Király István „találkozásai” Pilinszky Jánossal

5. RÉSZ[1]

A [Szerkesztői emlékek Pilinszky Jánosról] szövegében kiemelkedően fontosak Király felvázolásszerű elemzései három olyan Pilinszky-versről – a Négysorosról, az Apokrifről és a Nagyvárosi ikonok-ról –, amelyeket szerkesztőként korábban éppen ő jelentetett meg.

Az irodalomtörténész tíz évvel első, ilyen tárgyú megnyilatkozását[2] követően ismét kísérletet tesz a Négysoros értelmezésére. Ha összehasonlítjuk egymással az 1971-es és az 1981-es interpretációt, lényegi tartalmi kérdéseket is érintő különbséget fedezhetünk fel a kettő között. Király azelőtt leszűkítőbb magyarázatát adta a költeménynek. Akkori álláspontja szerint a művészi szempontból értékes Négysoros inadekvát módon tükrözte a korszak valóságát, ezért nem is érthetett vele egyet – sem a „keletkezésekor”, sem tizenhat évvel utóbb, a Hegyi Bélával folytatott beszélgetés idején. 1981-ben viszont már másképpen idézi fel, milyen hatást tett rá a mű 1956-ban (tehát nem 1955-ben, mint korábbi nyilatkozatában szerepelt). Ezúttal már úgy emlékszik: a vers által közvetített világkép is pozitívan befolyásolta, hiszen éppen a Négysoros elolvasása után jutott el ahhoz a revelációszerű és a látszat ellenére előremutató felismeréshez – „visszautasítani, cáfolni nem tudón”[3] –, hogy a „szocializmus” rendszerében is lehetséges az elidegenedés: „a valós embertől messze szakadhat a plakátokon élő, történelmi cél”.[4]

Az utóbbi, szentencia értékű megfogalmazás poétikai és eszmetörténeti vonatkozásban egyaránt komolyabb figyelmet érdemel. Király e szöveghelyen a Pilinszky-költemény második sorában („Plakátmagányban ázó éjjelek”) szereplő homályos plakátmetaforát rögzített jelentéssel ruházza fel. Ez a merész értelemadási kísérlet ugyanakkor túllendül az esztétikai öncélúság redukált világán: felfedi a szerző politikai, világnézeti szituáltságát, illetve annak – részleges? – átalakulásáról is tanúbizonyságot tesz. Pontosabban: megelőlegezi azt az „önátvilágítást” (és egyúttal „önrevíziót”), amit Király majd rendszerezetten is elvégez – kései, számvetésként értékelhető vallomásaiban, köztük 1989-es életútinterjújában. Gondoljunk csak a példaként említett szöveg alábbi mondataira: „Helytelen az a megközelítés, hogy ahol nagy fát vágnak, sok a forgács is,[5] azaz nagy történelmi célok bűvöletében történhetnek igazságtalanságok, de ez nem annyira lényeges, mert a nagy történelem igazsága a fontosabb, és nem az, ami mellette megesik. Ez a szemlélet József Attilánál is ott volt az egyik kedves versemben: »Ejh, döntsd a tőkét, ne siránkozz, / ne kapkodj minden kis szilánkhoz!«[6] És aminek a legteljesebben Lukács adta meg a filozófiai igazolását, a nembeliség és partikularitás dialektikájában, ahol a nembeliség eleve magasabb rendű, mint a partikularitás. Ez az, amit magamban egyre jobban megkérdőjeleztem [a Rákosi-korszakot követő években, évtizedekben – M. G.]. Beláttam, hogy ezt a dialektikát nyitott dialektikává kell tenni. Nembeliség és individualitás – és nincs fontossági sorrend közöttük. Nem mondhatom azt, hogy az individualitás nem fontos. Ugyanolyan fontos, mint a nembeliség.”[7]

A két, egymásra rímelő konfesszió ismeretében, de fókuszunkat az emlékező írás idézett részletére helyezve levonhatjuk a következtetést: Király maga vall arról, hogy a Négysoroshoz kapcsolódó befogadói élménye döntő szerepet játszott világnézete lassú átformálódásában. Ez segítette hozzá, hogy felülvizsgálja az ötvenes évek első felében még töretlen evilági hitét – nem a kommunista mozgalom „küldetésében”, csak abban a torz kollektivista politikai gyakorlatban, amelyet a Szovjetunióban Sztálin, Magyarországon Rákosi Mátyás neve „fémjelzett”. Sőt: e szuggesztió nyomán kezdett eltávolodni attól a magas intellektuális színvonalú, ám a dogmatikus zártság jegyeit hordozó baloldali antiindividualista eszmekörtől is, amelyet egykori mentora, a „nembeliséget” fetisizáló Lukács György honosított meg 1945 után a magyar gondolkodásban, s amely már jóval az államszocializmus 1989-es bukása előtt kiüresedett, folytathatatlannak bizonyult. (Csak zárójelben jegyezzük meg: Király – közvetlenül a költő elhunytát követően, a váratlan haláleset miatti mély megrendültségében – e tekintetben alighanem túldimenzionálta az őt ért Pilinszky-hatást.)

