tiszatáj | 2021. február 14.

Petőcz András: A köpés

A férfi, aki az ötödiken lakott, nem használta a liftet. Gyalog ment az ötödikre. Szeretett gyalogolni, illetve „lépcsőzni”, ahogy ő maga nevezte, úgy érezte, ezzel megvan a napi testmozgás. „NDK-fitnesz”, ezt is mondta, mondogatta az ismerőseinek, hogy ez az „NDK-fitnesz”, merthogy régi vágású férfi volt a férfi, vagyis már nem volt fiatalember, hatvan évesen már nem fiatal senki, bár ez a férfi speciel jól tartotta magát, mindenki elismerte, aki látta, hogy nagyon is jól néz ki, nem gondolná senki róla, hogy már a hatvanat is túllépte […]

A férfi, aki az ötödiken lakott, nem használta a liftet. Gyalog ment az ötödikre. Szeretett gyalogolni, illetve „lépcsőzni”, ahogy ő maga nevezte, úgy érezte, ezzel megvan a napi testmozgás. „NDK-fitnesz”, ezt is mondta, mondogatta az ismerőseinek, hogy ez az „NDK-fitnesz”, merthogy régi vágású férfi volt a férfi, vagyis már nem volt fiatalember, hatvan évesen már nem fiatal senki, bár ez a férfi speciel jól tartotta magát, mindenki elismerte, aki látta, hogy nagyon is jól néz ki, nem gondolná senki róla, hogy már a hatvanat is túllépte.

Szóval, ment fel a lépcsőn az ötödikre, „NDK-fitneszezett”, naponta többször is, és alig-alig lihegett, amikor felért, igazán jót tett neki ez a napi többszöri edzés.

Élvezte a lépcsőt. Szerette, hogy győzi, hogy megy a dolog, olykor kettesével vette a lépcsőfokokat, mert az még nagyobb élvezet volt. Nem is állt meg soha lépcsőzés közben, csak egyszer, egyetlen egyszer, a harmadikon, de ott mindig. Ott megállt egy pillanatra. Nem éppen pihenni állt meg. Arra, mármint a pihenésre, neki nem volt szüksége. Egészen más okból állt meg a harmadik emeleten.

Ott, a harmadikon lakott az a szomszéd, akinek az ajtaját le kellett köpni. Ezt, hogy leköpi a lakótársa ajtaját, ezt nem hagyta volna ki semmiért sem a világon. Ez talán még a lépcsőzésnél is nagyobb élvezet volt. És fontosabb is, valamiképpen.

Viszonylag kicsi lakóközösség. Keskeny lépcsőház, emeletenként csak két lakás. Öt emelet, a földszintieket is beszámítva 12 lakás. 12 viszonylag kicsi lakás. A harmadikon lakott az az illető, akit gyűlölt. Akinek le kellett köpnie a bejárati ajtaját.

A volt házbizalmi! Aki mindenbe beleugatott. Aki arról kérdezősködött, hogy kiket hívok meg az otthonomba. Milyen alapon szól mindenbe bele? Hogy kiket látok vendégül? Miért kíváncsiskodik? Ki ő, hogy ellenőrzi, hogyan is élek? Undorító vénember. Legszívesebben képen vágnám. Igen. Utálom. Szégyen, hogy egyáltalán még él. Besúgó volt. Szinte biztos, hogy az volt. Az ilyen házbizalmik mind-mind be is súgtak, jelentettek, amikor csak lehetett. Jelentettek, ha kérték őket, vagy ha nem, akkor is.

A férfi, aki az ötödiken lakott, biztosan tudta, hogy róla is jelentett az a lakó, ott, a harmadikon. Hogy akkor, abban az évben, amikor volt a vállalatánál az a nagy prémiumosztás, ő azért nem kapott jutalmat, mert ez itt, a harmadikon, feljelentette. Feljelentette a vállalat vezetésénél. Azt állította róla, hogy „erkölcstelen” életet él. Hogy fiatal lányokat fogad a lakásában, ha csak teheti, és orgiákat szervez, bulikat, ahol aztán mindenki leissza magát. Ilyeneket jelentett róla az az illető, aki a harmadikon lakott.

Persze, az „orgiák”, meg a fiatal lányok, meg a nagy ivászatok nem voltak igazak. Keringtek róla ilyesmi pletykák a házban, de nem voltak igazak. Egyszer rendezett valami ilyesmit. Akkor sem volt semmiféle „orgia”. Csak hangosak voltak. Hangosak voltak, kicsit. A harmadikon lakó szomszéd kihívta rájuk a rendőröket. Nem vittek el senkit a rendőrök, de kellemetlen volt az egész. Nagyon kellemetlen.

Aztán három hónapra rá elterjedt a kollégák között, hogy nagy pénzosztás lesz a cégnél. Hogy mindenki kap jutalmat, aki már évek óta ott dolgozik. A férfi, aki az ötödiken lakott, már több mint tizenöt éve volt megbecsült munkatárs a vállalatnál, azt is mondhatnánk, az egyik alapembernek számított.

Aztán mégsem kapott jutalmat.

Azt mondta az egyik kollégája, aki mindig, mindenről tudott, sőt, mindent „jobban” is tudott, hogy valaki rossz hírét keltette. Hogy a főnökség megijedt, hogy miatta még a sajtó is a szájára veszi a céget.

Így mondta.

A férfi, aki az ötödiken lakott, nem hallott semmi biztosat. Csak annyit sejtett, hogy suttognak róla. Hogy valakik nagyon nem szeretik őt. Meg még azt is hallotta, hogy egészen komolyan felmerült, el akarják őt távolítani a cégtől. De aztán a vezér ezt leállította. A vállalat vezérigazgatója. Azt mondta a vezér, állítólag, hogy bármi is történt, a munkájára szükség van. Egyelőre. A férfi munkájára, aki az ötödiken lakott.

Mindez évekkel ezelőtt történt. Hogy lemaradt a férfi a nagy jutalomosztásról. Akkor, abban az évben, különösen nagy profitot termelt a vállalat. Ezért volt keret a pénzosztásra. Ilyesmi azóta nem volt. A cég az utóbbi években éppenhogy vegetál. Jutalomról szó sem lehet.

Megy fel a férfi az ötödikre. Kettesével veszi a lépcsőfokokat, élvezi, hogy bírja az iramot. A harmadik emelet előtti fordulóban kicsit megszívja az orrát, a szájában gyűlik a nyál, viszonylag sűrű, enyhén kocsonyás massza. Ahogy odaér a harmadik emeletre, megáll néhány másodpercre. Nagy levegőt vesz. Az emeleten csupán két barna lakásajtó, a lakásajtók között az elektromos órákat rejtő folyosói szekrények.

A férfi az egykori házbizalmi lakásajtaja felé fordul, lopva körülnéz, látja-e őt valaki. Egyedül van.

A szájában összegyűlt nyálat, vagyis az enyhén kocsonyás, sűrű masszát nagy ívben köpi az egykori házbizalmi ajtajára. A köpés az ajtó közepén landol, nagyjából a kilincs magasságában.

A férfi élvezettel figyeli, ahogy a köpése szivárog lefelé az ajtón. Mintha valami meztelen csiga nyoma lenne, gondolja. A nyála enyhén csillog a lépcsőházi fényben.

Aztán megindul felfelé, az ötödikre. Megkönnyebbülten és jókedvűen. Mint aki teljesített valamit, feladatot, küldetést – bárhogyan is nevezhetjük.