tiszatáj | 2021. november 24.

Pilinszky Weil-könyvei

SZMESKÓ GÁBOR

A francia származású Simone Weil (1909–1943) Magyarországon elsősorban Pilinszky János kapcsán lehet ismerős szélesebb körben. Weil életművét halála után fedezték fel (a ’40-es évek második felétől kezdték el kiadni műveit), robbanásszerűen vált ismertté, s nem tűnik úgy, hogy ma-holnap feledésbe merülne…

Nálunk Füzesséry Katalin 1950-es cikke kezdi meg Weil döcögő, „féloldalas” befogadását, s a „Nyugaton” (világszerte) erősen jelenlévő politikafilozófiai vonatkozású elemzésekről máig alig-alig hallunk magyarul. Ennek hátterében Pilinszky érdeklődésének fókusza áll, amely úgy tűnik határozottan befolyásolta a hazai Weil-olvasást.

A költő személyes vonzódásának általános jellemzése helyett, most Pilinszky két Weil könyvének egyes bejegyzéseivel foglalkozom, amelyek elénk tárhatják a költő hétköznapi olvasási gyakorlatát, szövegismeretének mélységét, vagy azokat a helyzeteket, amelyek figyelmét egyes szövegekre irányíthatták. Pilinszky Weil-könyveinek egyes darabjai a jogutód, Kovács Péter tulajdonában megtalálhatók, akinek szíves közreműködésének köszönhetően most lehetőség adódik arra is, hogy több képet is közöljünk a hagyatékban lévő könyvekből.

Az érdeklődőknek már 2015-ben (és azóta folyamatosan) lehetőségük adódott látni, hallani egy-két dolgot Pilinszky egyik Weil-könyvével kapcsolatban. Ugyanis Mispál Attila Pilinszky-emlékfilmsorozatának (Csillaghálóban) első részében Bartócz Ágnes bemutatja a La pesanteur et la grâce (Nehézkedés és kegyelem) nála levő példányát (15:27–16:07).

A Bartócznál lévő könyv bejegyzései – legalábbis, amennyit láttunk belőle – párhuzamba állítható a Kovács Péter tulajdonában lévő kötetekben található gyakorlattal. Leggyakrabban szavak-szókapcsolatok szótárazása, fordítása kap helyet az oldalakon, amelyek részben alátámasztják Pilinszky elhivatott, energiát nem kímélő magatartását. Ahogy ő maga is visszaemlékszik erre: „nekiálltam és egy kis Eckhart-szótárral – ma már tudom, hogy ez hajmeresztő vállalkozás volt – napi tizennégy órai küzdelem árán megfejtettem az első könyvét, úgyhogy tulajdonképpen nem franciául, hanem a Simone Weil nyelvét tanultam meg.” Ahogy másutt is, itt is van némi túlzás Pilinszky visszaemlékezésében, ha a filmben szereplő „Bartócz-szótárra” gondolunk. Ugyanakkor az élő szótár valószínűleg nem jelentett élő fordítóprogramot, ha tekintetbe vesszük, hogy a filmben látható példány zöld tintás bejegyzései megegyezni látszanak az MTA Kézirattárban található MS 5934/60 jelzetű füzet (1–19. o.) tollszínével, ahol a La pesanteur et la grâce kötetből találunk részleteket. A francia szöveget is idéző, s a fordításban több javítást rögzítő oldalak nem azt sejtetik, hogy diktálás emlékei lennének, sokkal inkább tűnnek gyakorlatoknak.

Pilinszky 1964-től nagy lendülettel veti bele magát Weil életművének feltérképezésébe. A Cahiers (Füzetek) első kötetének esetében napra beosztott szakaszokkal találkozunk.

Simone Weil, Cahiers 1., Paris, Plon, 1951, 10–11.

