A letört karóra boruló tükörkép

A kötet alcíme: Egy párbeszéd regénye. Hogy ez a műfaji meghatározás pontosan mit is jelent, arról az értelmezések tükrében jól érzékelhetően megoszlanak a vélemények. Szélsőséges példaként megemlíthető, hogy több szaktanulmány is tényekként kezelte a benne olvasható információkat – elsősorban azt, hogy az egymás anyanyelvét nem beszélő költő és színésznő mély, bensőséges, költői árnyalatokban és invenciókban gazdag gondolatokat oszt meg egymással, bármifajta magyarázat nélkül. A jelzett elemzések azonban korántsem ítélendők el a „realitásérzékelés” tekintetében: Pilinszky kiérlelt művészi eszközei révén jól láthatóan sokat tesz ennek érdekében. Intertextuális és emocionális értelemben egyaránt „sűrű” és rétegzett szövege, valamint a műfaji átjárhatósága sajátságos módon igen „valós” hatást kelt. 

A szövegköziség működését jól érzékelti a „kivilágítva, elfeledve” szövegrész. Pilinszky Rekviem című forgatókönyvében még instrukcióként szerepel: „A szemközti falon égve hagyott állólámpa, alatta az alvó, kivilágított Lacika. Kivilágítva és elfeledve.” A Rekviem átirataként is értelmezhető KZ-oratóriumban némi jelentésmódosulással általánosabb értelemben szerepel a szövegrész, míg egy 1969-ben napvilágot látott Pilinszky-publicisztikában a következők olvashatók (történetesen Marguerite-Albert Séchehaye Journal d’une schizophrène című könyvének sajátos szempontú ismertetésében): „Renée ekkorra eljut az „örök kivilágítottság” birodalmába, ahol minden értelemben, minden kapcsolat nélkül van jelen mindig minden, mintegy örök éber mezítelenségében, minden pórusában kivilágítva és minden porcikájában elhagyatva; tökéletesen elhagyatva és tökéletesen elfelejtve.” Ezt követően jelenik meg a Sutton-kötetben, a következő formában: „Látod, a színháznak ismét át kellene ugrani azt az űrt, ami látvány és néző, alany és tárgy közt tátong. Úgy, olyan erővel, ahogy azt… Vagy még inkább úgy, ahogy ez a kutya! Pillantásával létünk egész tragikumát fölfedte. Azt, hogy egyek vagyunk, és azt, hogy nem vagyunk egyek. Azt, hogy egyre kisebb szigetekre szakadozva élünk, s végül talán már nem is szigeteken, hanem a magányosság pánikjában egy oszlop tetején kapaszkodva, tűhegyre szegezve. Egyszóval: kivilágítva és elfelejtve.”

Ez a filológiai példa jól illusztrálja, miként alakul és módosul egy-egy Pilinszky-kép az idők (és műfajok) változásával: bővül, változik a jelentése, s összességében egy sajátos költői szótár elemévé válik. A Sutton-könyv (egyik) különleges vonása, hogy ez a rétegzettség és jelentésváltozás dramaturgai síkon is érvényesül. Ennek egyik leglátványosabb példája a szövegrész, melyben a színház, az utánzás, a jelenlét fogalmak kapcsán az érzések, az érzékek és a bűn témája jelenik meg (váratlan sűrítettségben):

– „[…] Amit a „mimikri-színház” kikerülhetetlen csődjének érzek, arra most talán csak egyetlen példát említenék. Ha valaki hazudik, és valóban hazudik, azt semmiféle színészkedéssel nem tudja elleplezni. Amiből nyilvánvaló, hogy az a színjátszás, amire én gondolok, mindig a dolgok vak és süket és mozdulatlan centrumában keletkezik. Hogy hogyan? – arról talán legközelebb. […]

– Ne, ne folytasd! Látom, megzavar pillantásom, ami nyitott, de hidd el, nem az én, hanem generációk érdeme. Első szavad óta tudom, miről akarsz beszélni. A bűnről, a bűneidről.”

