Király István „találkozásai” Pilinszky Jánossal

4. RÉSZ[1]

Király István – elkötelezett marxistaként – hitt abban, hogy a „nem belenyugvó” ember megváltoztathatja az evilági létet, és hogy a cselekvő lény által kiküzdött változások kedvező történeti helyzetben akár pozitív előjelűek is lehetnek. Törvényszerű volt tehát, hogy nem tudott azonosulni a Pilinszky verseit valóban átitató „erős evilági reménytelenséggel”. Markánsan bírálta Pilinszky antropológiai pesszimizmusát az 1970-es évtized végén is, amikor – a Történelmi jelen idő című kerekasztal-beszélgetéssorozat[2] rendszeres szereplőjeként – egy alkalommal Szabolcsi Miklóssal, Bodnár Györggyel és Béládi Miklóssal folytatott diskurzust az 1945 utáni évek magyar irodalmának főbb áramlatairól. Az eszmecsere során – amelynek nyomtatott, szerkesztett változata az Alföld folyóiratban látott napvilágot 1980 márciusában – megkísérelte átfogó történeti összefüggésrendszerbe helyezni pesszimizmus-kritikáját. Úgy vélte: a II. világháború utáni korszakban „az ember meghalt” malraux-i szentenciájával[3] jól illusztrálható pesszimista antropológiai szemlélet vált uralkodóvá a nyugati irodalomban. A magyar irodalom azonban – szerinte – nem ezt az irányt követte.[4] Jóllehet a II. világháborút követő néhány évben – szűkebb keretek között – még itt is jelentkeztek a nyugatival rokonítható tendenciák, 1948–49 után már egyértelműen az emberbe és az emberi haladásba vetett hit hatotta át a kor emblematikus magyar íróinak műveit. Király – a tőle elvárható módon – e „szétfejlődésnek” kifejezetten pozitív értéket tulajdonított: „[…] az 1945 utáni magyar irodalomnak nem gyengesége, hanem erénye, hogy a világ polgári irodalmának fővonalától eltérően fejlődött”[5] – szögezte le. Ugyanezt Pilinszkyre vonatkoztatva a következőképpen fogalmazta meg: „[…] a magyar irodalmi fejlődésnek pozitívuma az, hogy nem az általa [ti. Pilinszky által] megütött hang lett 1945 után benne az uralkodó, hanem az antropológiai optimizmusé.”[6]

Ám Király a hetvenes és a nyolcvanas évek fordulóján már óvakodott attól, hogy túlhajtottan frissítse fel a korábban általa is meggyőződéssel képviselt dogmatikus irodalomértelmezés fekete–fehér látásmódját. Differenciált, „egyrészt – másrészt” típusú érvelésen alapuló gondolatmenete Pilinszky – mint autonóm művész – számára kedvező minősítést is magában foglalt: „[l]írája nagy érték”; megvilágító erejű példája annak, hogy „[e]sztétikai érték lehet az is, ami mint történeti érték problematikus”.[7]

Ennél merészebb gondolati konstrukciót körvonalazott, amikor a Pilinszky-jelenség apropóján nem tartózkodott attól, hogy bírálja az általa – még az 1970-es, ’80-as években is – vállalható hagyománynak tartott negyvenes évek végi, ötvenes évek eleji kommunista kultúrpolitika voluntarizmusát: „[…] hibát követett el az irodalompolitika, hogy 1949 táján szinte teljesen elhallgattatta a Pilinszky-féle törekvéseket. Nemcsak a magyar irodalom egészének ártott ezzel, de a szocialista irodalom fejlődésének is.”[8] Ezt követően pedig már arra is hajlandónak mutatkozott, hogy ne pusztán esztétikai, hanem történeti értékkel is felruházza Pilinszky költeményeit, és vele együtt minden más olyan műalkotást, amely „az ember haláláról” magas színvonalon tett tanúbizonyságot a korabeli Magyarországon. Képes volt belátni: „[a] szembenézés az általuk felvetett problémákkal hamarább képesítette volna a szocializmus irodalmát rá, hogy történetfilozófiailag gondolkodóbbá, mélyebbé váljon, szakítson a tizenkilencedik századi szokványképletekkel, a túl könnyűnek vett haladáshitekkel, s áttörjön egy korhoz illőbb, a negatív alternatívát, a bukás lehetőségét is számba vevő, sokkalta nyitottabb történetfilozófiához.”[9]