A [Szerkesztői emlékek…]-ben Király az empirikus alapú Pilinszky-kutatáshoz érdemi hozzájárulást jelentő értelmezői szempontot is felvet – jóllehet e megfigyeléséhez azután ideologikus képzeteket társít. Az 1956 júliusában, a Csillagban megjelent versek – illetve a négy költemény közül kifejezetten a Négysoros – kapcsán utalást tesz egy filológiai (textológiai) problémára, amely messze túlmutat önmagán. Megemlíti, hogy a Négysoros első közlésekor ott szerepelt egy „fölé rakott” főcím: Egy KZ-láger falára. Valóban: a négy, ott megjelent vers „felett” található egy főcím, amelyet Király rövidített formában idéz. Az eredeti, teljes cím a következő: Harbachi emlék – egy KZ-láger falára. Ehhez a főcímhez egy lapalji jegyzet is tartozik: „Részletek az azonos című most készülő ciklusomból. – P. J.”[8] Később, a versek kötetbeli megjelenésekor mind a négy költeményt az Egy KZ-láger falára című ciklusba sorolta be Pilinszky. (Ez már így volt az 1959-es Harmadnapon-ban, és így maradt az 1976-os Kráterben, Pilinszky gyűjteményes verseskötetében is.[9])

Király szerint Pilinszky a főcím „hozzáadásával” el akarta távolítani a Négysorost az ötvenes évektől – vagyis attól a kortól, amelyben a mű született: „Igaz, a politikai élt elvette az 1956-os első közléskor a fölé rakott, s az alapélményre, a század botrányára, a fasizmusra utaló főcím: Egy KZ-láger falára. De nyilvánvaló volt, hogy Pilinszkynél ez az élmény elontologizálódott: egyszerű történelmi tényből az emberi létezés jelképévé nőtt.”[10]

Az utóbbi mondat az „elontologizálódott” ige köré szerveződik, amelyet érdemes néhány sor erejéig közelebbről is megvizsgálnunk. Elemzésünkhöz jó támpontot adhatnak a Király-szövegek retorikai–poétikai problémáival már évtizedekkel ezelőtt is behatóan foglalkozó Agárdi Péter észrevételei. Az Irodalom és társadalom című 1976-os Király-kötetet recenzeáló szerző az irodalmár–ideológus – egyedi nyelvi fordulatokban bővelkedő – értekező stílusának bemutatásakor kiemeli: „Gyakori [Király István szövegeiben – M. G.] az amúgy is mozzanatos verbumok igekötős átdinamizálása (például felfénylik, […], felmagasodik), még absztrakt esztétikai kategóriák, idegen szavak esetében is (például elabszolutizál, […], elirracionalizál stb.).”[11] A felsorolásban nem szereplő „elontologizálódik” szó[12] az Agárdi által másodikként említett, elvont jelentéstartalmú igecsoporthoz tartozik.

Mit is jelent pontosan ez a Király által alkotott terminus? Talán megkönnyíti a definícióadást, ha ennek a Pilinszky-nekrológ szövegében mediális változatában szereplő igének a cselekvő variánsát vesszük alapul – amelyet Király szintén előszeretettel használ más írásaiban. Az elontologizál szó meghatározása a következő lehetne: „[A megismerő szubjektum] az eredendően konkrét, nem egynemű, egymástól elkülöníthető történelmi, társadalmi kontextus(ok)hoz kötött jelenségeket kiszakítja eredeti összefüggés-rendszerükből, és áthelyezi az általános értelemben vett – elvont, egységes, statikus, a változásoknak ellenálló, illetve ilyenként tételezett – emberi létezés szférájába.”

