tiszatáj | 2021. július 27.

Petőcz András versei

A cipője, a Duna-parton?,
kérdezi, és aztán elhallgat.
Ottmaradt. Otthagytam,
válaszolja, nagyon is zavartan.

Alighogy levegővétel.
Valami előtt.

Nem szabad, az nem lehet!,
mondogatja, miközben
minden mozdulata arról beszél,
hogy nagyon is.
Valami levegővétel, hogy
ne történjen meg, ami megtörtént.
[…]

 

Ilyen a nap – szívdobogás

 

Szívdobogásra ébredek, izzadtan, mondják, hogy

ez nem a legjobb, mindennek előjele lehet, ki tudja,

minek, mondják ezt is, hogy majd valamikor, haj-

nalban kelek, vár a munka, gépelem bele a világba,

ami a feladatom, nehogy azt higgye bárki is, hogy

nincs feladatom, nagyon is van, a gépelés-bele-

a-világba a feladatom, ez most az a tevékenység,

ami jelenthet valami életet, valamit, amiért

érdemes felkelni hajnalban.

Szívdobogásod miatt vagy annyira izzadt, mondja

valaki, igazat adok neki, nem vitatkozom, addig jó,

persze, amíg van szívdobogás, hajnali szívdobogásom

add meg nekem ma, suttogom, iróniának ezt nem

mondanám, csak egyszerű imának, lehet-e manapság

imádkozni, az ima segít-e bármiben?, kérdezem, és

nem tudok választ adni, nem is akarok, vagyok-e elég

bátor ahhoz, hogy magamat olyannak mondjam, amilyen

valójában vagyok, tétova imádkozó.

Szívdobogás? – ezt kérdezi tőlem a háziorvos, amikor

nyugtatókat ír, és mozgást javasol, járjon úszni, mondja,

meglehetősen neutrális velem, nem mutat érzelmeket,

persze, miért is tenné, én sem mutatok érzelmeket még

saját magammal kapcsolatban sem, nincsenek érzelmeim,

és különösebb vágyaim sincsenek, inkább emlékezés

van, sok mindent másképpen, az lenne a jó, ha újra lehetne

másképpen szinte mindent, hogy ne így, és ne szívdobogás,

csak öröm legyen, meg mosoly.

Messziről közelre

 

Újabb szavakat kellene mondani, ismeretlen szavakat,

mondod, elbeszélünk egymás mellett, és itt, körülöttünk

is minden olyan unalmas már, nem akarom tovább

elviselni, mondod, elmegyek innen, valami távoli táj,

ami befogad, tengerpart, szél, sziklák meg hullámok,

minden eltűnik majd, ami itt!, nem emlékszem akkor

majd semmire, és jó lesz, mondod, bőröndbe csomagolsz

ruhát, könyvet, gyógyszereket, a hajszárítót is beteszed,

mindennapi kenyér!, suttogod,

elmenni, elmenni, elmenni végleg, hogy ne kelljen többet

szembesülni mindazzal, ami van, főleg azzal, ami van,

a nem is tudom, mivel, igen, hogy ne kelljen ezentúl

bármire is szorongva, de nem, ez így nem pontos, nem

tudod, miért és hova, csak el, csak innen el, hogy aztán

majd vissza, igen, hogy egyszer vissza, de mosolyogva

és jókedvűen, a győztesek örömével, igen, egyszer majd

vissza, ha van még vissza, ha lehet vissza, a honnanból

a hovába, ide, messziről közelre.

 

 

 

Kiabál a Duna

 

A cipője, a Duna-parton?,

kérdezi, és aztán elhallgat.

Ottmaradt. Otthagytam,

válaszolja, nagyon is zavartan.

Alighogy levegővétel.

Valami előtt.

Nem szabad, az nem lehet!,

mondogatja, miközben

minden mozdulata arról beszél,

hogy nagyon is.

Valami levegővétel, hogy

ne történjen meg, ami megtörtént.

 

Ami van, az nincs és nem volt,

mondja megint, és közben

ösztönösen a szemét is lehunyja,

a valóságot így is eltagadni.

Csak a levegő hiánya,

ami van, végül.

Majdhogynem üres a rakpart.

Szemben a Vár. Meg a Gellért-hegy.

Ez is Budapest, gondolja magában,

és mintha szívéből rohanna tova:

kiabál a Duna.

(Megjelent a Tiszatáj 2020. októberi számában)