„És tudom, hogy Isten keze a magaménak ígérete, És tudom, hogy Isten szelleme a magaméval testvér, És hogy minden anyától lett ember szintúgy testvérem [...] És hogy a teremtés egyik tengelye szeretet” (Walt Whitman)
Ég és Föld alattvalói vagyunk mindnyájan, ha valami nem tetszik, magunkban daloljuk tovább az éneket, mi esőbűvölő táncban arcunkra pereg. És, ha nem értjük tegnapi jegyzeteink, tovább lapozunk, mert hittel hisszük, hogy valaha más bolygót lélegzett a bőrünk. A hazaindulás soha meg nem érkezésének szavai ma is megrészegítenek. A múlt illatai képzeletünkben ragyogják be a házat, s bármit megtennék, hogy megérintsem szüleim haláluk előtti testét, és magamhoz szorítsam őket, mint gyermekem, kit szintén csak úgy ismerek ma, mint egy csodaszép szimfóniát. Már lendítem a karmesteri pálcám, de ekkor kétségbe fullad az egész kísérletezés… Honnan is venném az óceán végtelen örvénylését, mi bennem muzsikál és tudom, vannak metaforák, melyek valóságosabbak a most lélegzőknél, így torkom minden sikolyát egyszer majd papírra vetem, de nem ma lesz az a nap. Ahhoz még kevés vagyok. Kicsi az árnyékom, s nem öleli körbe egy kút: a ki-beteljesülés határvidéke, melyet körbe vesz a tér. Régebben is írtam mondatokat, s elégedett voltam önmagammal, amikor befejeztem az elmélkedést, hogy készen lett a vers, de ma már tudom, soha nincsen befejezve semmi sem, mert, amikor elkezdtem a betűket sorba írni, még tegnap volt az idő asztalán, és nem érzékelem ugyan, hogy elteltek napok, hetek, hónapok, az éveket talán nyakon tudom még csípni, ha tükörbe nézek, de hamu fedi őket, noha nem abból a kultúrkörből jöttem, kik ilyesmikkel fedezik be az elmúlást… Mégis érzek valami véglegest. Egy különös nyelvtan-feletti Lényt, mi most és itt én vagyok… Mégsem értem önmagam gondolatait, mert képesek elkószálni, ha nem figyelek, így nem tudnak visszalépni a versbe, mert mi a jó költemény? Kérdezhetnék valós embereket, s régiek bölcsességeit olvashatnám ókori tekercsektől egészen mostanig, de, csak annyit mondhatok: a jó mű arcon csap, mert annyira egyszerűen fogalmazza meg a létezés titkát, ami szinte már nonszensz. És ez nem nekem jutott eszembe. Talán, többet kellene egyszerűsödnöm… Megtalálni a porcukor ízét a hópelyhek zuhanásában a nyelvem hegyén, és aggastyánokat kellene megkínálnom, kik már értik azt, mi a hideg és fehér, hiszen szakállaikba véste minden egyes tél, mi tüzelőért és melegségért kiáltott, hogy nincsenek egyedül: barátjuk Isten, a felhők, a köd a dér és lábaikon a csizma, mely idegen évszakokat látott annyi, de annyi évtizeden át… *** Annyira fehér az arcom. És szikkadt is. Meg émelyeg saját atomjaira hullásától. Annyira más ez a tekintet. És felzokognak a tüzek valahol a szemgolyóm könyékén. Kiégtek és vízért kiáltanak. Megállítanálak pedig, Anyag, de érdekel még valakit? Anyag, ki megbabonáz, megzaboláz, vagy, csak nász az élet oltára fölött… Most olyan nagyon fénye vesztett, akár a kóma: van eleje, közepe és vége is, ha a halál arra arat ma… Szemgödörré lesz egy napon, min ezernyi bogár gördül végül… Rágondolni sem szabadna arra a napra, ezért jobb a porrá sóvárgás, most kell az erotikát sutba dobni. Elfáradt minden ördögi csínytevés… Zsoltárok lobognak, zsoltárok csuhája földi életünk alatt szikrázza a megbocsátást… A pusztulás nyákhörgése ragad virágról virágra, emberről emberre… A világ begubódzik, bezárkózik, összevarrt szemein l alakú sebhelyek menekülnek a kard útja elöl… Látni, hallani, kifejezni nincs erőm… Pocsékolni a betűket, élet… Nem írni semmit, halál… Debrecen, 2023. 01. 05.