Könnyen adódhat a látszat, hogy Király fent ismertetett – 1979-ben elhangzott, írásos formát vélhetően 1980 elején nyert – argumentációjának rendkívüli összetettsége bő másfél-két évvel utóbb, az irodalomtörténész Pilinszkyről szóló nekrológjában redukáltabbá vált. Kétségtelen: a Vigilia 1981. decemberi számának Pilinszky-emlékblokkjában[10] cím nélkül megjelent írás – amely 2021-es kötetbeli újraközlésekor a gépiraton eredetileg szereplő [Szerkesztői emlékek Pilinszky Jánosról] címet kapta[11] – visszafogottabb dialektikát érvényesített. Inkább „csak” rögzítette és nem élezte ki radikálisan az elhunyt költő és a rá emlékező irodalmár világképe közötti eltéréseket. A differenciák számba vétele itt még részlegesen sem formálódott át az erősebb (?) pozícióval rendelkező fél világnézeti harcát dokumentáló vitairattá. Épp ellenkezőleg: a másik iránti tisztelet deklarálása ezúttal jóval hangsúlyosabb szerephez jutott, mint a történelem által – állítólag – igazolt saját meggyőződés kompromisszumok nélküli képviselete. Ezt az attitűdöt a legtisztábban az alábbi mondat tükrözi: „Ha valaki kapcsán, hát nem utolsósorban vele kapcsolatban (önmagamban mintegy vele pörlekedőn) kellett végiggondolnom, mit jelent a szellem világában a világnézeti különbségeken átnyúló becsülés.”[12] Csakhogy az idézett szövegrész folytatása jelentősen árnyalja az összképet. Abból ugyanis kiviláglik: a múltjától szabadulni nem tudó Király időnként még az 1980-as évek elején, kifejezetten irodalmi témájú megnyilatkozásaiban is hajlik arra, hogy az autonóm írástudó alanyi nyelvét, illetve a kommunista kultúrkorifeus magától értetődően nem-szubjektív (és döntően nem is szellemi természetű) beszédmódját egy időben, egyetlen megszólaláson belül ötvözze. Ezzel összefüggésben válik jelzés értékűvé a „pártosság” retorikai készletéhez tartozó szövetségpolitika fogalmának használata a szóban forgó mondatban: „Egy fontos kérdést: a más világnézetű emberekkel való együttműködést, a szövetségpolitika problémáját is érinti így a róla [ti. Pilinszkyről] való emlék.”[13]

Király István „védelmében” felhozható az az érv, hogy az 1981-es írás retrospektív nézőpontot érvényesít. Annak a korábbi Királynak a valaha volt gondolkodását (és részben nyelvhasználatát) alkotja újra, aki a pártállami kultúrpolitika egyik befolyásos ideológusaként, egyúttal a Csillag és a Kortárs folyóiratok (fő)szerkesztőjeként egyszerre próbált:

1. hűnek maradni a marxizmus–leninizmus dogmává merevedő alaptételeihez;
2. idomulni a hatalom megtartása érdekében éles eszmei irányváltásokat is végrehajtó kommunista felső vezetés „mozgásaihoz”;
3. nyitottságot mutatni egy joviális színezetű „népfrontos”, „szövetségkereső” pragmatizmus felé; valamint
4. szenvedélyes elkötelezettséget tanúsítani a minőségi kultúra és kifejezetten a szépirodalom ügye iránt. Mindazonáltal látni kell: a nekrológ gondolatmenete nemhogy törést, még csekélyebb mértékű eltolódást sem érzékeltet az egyazon pszichét alkotó „két Király” között. Így a szövegben megidézett ötvenes–hatvanas évekbeli, „pártosan” hajlékony ideológus–szerkesztő, illetve az ő egykorú tudatát rekonstruáló és egyúttal affirmáló 1981-es emlékező látószögének érdemi megkülönböztetése – legalábbis e textus szoros olvasásakor – szükségszerűen meghaladja a befogadói kompetenciát. (Igaz, a nekrológban feltűnik egy „harmadik” – valójában inkább első, mert időrendben a már említett kettőt megelőző – én-horizont is: a pályakezdő kritikusé, aki, a Csillag és a Kortárs hírneves szerkesztőjével szemben, 1946 táján még nem ismeri fel Pilinszky költészetének értékeit. Az ő – harmincöt év távlatából újraalkotott – nézőpontja természetesen jól elkülöníthető a rá emlékező én perspektívájától.)

