tiszatáj | 2015. március 12.

Petőcz András versei

Hajnalban, amikor felébredsz,
még minden és mindenki olyan
nagyon alaktalan,
amorf, szinte belefolynak a sötétségbe
a tárgyak, átfolynak egymásba szinte,
nem látod a határait a testeknek,
olyan zavaros, szürke, sötét minden,
mint a gondolataid, amelyek az alvásból
tűnnek át az ébredésbe, az egyik
dimenzióból a másik dimenzióba.
[…]

Az árnyékok követői

Hajnalban, amikor felébredsz,

még minden és mindenki olyan

nagyon alaktalan,

amorf, szinte belefolynak a sötétségbe

a tárgyak, átfolynak egymásba szinte,

nem látod a határait a testeknek,

olyan zavaros, szürke, sötét minden,

mint a gondolataid, amelyek az alvásból

tűnnek át az ébredésbe, az egyik

dimenzióból a másik dimenzióba.

Hajnalban, amikor felébredek.

A tárgyak elfolyó, sötét

és amorf alakzatok,

nem tudnak, és nem

akarnak semmit, nem hiszik,

nem hihetik még, hogy ők

is valóban részesei lehetnek egy

új napnak, az ébredésnek,

és ezek a tétován széteső és kissé

bizonytalanra sikeredett szavak is,

a hajnali szavak, olyanokká lesznek,

mint valami sötét, más dimenzióból

átlépett alaktalan és sunyi kis állatok,

bántanak is, meg puhán és feketén

húznak lefelé, vissza, vissza

a mélybe.

A fény érkezése megnyugtat némileg.

A fény, a fény! Nem mindig baráti a fény,

mégis kiterjedést ad, és ezáltal átalakítja

ezeket az amorf, furcsa, széteső alakzatokat,

kiterjedést és értelmet ad mindennek,

ami körbevesz, távlatot biztosít, és tudást,

és azt üzeni, van még…

Van még valami körülhatárolható.

Van még valami körülhatárolható

és megfogható ebben a zavaros,

sötét iszapszerű valóságban,

valami megfogható,

amibe bele lehet még kapaszkodni.

Azt hiszed, minden beterít.

Azt hiszed, úgy érzed, minden

beterít, amikor ellep majd újra a sötét,

de most a tisztuló tárgyak között,

a jóleső napi szorongás még

arra biztat, van mit cselekedni.

Teret és formát kapott kiterjedések között.

Teret és formát kapott kitüremkedések

között lépkedek, újból és újból,

és lélegzem magabiztosan.

Teret és formát kapott tárgyak között

nem gondolok arra,

hogy eljönnek majd egyszer azok

az amorf, alaktalan, elfolyó,

keret nélküli lények, amelyek

a sötétből csúsznak elő,

a másik dimenzióból,

és ellepnek, legyőznek mindent,

az árnyékok társai, az azokból kilépő,

átfolyó alakzatok,

az árnyékok ismeretlen követői,

akik rácsukódnak majd egy éjjelen

a számra, a szememre.

Pantitész, spártai harcos szavai hajnalban, ütközet előtt

Milyen sötét, szürke most a reggel, de van  még idő, vannak

még másodperceim, perceim is talán, nem szólok társaimnak,

bajtársaimnak, hadd pihenjenek,legyenek erősek majd

a csatában, hol igazunkért és földünkért kell megküzdenünk,

mondommagamban, hűvös és rideg a hálóhelyem, a tigris

bőre, amire oly nagyon büszke vagyok, nem melegít, a tárgyak

körülöttem alig felismerhetőek, és néha-néha vészjóslón

kuvikkol a sötétség mélye, itt, ezen a háborús földön,

ami a hazám, nincs menekvés, ezen a területen, itt, a szorosban

kell megküzdenünk az igazunkért, gondolom magamban,

méghozzá életre-halálra kell megküzdenünk, jönnek a perzsák,

a barbárok itt vannak már a városaink alatt, sivatag országukat

maguk mögött hagyták  régen, és arra a világra fáj a foguk,

ami a mi világunk, háborúba szólít az a kegyetlen eltökéltség,

ami jellemzi őket, mondom, és ismételgetem magamban, hogy

a harcban majd erősebb legyek, ha eljön az idő, egyre kuvikkol

az éj, a madár a pusztulásomat jósolja, tudom, rideg fekhelyem

körül éjjeli állatok, különös lények siklanak halkan, mintegy

a tárgyakról leváltan bújnak elő, és közben egyre kiabál a kuvik,

félem a hangját, de a királyom, Leonidasz arra tanított, győzzük

le félelmeinket, akkor vagyunk igazán bátrak, ha legyőzzük

önmagunkat, és Leonidasz valóban bölcs férfiú, akinek

parancsára szívesen feláldozom mindazt, ami vagyok,

a barbárok itt vannak már a városaink alatt, ők akarnak

minket, nem mi akartuk őket, ők jönnek át sivatag hazájukból,

és ők azok, akik lemészárolják gyermekeinket és asszonyainkat,

ha úgy hozza kedvük, virrad, talpra kell állnom, már szól is

a kürt, ami a háborúba hív, hallom a társakat, ahogy fegyvereikkel

zörögve mennek a gyülekező helyre, a homálytól elválik a fény,

mondom magamban, és a miénk a fény, a barbároké a homály

mindaddig, amíg önnön becsületünkért képesek vagyunk fegyvert

ragadni, így tanított a király, Leonidasz, talán a halálba

megyek ma reggel, de boldogan teszem mégis, ha félem is

a halált, mert Leonidasz parancsának engedelmeskedem, és

Leonidasz tudja, mit beszél, a hazáért halni jó, és Leonidasznak

engedni kötelesség.

  

Megjelent a Tiszatáj 2015/1. számában