Egy regényben vélhetőleg zavarba ejti az olvasót a párbeszéd ilyetén alakulása. (Miért következik az egyik szereplő színházesztétikai fejtegetéséből a másik számára egyértelműen a bűnösség kérdése?) Ám a dramaturgiai szemlélet (amelyet a már idézett Magyar-kritika is tükröz), illetve egy színpadi adaptáció könnyedén adhat választ a kérdésre – azaz felfejtheti a párbeszéd szituatív értelmezését. (Melyben kétségtelenül akár az a kép is megjelenhet, melyben egy amerikai színésznő viktoriánus – sonkaujjú – fekete színpadi jelmezében paprikás krumplit főz a lázas költőnek. Ám fontos megjegyezni, hogy ez sokkal inkább értelmezhető A süketnéma pillantása című Wilson-darab egyfajta parafrázisának, mintsem a Pilinszkyvel megtörtént események dokumentálásának.)

A dramatikus réteg értelmezési lehetőségeiről ugyancsak Magyari pontos elemzésére támaszkodhatunk: „Az idillnek több rétege van. Az első kötődik a filozófiai szinthez: az azonos gondolkodású lénnyel való találkozás oldja a lélek görcsét. A második réteg a két ember gát nélküli kapcsolata, az önfeledt kitárulkozás, a másikban való teljes föloldódás. A legmélyebb réteg a férfinak és a nőnek az őshelyzetben való találkozása: a beteg költőt Sheryl ápolja; a szavak mögött ott vannak az ösztönök. A férfitehetetlenséggel, gyámoltalansággal, harcot feladással szemben az Ewig-Weibliche, a letört karóra mindig boruló rózsa ösztöne.”

Ezt a sajátságos réteget tárja fel és mélyíti saját értelmezésével Visky András napokban, a Pilinszky János színházi és filmes víziója ma című rendezvénysorozat keretében, Pilinszky születése napján bemutatott olvasásperformansza (Károli Gáspár Református Egyetem – projektvezető: Sepsi Enikő). Ennek a beszédgesztusok nyomán kialakuló történetnek – azaz egy beteljesületlen szerelem krónikájának – sajátos dimenziót ad a rendező-dramaturg: a darabbeli Sheryl és János egymást sajátos tükörben szemlélik. Tükröződésük tengelyét egyfajta elemi magányérzet, melankolikus szomorúság hatja át a szöveg szerint, az előadás szimbolikáját azonban különös módon a középpontos tükröz(őd)és határozza meg, melyet egy kutya mozgása szimbolizál az előadás során egy vetített, fekete-fehér mozgóképen. 

Joggal merül fel a kérdés: érvényesül-e drámaként ez a sajátos (bonyolult, rétegzett, jószerivel besorolhatatlan) Pilinszky-mű? Ráadásul sajátos, a hagyományostól eltérő színpadi formában? S ha igen, milyen mértékben vesznek el rétegei? Azaz mennyiben válik például melodrámává vagy monodrámává? A válasz egyik felét lényegében már a szerző, illetőleg az elemző, Magyari Imre is megadta: a Beszélgetések Sheryl Suttonnal című Pilinszky-mű leíratlan (kimondatlan) dramaturgiai struktúrája éppolyan lényeges, mint a benne megfogalmazott a filozófiai, színházesztétikai tételek. A válasz másik – érvényesíthetőségre vonatkozó – felét Visky András és színészei, Kiss Flóra (Sheryl Sutton) és Vecsei H. Miklós (Pilinszky János) is megadták: érvényes, megrázó erejű színpadi produkció született.

Beszélgetések Sheryl Suttonnal. Egy párbeszéd regénye (Olvasásperformansz)

Ősbemutató: Károli Gáspár Református Egyetem (2021. november 27.)

Rendező-dramaturg: Visky András

Szereplők: Kiss Flóra, Vecsei H. Miklós

Hang: Kiss Flóra, Vecsei H. Miklós

Videó: Visky Ábel