Az oldalak bal alsó sarkaiban a „j. 7.” és a „j. 8.” bejegyzés olvasható. Mivel Pilinszky visszaemlékezése szerint 1964 nyarán kezdte először olvasni Weil szövegeit, ezért júniusra vagy júliusra is utalhat a rövidítés, de egy korábbi oldalon szereplő „jan. 3.” bejegyzés egyértelműsíti, hogy januárról van szó – leghamarabb az 1965-ös januárról. A ’65-ös év azért nem lehet biztos, mert Pilinszky februári keltezéssel kapott egy levelet Pierre Emmanueltől, amely arról szól, hogy feladták Pilinszkynek a kért Weil-könyveket (a Cahiers 3 kötetét). Érdemes azzal is számot vetni, hogy a költő nem ragaszkodott könyveihez. Kovalovszky Márta visszaemlékezése szerint ahogy Pilinszkynek kellett egy könyv, megvette, vagy legalábbis megpróbálta azonnal megszerezni. Ezt támasztja alá, hogy a La pesanteur et la grâce-ből is legalább három példánya volt a költőnek. Egy, amelyiket a Csillaghálóban filmben láttunk, egy másik, amelyet Németh Lászlónak küldött el 1966-ban (erről nincs több információm) és van egy harmadik példány a költő könyvtári hagyatékában, Kovács Péter tulajdonában (amelyben nincs bejegyzés).

További érdekessége a hagyatéki könyveknek, hogy a bejegyzéseket létrehozó tollak színei alapján többszöri kézbevételt, olvasási síkot feltételezhetünk. A Cahiers fent látható 10-11. oldalán például három különböző réteget lehet elkülöníteni. A 10. oldal (le procédé…) és a 11. oldalon (Naplemente; le – szerződés, egyezmény) található sötétkék színű toll nyomai a 7., 8., 9. oldalakon és a borítón is megtalálhatóak. Az oldalak alján található dátumozás (jan. 3., j. 5., j. 7., j. 8.) ehhez a réteghez tartozik. A fent látható oldalakon uralkodó halványabb kék toll a következő lapokon még visszatér. Harmadik síknak tekinthető a 11. oldalon a szöveg alatti le cercle. Elsősorban nem a toll színe, hanem a megismételt kiemelés (vö. fölötte a sorok közötti bejegyzéssel), és a „c” betűk megformáltságának bizonytalansága, darabossága. Feltételezhető, hogy a könyv első 11 oldala egy olvasási periódust jelölhet ki, majd az egyes tollak más-más rétegekre utalnak. Az egymásra csúszónak tekinthető rétegeknél különösen erősen vetődik fel a szövegértés kérdése a kiszótározott szavakra tekintve.

A bejegyzések készítője nem a legkitartóbb – a 29. oldal után csupán a 102, 104, 106 oldalak tartalmaznak olvasási nyomokat. Ez megerősíti azt a benyomásomat, hogy Pilinszky válogató jelleggel, rövid szakaszokat olvas, vagyis nem nevezhető szisztematikus olvasónak. A publicisztikában, fordítástöredékekben több szövegváltozattal szerepelnek Weil-fordítások, amelyek a folyamatosan újrafordító (olykor talán emlékezetből idéző) gesztusra enged következtetni (ugyanakkor Pilinszky általában pontatlanul idézi a weil-i terminus technikusokat, vagy kérdéses, hogy volt-e eredetije a franciául megadott idézetnek). Az egybefüggő(bb) Weil-fordításokon is érzékelhető ez a válogató jelleg. És ha Pilinszky Weil-képéhez közelebb hajolunk, akkor azt látjuk, hogy Pilinszkynél Weil 1939 utáni életművének misztika orientációjú szövegeinek egyes kulcsfogalmai, tételmondatai kerülnek kiemelésére. Ha kissé rosszindulatú akarna lenni valaki, akkor azt is állíthatná, hogy amire Pilinszky igazán kíváncsi volt azt az 1964/65-ben filológiailag kimutathatóan (nagyjából) végigolvasott Attente de Dieu-ből már megtudta, ezt követően ennek az emléknek a fenntartását, csiszolgatását láthatjuk. Természetesen nem érdemes engedni ennek a véleménynek, hiszen ’69-ig több új Weil-szövegbe beleolvas a költő. Azonban azt meg kell hagyni, hogy Pilinszky Weil-képében – az esetleges elhidegülésen kívül, amely a nem idézésben nyilvánul meg – nincs mérvadó változás.

