Petőcz András versei

A bolond nő

Azt mondod nekem, hogy a bolond nő a másik

lakásban, hogy kiabál, kiabál, kiabál egyre,

hogy félsz, hogy egyszer rád nyitja majd a gázcsapot,

felrobbantja a melletted levő lakást, és robbansz

vele együtt, hogy nem bírod már az üvöltözését,

és valamit kellene csinálni végre, mondod, és

még azt is hozzáteszed, hogy nem érted, de

minden olyan értelmetlen és furcsa körülöttünk,

hogy nincs egy világos szó, cél, bármi, amiért

tenni érdemes, hogy úgy érzed, egyszer majd

valóban szétesik minden, és a bolond nő ennek

a szétesésnek, ennek a lepusztulásnak egyértelmű

bizonyítéka, olyan valaki, akinek a jelenléte káros,

meg veszélyes is,

igazad van, mondom, én is láttam

a bolond nőt a múltkor, hátizsák volt rajta, a kezében

két nagy füles szatyor, tele mindenfélével, nagyon

nehézkesen vitte azt, amit vitt, ki tudja, hova és mit,

miért és kinek, az utcán láttam a bolond nőt, kilépett

éppen a társasház ajtaján, ott, ahol te is élsz, de így,

cipekedve nem tűnt olyan elviselhetetlennek, inkább

szerencsétlennek tűnt, olyannak, aki cipeli magával

az egész életét, nem tudni, minek, és miben reménykedik,

valami remény kell, hogy legyen, valami akarat, ahhoz,

hogy tovább tudjuk csinálni a dolgokat, hogy ne essünk

darabjainkra, valami kell, hogy ne bolonduljunk meg

mi is, és ne ordítozzunk saját magunkkal, egyedül,

valami lepukkant, ócska lakás, szomorú falai között.

Az öregember a lépcsőházban

Az öregember a lépcsőházban, mondod, minden

nap elmondja, hogy neki már nincsen sok hátra,

mondod, meséled, és, hogy ezzel nem tudsz mit

kezdeni, nem tudsz neki mit mondani vigasztalásul,

és, hogy szomorú vagy, ha látod az öregembert,

meg kissé zavarban is vagy, mondod, mert mit lehet

mindazzal kezdeni, hogy azt mondja, neki vége,

az orvos is megmondta, mondja neked, mondod,

az orvos is közölte vele, hogy nincsen sok hátra,

és, hogy megpróbált mindent, meséled, mert neked

is elmesélte az öregember, és nem tudja, mondja

az öregember, mondod, hogy mi értelme is volt,

annak a hosszú időnek, ami adatott neki, megélni

háborút, forradalmat, mindent,

nem tudom, mondom

minderre, valahogy el kell menni, mondom neked

a régi banalitást, és az apámra gondolok, aki vékony,

szikár ember volt, örökké erős, örökké mozgékony,

aztán egy fél évig feküdt bénultan az ágyon, utána

ment el, beszélni nem tudott, csak nézett a nagy barna

szemeivel, néha tágra nyitotta a szemeit, így fejezte ki,

ha csodálkozott valamin, így beszélgettünk, nem kellett

volna így látnom az apám, mondom neked, nem jó,

hogy láttam őt megöregedni, hogy ez róla az utolsó

emlék, mesélem, aztán csak azt mondom, öleld meg

azt az öregembert, ott, a lépcsőházban, öleld magadhoz

szorosan, és kívánj jó utat neki, mert én nem öleltem

meg az apám, és nem mondtam azt, Isten veled.

A brüsszeli nő

                                                        (Rimbaud-emlékezet)

Látod, elutazott a brüsszeli nő, mi meg itt

maradtunk magunknak, mondod, valami

autóban ülsz, valami autópálya parkolójában,

nem tudom, hol vagy, és nem tudod, hol vagyok,

hallom a többi autó zúgását, ahogy beszélünk,

te pedig hallod a szoba csendjét, ahol éppen

meghúzom magam, látod, semmiféle vigaszt

nem nyújtott nekünk, hiába is reméltük, hogy

megvigasztal minket, mondod, éppen egy újabb

kamion süvít el melletted, legalább is azt hiszem

abból a dübörgésből, amit hallok, merre vagy?,

kérdezed, nem mintha valóban érdekelne, hogy

merre is vagyok, többezer kilométerre tőled,

mondhatnám, de hallgatok,

miért is gondoltuk,

hogy vigaszt nyújt nekünk, ha egyébként is

ilyen messze vagy?, szólalok meg végül, nem

bírom a csendet, lehetne ez az egész valóban

egy bizonyos párbeszéd, de még párbeszédre

sem vagyunk alkalmasak, inkább csak játék

mindez, majdhogynem a képzeletünk játéka,

valaki úton van, valaki pedig egy ismeretlen

szállodai szobában néz maga elé, az is lehet,

hogy nincs is telefon, sőt, talán még távoli

autózaj sincsen, csak az utazás van, de még

az sem úgy, ahogy azt elképzelnénk, valaki

álmodik valamit, kitalál egy utazást, papírhajót

hajtogat, és kicsinke tócsára ereszti, szomorúan.

(Megjelent a Tiszatáj 2015/11. számában)