tiszatáj | 2020. december 30.

Petőcz András: A hajléktalan

A férfi nem tudta magáról, hogy rossz a szaga. Hogy büdös. Jószerivel már nem tudott semmit sem magáról. Csak azt tudta, hogy nincs hol aludnia. És hogy fázik. Meg, hogy éhes. Csak ennyit tudott. Azt a budai társasházat már régen kinézte magának. Ott, a Vár alatt, közel a Halászbástyához. Valamikor lakott is arra. Mielőtt úgy alakult minden, ahogy éppen alakult. Hogy az utcára került. Igen, valamikor, amikor még volt állása, fizetése, vagyis volt mindene, ami egy negyvenéves férfinak lehet, és ami kell is, hogy legyen. Igen, akkoriban bérelt ott, abban az elegáns kerületben egy kicsi kis lakást. Olcsó kis szuterén lakást bérelt, de mégis ott, abban az elegáns kerületben […]

A férfi nem tudta magáról, hogy rossz a szaga. Hogy büdös.

Jószerivel már nem tudott semmit sem magáról. Csak azt tudta, hogy nincs hol aludnia. És hogy fázik. Meg, hogy éhes. Csak ennyit tudott.

Azt a budai társasházat már régen kinézte magának. Ott, a Vár alatt, közel a Halászbástyához. Valamikor lakott is arra. Mielőtt úgy alakult minden, ahogy éppen alakult. Hogy az utcára került. Igen, valamikor, amikor még volt állása, fizetése, vagyis volt mindene, ami egy negyvenéves férfinak lehet, és ami kell is, hogy legyen. Igen, akkoriban bérelt ott, abban az elegáns kerületben egy kicsi kis lakást. Olcsó kis szuterén lakást bérelt, de mégis ott, abban az elegáns kerületben.

Akkor még minden jó volt.

És senki nem mondhatta azt neki, hogy büdös.

A nyáron lett hajléktalan. Furcsa ezt így kimondania, hogy „hajléktalan”. Önmaga előtt is furcsa. Van ugyan bejelentett lakcíme egy Pest megyei kis faluban, de oda nem mehet, mert ott a felesége és annak az élettársa lakik. És azok egyszer már elkergették.

Nincs kedve azokkal ismét vitatkozni.

Szóval, furcsa azt kimondania, hogy nincs lakása. Amikor úgy alakult, hogy el kellett hagynia azt a lakást ott, Budán, mert a bérleti díjat már nem tudta fizetni, és adósságba is keveredett, és az adósság miatt elárverezték mindenét, ami csak volt, na, nem volt sok mindene, ágy, ülőgarnitúra, lapostévé, ezek mind ott, abban a kicsi kis lakásban, ahol egészen az ez évi nyárig élt, azon a napon még úgy érezte, hogy ez csak rövid kis időszak lesz az életében. Azt gondolta, nem lesz semmi baj.

Melegek voltak azok a nyári napok és éjjelek, és szinte mulatságnak is tűnt padon aludnia, az egyik parkban, igaz, hogy zárták azt  a parkot, de ő mégis be tudott mászni a kerítésen, nem vette őt észre senki, és viszonylag háborítatlanul töltötte az éjszakát.

Az még jó volt.

Aztán valahogy gyorsan eljött az ősz, és akkor már nem volt olyan mulatságos mindez. Állást nem kapott továbbra sem, pénze alig, minimális, amit a Batthyány térnél, a Markovits utca elején a földön ülve összekoldult, abból vett magának kenyeret és szalonnát. A szalonnát gyerekkora óta nagyon szerette, a jó húsos császárszalonnát.

Azt ette, amikor valamennyi kis pénz összejött.

Alkoholt nem ivott.