Maga Király az 1970-es évek végén, a már említett kerekasztal-beszélgetéssorozat (Történelmi jelen idő) résztvevőjeként egy sarkítástól, leegyszerűsítéstől nem mentes, világnézet-lélektani ihletésű tipológia keretei között határozza meg az elontologizál ige jelentését: „[…] mindig elválik némileg egymástól az irodalomban kétféle típus: a személyiségorientált és a társadalomorientált. Vannak írók, akiket elsősorban a saját egyéni »üdvösségük« izgat, akik mindig inkább a kérdések morális-személyes megfogalmazására hajlanak. S vannak írók, akik inkább társadalmilag orientáltak, akik elsődlegesen társadalmi-történelmi síkon vetik fel s élik meg problémáikat. […]  A személyiségorientált típus inkább hajlik rá, hogy elontologizálja, örök emberi, megváltoztathatatlan létproblémának tüntesse fel a társadalmilag megválaszolható kérdéseket is.”[13]

Király István – rendkívül visszafogott stílusban, mégis határozottan – egyfelől rámutat arra: az általa kevéssé favorizált „személyiségorientált” írók tévúton járnak, ha az elvont emberi létezést a konkrét társadalmiság megkerülésével próbálják értelmezni. (E meglátás nem kelthet meglepetést, hiszen egy elkötelezett marxista gondolkodónak – ha nem tud vagy nem akar kitérni az ideologikus tartalmú viták elől – az immanens emberi valóság szigorúan társadalomelvű, osztálymegközelítésű magyarázatát kell számon kérnie az átfogó világismeretre törekvő írástudókon: a bölcselőkön éppúgy, mint az intellektuális művészeken.) Másfelől nem egyszerűen a társadalmi vonatkozású problémák „elontologizálására” hajlamos individualista írókat bírálja itt Király, hanem magát az elontologizál igét is negatív konnotációval ruházza fel. (Igaz, az igéhez társuló pejoratív mellékzönge az 1981-es nekrológ szövegében már csak alig érzékelhetően van jelen.)

Visszatérve félbehagyott gondolatsorunkhoz: a Pilinszkyre emlékező Király – amikor bevonja a Négysoros első megjelenéséhez kapcsolódó főcím-problémát az elemzés körébe – a Hegyi-interjú megszólaltatottjához képest árnyaltabb és korszerűbb interpretációt nyújt a költeményről. Burkoltan elismeri, hogy a mű három eltérő jelentéssíkon értelmezhető: keletkezési időszakának (az ötvenes éveknek); a II. világháború és a Holocaust korának; illetve – ahogyan az elontologizálódás fogalma jelzi a fent idézett részben – a történelmi korszakoktól és kultúráktól „elemelt” egyetemes emberi létezés súlyos válságának egyaránt művészi dokumentuma lehet. Mindeközben a nekrológ írója fokozottan ügyel arra, hogy őrizze a folytonosságot is – korábbi önmagával. Továbbra is az a szilárd meggyőződése, hogy az elvont tárgyias motívumokból építkező Négysoros – a maga szubjektív szűrőjén keresztül – elsődlegesen a magyarországi „szocializmus” kezdeti korszakát jeleníti meg.

Ugyanakkor Király – előző, 1971-es álláspontját radikálisan újragondolva – 1981-ben arra is felhívja olvasói figyelmét, hogy a vers nem fogható fel kizárólag az elidegenedés – mint a „szocializmus” időszakában sem ismeretlen társadalomontológiai jelenség – problematikájának művészi kifejeződéseként. A Négysoros „megformálásbeli tisztasága, kristályossága” [14] szerinte tartalmi jelentést, mi több, pozitív üzenetet hordoz, amely felülírja a puszta negáció szintjén megrekedő válságdiagnózist: „nemcsak mesterségtisztelet volt itt a művészi tökély, de éppúgy, mint a kései József Attilánál avagy Radnótinál, világnézet is: a nihillel való szembeszegülés”.[15]

A Pilinszky-nekrológ szerzője tehát már nemcsak a sötét tónusú korkritika, hanem „a nihillel való szembeszegülés” eszmei mozzanatát is magától értetődő természetességgel asszociálja a Négysoros szövegéhez. Az utóbb említett, bölcseleti színezetű fogalom, amely az (állítólagos) ifjúkori nihilizmusával szakító Király más írásaiban is gyakran előfordul, maradéktalanul pozitív konnotációval rendelkezik; ennek megfelelően: használata arról árulkodik, hogy az irodalmár ezúttal nem a távolságtartás vagy az elhatárolódás, hanem az érzelmi involváltságot sem nélkülöző azonosulás gesztusával közelít a költő szellemi teljesítményéhez.

