság képeivel, ami mögött csak a végtelen üresség van, a jelentéktelen dolgokról beszélgető ismerősökkel és a háttérben merengő Sündörrel együtt. Borbáth Péter szövege olyan differenciált olvasásmódot tesz lehetővé, amely kiemelkedő a kortárs ifjúsági irodalomban, Remsey Dávid illusztrációival együtt meghatározó élményt tud nyújtani az olvasónak.

Németh Gábor Dávid

Csimota Kiadó

Budapest, 2016

72 oldal, 2590 Ft