Valahogy azokhoz a savanyú borokhoz, amelyeket a hajléktalan ismerősei ittak, neki nem volt kedve. Ki is lógott közülük. Nem is szerette őt senki. Ezért sem szerették. A többiek. Meg azért sem, mert mindig egyedül akart lenni. Nem kell neki hajléktalanszálló, meg semmi ilyesmi. Elvan ő magában. Hagyják őt békén.

A hideg napok beköszöntése kemény volt, nagy volt a kísértés, hogy bemenjen valami melegedőbe. Be is ment olykor. Ideig-óráig. Aztán eljött. Nem tudta elviselni a többi hajléktalant.

A társasház, amit kinézett magának, a Halászbástya alatt volt. A bejárati ajtó szinte mindig nyitva. Na, nem éppen tárva-nyitva, hanem csak úgy, hogy az ajtó nem zárult be megfelelően, így könnyedén be lehetett azt nyomni. Egyszer ki is próbálta. Egy délelőtt. Nem járt akkor arra senki.

Jó meleg lépcsőház. Nem éppen fűtött, de mégis. A kinti hideghez képest meleg.

Felment a legfelső emeletre. Összesen nyolc lakás volt a házban, és a legfelső emeleten, ami tulajdonképpen a tetőkijárat szintje, nincs semmilyen lakás. Viszont volt ott két kicsi tárolóhelyiség. Mindkettő ajtaja nyitva.

Próbaképpen leült az egyik kis tárolóhelyiségben. És becsukta magára az ajtót. Itt nem veszi senki észre. Békésen tud majd aludni, erre gondolt.

Aztán kiment a társasházból. Volt valamennyi pénze, vett szalonnát, kenyeret. Bort nem vett, de valami kis cukros üdítőt igen. Inni kell. Csak ne alkoholt. Azt nem szabad.

Egész nap a parkban ücsörgött. Volt egy hegyes bicskája, azzal vágta a szalonnát, meg a kenyeret. És arra gondolt közben, hogy ha újra itt lakhatna valahol. Itt, Budán. Abban a kicsi kis szuterénban. Ahol valamikor. Ha lenne munkája, itt lakhatna.

És akkor minden jó lenne.

Aztán, amikor besötétedett, úgy 4 óra után, fogta magát, és elment a társasházhoz. A bejárati ajtót könnyedén nyitotta, mert megint nem záródott megfelelően. Üres volt a lépcsőház. Kicsit tartott attól, hogy valamelyik lakásból kinéz majd valaki, de senki nem zavarta. Felment a legfelső szintre, és belépett a kis tárolóhelyiségbe. Épp akkora volt az egész, hogy le tudott ülni. Nem nagyon kényelmes, de legalább nem kell fáznia. Magára csukta az ajtót. Hamar elaludt.

Éles fény ébresztette fel. A lépcsőház erős fénye. A tároló ajtaja nyitva. Vele nagyjából egykorú nő állt a tároló előtt.

– Maga mit keres itt? Ehhez nincs joga! Menjen innen! Rendőrt hívok!

A hang éles volt. Szinte fájt az a hang.

Ő erre nem mondott semmit. Meg sem szólalt, mert tudta, hogy valóban nincs joga ott tartózkodni. Nincs neki joga semmihez.

– Elképesztően büdös! A földszintről éreztem a szagát! – mondta még a nő. – Hogyan képzeli, hogy idejön?

A férfi nem tudta magáról, hogy büdös. Hogy neki rossz a szaga. Csak azt tudta, hogy nincs hol laknia, és hogy fázik. Éhes akkor már nem volt, mert evett kevéske szalonnát, meg kenyeret.

A bicska, amivel korábban a szalonnát vágta, véletlenül került a kezébe. És ahogy kilépett a tároló ajtaján, mintegy véletlenül lendült előre a karja. Nem akart ő megsebezni senkit.

Aztán már csak a nő sikolyára emlékszik. Meg, hogy rohan lefelé a lépcsőházban. Ki az utcára, bele az éjszakába.

Ne mondja senki azt neki, hogy büdös.