Annak jelzésére, hogy mennyire bonyolult srófra jár az emlékező Király gondolkodása (is), érdemes felhozni még egy szövegpéldát. Két bekezdéssel a szövetségpolitika terminust tartalmazó mondat alatt már a következő sorok szerepelnek: nem csupán „irodalompolitikai–taktikai megfontolás, a szerkesztői munka imperatívusza – a kötelező minőségtisztelet – vállaltatta velem ezt a költészetet, de a minden ellentéten túl is érzett, sugárzott testvéremberség.”[14] Kulcsjelentőségű ez az esszé beszédmódját lirizáló – prózaversszerű megnyilatkozások felé közelítő – vallomáselem. Arra utal, hogy a konfesszió műfaját előszeretettel művelő kései Király önreflexió-sorozatának egy-egy kitüntetett pillanatában már át tud hatolni az őt évtizedek óta bűvkörében tartó evilági, politikai hit szűk keretein. Mintha kezdeményezné – nemcsak saját jelenét illetően, hanem visszamenőleg, létének múlt-aspektusára vonatkoztatva is – az általa egykor belsővé tett homo politicus nézőpontjának korrekcióját, útban egy olyan, megértésen alapuló „humanista” látásmód felé, melynek révén képes lehet a direkt közéletiségtől függetlenül is szemlélni az élet esztétikai és etikai jelenségeit.

JEGYZETEK

[1] Az érdeklődők szíves figyelmébe ajánljuk a tanulmányfüzér első (https://tiszatajonline.hu/irodalom/morocz-gabor-kiraly-istvan-talalkozasai-pilinszky-janossal/), második (https://tiszatajonline.hu/irodalom/kiraly-istvan-talalkozasai-pilinszky-janossal/) illetve harmadik (https://tiszatajonline.hu/irodalom/kiraly-istvan-talalkozasai-pilinszky-janossal-2/) részét. [A Szerk.]

[2] A magyar irodalom 1945 és 1978/79 közötti történetét tárgyaló beszélgetések – a vitákat vezető Béládi Miklós tanúsága szerint – 1978 őszétől 1979 nyaráig havi rendszerességgel zajlottak a Kossuth Klubban. Az eszmecserék rövidített változata a rádióban is elhangzott. 1979 és 1980 között az Alföld közölte a rádióadások szövegét. A beszélgetés-sorozat 1981-ben könyv alakban is megjelent. Lásd: B. M. [Béládi Miklós]: Bevezetés = Történelmi jelen idő. Beszélgetések a magyar irodalom legújabb fejezeteiről, szerk. Béládi Miklós, RTV–Minerva, Budapest, 1981, 8–9.

[3] Király István Intés az őrzőkhöz című munkájában hosszabban is idézte Malraux-nak egy 1946-os előadásában elhangzott szavait: „A 19. század végén Nietzsche hangja felújította az ókori hellén világban elhangzott kiáltást: »Isten meghalt«, és visszaadta ennek a mondatnak egész tragikus hangsúlyát. Jól tudtuk, mit akar ez jelenteni: azt, hogy várták az ember uralmát. A probléma, amely ma számunkra felvetődik: megtudni, vajon Európa öreg földjén az ember meghalt-e vagy sem.” K. I.: Intés az őrzőkhöz. Ady Endre költészete a világháború éveiben 1914–1918, Szépirodalmi, Budapest, 1982, II. kötet, 190.

[4] Történelmi jelen idő. Áttekintés és összefoglalás. 1. rész [Béládi Miklós, Bodnár György, Király István és Szabolcsi Miklós beszélgetése], Alföld, 1980/3., 57. 

[5] Uo., 62.

[6] Uo.

[7] Uo.

[8] Uo.

[9] Uo., 63.

[10] Kortársak Pilinszkyről, Vigilia, 1981/12., 875–894. A Hegyi Béla által szerkesztett emlékező összeállítás további szerzői: Ágh István, Doromby Károly, Gyurkovics Tibor, Huszárik Zoltán, Hernádi Gyula, Kerényi Grácia, Kocsis Zoltán, Kurtág György, Mándy Iván, Nemeskürty István, Örvös Lajos, Szentágothai János, Tamás Gáspár Miklós, Vasadi Péter, Vidor Miklós. Király István emlékezése a 881–883. oldalon található.

[11] Köszönöm Soltész Mártonnak, hogy megvilágította számomra a címadás problémáját.

[12] Király István: [Szerkesztői emlékek Pilinszky Jánosról] = Uő: Petőfitől Tandoriig, szerk. Agárdi Péter – Soltész Márton, Osiris, Budapest, 2021, 438.  

[13] Uo.

[14] Uo., 439.

Fotó: Király István, 1981 (Fortepan / Király Júlia)