Pier Paolo Pasolini világhírű olasz költőt (1922–1975) a néven nevezett eszmék költőjeként tartjuk számon, fogalmi nyelvet használó vagy a maga experimentalista eszközeivel élő militáns költőként. Lírai hangvételű, népdal tisztaságú fiatalkori költészetét, első két kötetének verseit a magyar közönség alig ismeri. Pedig korántsem „zsengékről” van szó, ezek egy költői irány teljes jogú, érett képviselői. S mintha csak a huszadik századi olasz költészet visszatérő toposzát akarnák igazolni ‒ azt, hogy az intim költői hang Itáliában nagyon sokszor helyi dialektusból bomlik ki ‒, friuli tájnyelven születtek. (A tájnyelv itt nem a köznyelvtől némiképp eltérő tájszólást jelenti, olyannyira külön nyelv, hogy az olasz versantológiák kénytelenek lábjegyzetben olaszra fordítani a dialektális versek szövegét.)
Ebből az első Pasolini-korszakból közlünk most három verset magyar fordításban, olyanokat, amelyek nem szerepelnek az említett két kötetből született magyar nyelvű versválogatásban (Egy halott énekei, Új Mandátum, 1994, ford. Parcz Ferenc).
Narcissus tánca
Hordozok sötét szerelmet, én, se csalogány, se gyermek, aki teljes, mint a virág, aki vágyak nélküli vágy. Hajnaltájt, virradatkor, ibolyák között ébredeztem, s a rám simuló éjszakában egy régi dalt énekeltem. – Narcissus – mondtam magamban, s arcomról egy kisértet, fürtjeinek világánál, fűre rajzolt egy árnyképet.
Galambok
Lehajol egy legény, ki a galambsereggel kelt vándorútra egyszer, árnyán csillan a fény. Torkában, még lopózva, szavak árnyéka bujkál, mint fű között lapulván a réten a szamóca. S ha kurjant, nyárfalombok közt hadd hallják a társak, szavait, odaszállnak s csókolják a galambok.
Öröm
Mezítlen szombatéjszakákon öröm látnom, milyen sok ember kacag-nevetgél a szabadban. Az én szívem is tág szabadtér, szememben ott nevet sok ember, hajamra száll a szombatfény. Ifjú vagyok, öröm nekem a szombat, szegény, öröm a sok-sok ember, élek, örömöm a szabadlét. Munkál bennem a szombat-kór.
SZÉNÁSI FERENC fordításai
(Megjelent a Tiszatáj 2021. szeptemberi számában)
Kiemelt kép: Pier Paolo Pasolini 1971-ben (Fotó: Will/ullstein bild)