Mindazonáltal jól érzékelhető, hogy Király leplezni próbálja markáns véleményváltozását. A szövegrész folytatása – „Így éreztem ezt már az első közlés alkalmával, az ötvenes években”[16] – utólagos önigazolási kísérletnek tekinthető, amely nem alaptalanul vethet fel kételyeket a gyanakvásra hajló értelmezőben. Hiszen a Hegyi-interjú megszólaltatottja – mint láthattuk – egy évtizeddel korábban kategorikusan leszögezte: „Még most is emlékszem: Pilinszky Négysoros-ával nagyon nem értettem egyet a keletkezésekor, 1955-ben, s nem értek egyet vele ma sem.”[17] A két megnyilatkozás közötti ellentmondás feloldhatatlannak mutatkozik. A Négysorossal való „egyetértés” teljes hiányát hangsúlyozó megállapítás (amely egyfelől az 1971-ből megidézett „1955-re” – valójában 1956-ra –, másfelől kifejezetten 1971-re vonatkozik) és a művel való „részleges egyetértésre” utaló kijelentés (amelynek a referenciája nemcsak 1981-re, hanem az 1981-ből felelevenített 1956-ra is irányul) kioltani látszik egymást. Az előbbi érvényessége a nekrológ ismeretében, az utóbbi hitelessége viszont az interjúszöveg fényében válik erőteljesen kikezdhetővé.

JEGYZETEK

[1]Az érdeklődők szíves figyelmébe ajánljuk a tanulmányfüzér első, második, harmadik, illetve negyedik részét. [A Szerk.]

[2] Hegyi Béla: A Vigilia beszélgetése Király Istvánnal, Vigilia, 1971/4., 250.

[3] Király István: [Szerkesztői emlékek Pilinszky Jánosról] = Uő: Petőfitől Tandoriig, szerk. Agárdi Péter – Soltész Márton, Osiris, Budapest, 2021, 439.

[4] Uo.

[5] Katona Ferenc kommentárjában felhívja a figyelmet arra, hogy „»[a]z  ahol fát vágnak, ott röpköd a forgács« állandósult szókapcsolat köztudottan Sztálin kedvenc szólása volt.” Interjú Király Istvánnal, 1989, készítette: Széchenyi Ágnes; a jegyzeteket írta: Katona Ferenc; a szöveget gondozta: Mórocz Gábor = Király István öröksége, szerk. Bolvári-Takács Gábor, Sárospatak, Zempléni Múzsa, 2021, 81. (228. lapalji jegyzet)

[6] Az eredeti József Attila-versben (Favágó) a „… ne szisszenj minden kis szilánkhoz” sor szerepel. Lásd még Katona Ferenc kommentárját: uo. (229. lapalji jegyzet)

[7] Uo. (főszöveg)

[8] Pilinszky János: Harbachi emlék, egy KZ-láger falára, Csillag, 1956/7., 66.

[9]Az Egy KZ-láger falára cikluscím mindkét kötetben a ciklushoz tartozó versek előtt, külön oldalra „kiugrasztva” szerepel. Lásd: Pilinszky János: Harmadnapon, Szépirodalmi, Budapest, 1959, 77.; Uő: Kráter, Szépirodalmi, Budapest, 1976, 53.

[10] Király István: [Szerkesztői emlékek Pilinszky Jánosról], i. m., 438.   

[11] Agárdi Péter: A marxista irodalomszemlélet hitelessége. Király István: Irodalom és társadalom [1976] = Uő: Korok, arcok, irányok, Szépirodalmi, Budapest, 1985, 473.

[12] Itt kell megemlíteni, hogy Agárdi Péter a közelmúltban, 2021. október 16-án, a Sárospatakon megrendezett Király István 100 Emlékkonferencián előadást is tartott az irodalomtörténész értekező prózájának nyelvi sajátosságairól, Stílus és morálpedagógia Király István irodalomszemléletében címmel. A konferencia-előadás alapján tanulmány is készült, amely megjelenés előtt áll. E munkájában a szerző az úgynevezett „királyizmusok” tárgyalása során az elontologizál igét is szerepelteti az egyik felsorolásában: „Sűrűn él [ti. Király] az »elrasszizál«, az »elontologizál«, az »elabszolutizál«, az »elirracionalizál« igékkel, mozzanatosítva, sőt mozgósítva, láthatóvá téve ezeket az absztrakt fogalmakat.”

[13] Történelmi jelen idő. A készülődés évei: 1945–1948 [Béládi Miklós, Király István, Koczkás Sándor, Sőtér István és Szabó B. István beszélgetése], Alföld, 1979/5., 54.

[14] Király István: [Szerkesztői emlékek Pilinszky Jánosról], i. m., 439.

[15] Uo.

[16] Uo.

[17] Hegyi Béla: A Vigilia beszélgetése Király Istvánnal, i. m., 250.

Kép: Király István (1972), Fortepan / Király Júlia