Pilinszky Weil-könyvei között érdekes helyet foglal el az Écrits de Londres et derniers lettres-ben (Londoni írások és utolsó levelek) található La personne et le sacré (A személy és a szent) című tanulmány, amelynek szisztematikus végigolvasását bejegyzések bizonyítják, amelyek ráadásul ugyanazzal a kékszínű tollal készülhettek. A tanulmányban olyan érdekes autográf bejegyzések is vannak a főszöveg egyes helyein, mint például „Ker.Sz.J.” [Keresztes Szent János] (35), és „Ars Poetica” (37) – más kötetekben ilyen jellegű bejegyzésekkel nem találkozunk. Ez utóbbi bejegyzés egy, a weil-i esztétika szempontjából kulcsszerepet játszó rész 

mellett található, ahol a szépség és a figyelem kapcsolatáról, majd a szerencsétlenség szépként való ábrázolásáról ír a francia gondolkodó.

Simone Weil, Écrits de Londres et derniers lettres, Paris, Gallimard, 1957, 36–37.

Pilinszky a szakasz fordítását 1968-ban közli az Új Emberben („Simone Weil a szépségről és a büntetésről”, Új Ember, 1968. december 22., 7.). A Weil-kötetben, a szerkesztői megjegyzések első lapján az olvasás helyszíne is fel van tüntetve „Olvasni kezdtem 1968 febr. 14-én/ Széher út”. 

Simone Weil, Écrits de Londres et derniers lettres, Paris, Gallimard, 1957.

Azonban az autográf bejegyzések nem hasonlítanak Pilinszky ’60-as évekre jellemző kézírására, s a kötet elején a következő bejegyzések olvashatók: „Bandinak/ nagy-nagy szeretettel/ Jancsi/ 1968, jan. 9-én// 1974 jul. 15.” 

Simone Weil, Écrits de Londres et derniers lettres, Paris, Gallimard, 1957.

Hafner Zoltán segítségével sikerült beazonosítani a név (Bandi) és a kézírás alapján, hogy Szigeti Endréről van szó, akinek egy 1968. március 26-án kelt – Pilinszkynek szóló – levele alapján sikerült felfejteni a történteket (MTAK Kt MS 5954/191). Szigeti szívroham következtében került a Széher úti kórházba. Innen írja említett levelét, amely arról tudósít, hogy két könyvet kapott ajándékba Pilinszkytől (Écrits de Londres et derniers lettres-t és az Oppression et libertét), s már a kórházban elolvasta a La personne et la sacrét és az azt követő Luttons-nous pour la justice-t. Felajánlja, hogy szívesen beszélget a költővel az olvasottakról, s elképzelhető, hogy az ő hatására fordítja le a költő a szöveget. A korábbiaktól jól elkülöníthető bejegyzés – 1974 jul. 15. – feltehetően nem a kötet visszakerülésének dátuma, ugyanis Szigeti 1974 július 15-én halt meg (vö. Pénzes Balduin, Meghalt Szigeti Endre, Új Ember, 1974. 07. 21., 1.). Ennek tudatában inkább emlékállító bejegyzésnek tekinthetjük az utolsó dátumot. Szigeti Endrének feltehetően sokat köszönhet Pilinszky, vagy inkább Pilinszky Weil-képe. Két okból is. Egyfelől, ahogy Pilinszky első Weilről írott esszéje (A küszöb misztikusa, 1963) – és a későbbiek is – abba a paradigmába tartozik, amelyiket Szigeti is képviselt. Megközelítésük szerint Weil olyan nem-katolikus gondolkodó, akinek szövegei nagyon közel állnak a katolikus gondolkodáshoz, s épp ezért érdemes szövegeit forgatni, kiolvasni belőlük azokat az irányvonalakat, amelyek termékenyen hathatnak a katolikus gondolkodásra. Másfelől 1965 március 17-én kapott a költő Szigetitől egy szekunder könyvet (M. M. Davy, Simone Weil, preface Gabriel Marcel, Editions Universitaires, 1961), amely bizonyíték arra vonatkozóan, hogy korábban is közös ügyüknek tekinthették a Weilel való foglalkozást, de „ez már egy más történet, melynek elmesélésére más alkalommal kerül majd sor”.